A furcsa lány a színes parókákban. Egy ideig ez ugrott be az embereknek Karafiáth Orsolyáról, és ezért hívták szívesen a tévékbe. Aztán lassan bevésődött az is, hogy író, költő, és hogy szokatlanul őszinte. Aztán jött a szintén tőle tudott információ: alkoholbeteg. Méghozzá azon kevesek közül való, akik egyáltalán nem isznak. Immár nyolc éve. Most egy egész könyvet szentelt ennek a problémakörnek.
Ez a könyv jelzi, hogy lenyomtad az alkoholizmust?
Nem, ennek nincs vége soha. Aki függő, az egész életében harcol. Az is, aki hat-nyolc éve tiszta, mint én.
Mersz inni?
Sokszor érzem, hogy nem lehet kísérteni a sorsot. Jó lenne egy nyugvópont, de nem tanácsos kockáztatni.
Azt tudod, hogy miért kezdtél inni, és miért vált az ivásod szélsőségessé?
A hatások alól nem lehet függetlenedni. Szerintem ötven százalék körüli lehet a genetikai hatás, és ötven a családi minta. Az én családomban is voltak alkoholisták, és gyerekként undorodtam is a részeg emberektől. Szörnyű volt látni őket, és soha nem gondoltam volna, hogy én is belecsúszom. De azt nem tudom, mikor történt. Én vidám ivó voltam.
Emlékszel, mikor rúgtál be először?
Egy szerelmi csalódás után, tizenhét évesen két-három sörtől. Borzalmas volt, nagyon rosszul voltam, de aznapra valóban megoldotta a problémát. Láttam, hogy ez működik, úgy, ahogy a szülőktől is ezt láttam. Az egyetemen mindenki ivott, ott fel sem tűnt, hogy valaki veszélyeztetett. Pedig egyáltalán nem poén, hogy minden este berúgsz, és persze apropó mindennap volt. A munkahelyeken pedig már ebédnél elkezdtem iszogatni. Mindenütt volt jó bor a büfében, este meg mentünk kerthelyiségekbe. Azzal hitegettem magam, hogy én csak társaságban iszom, ez nem lehet baj. De, hát baj volt. Viszont megnyugtatott, hogy én nem vagyok olyan, mint a szüleim. Minden oké, tudok dolgozni, felkelni, megy előre az életem. De azt a pontot már nem vettem észre, amikor komolyra fordult ez az egész.
Fotó: Neményi Márton
Vagyis hogy nem társasági ivó vagy. Ez mikor tudatosult benned?
Talán huszonhét évesen, amikor az első idegrohamaim lettek. Nyilván az alkohol hatása, nem voltam már ura az idegeimnek. És a sok ivást minél több ivással próbáltam túlélni. Folyton vártam, hogy legyen már öt óra, mehessek a törzshelyemre. Onnan pedig elkezdtem rejtegetni a bajt. Én voltam az, akiről senki nem mondta meg, hogy iszom, mint a disznó: buliban soha nem rúgtam be, inkább otthon, az úgy könnyebb.
Mit fogyasztottál?
A sört eleinte nagyon szerettem. Estétől reggelig elfogyott kilenc-tíz üveggel. Később bort ittam, két-két és fél üveggel naponta. A harmadikat már rossz érzéssel bontottam fel… De kedveltem a konyakot is. Abból is sokat ittam, de nem mindig a mennyiség, inkább a rendszeresség volt riasztó. Persze fogadkoztam, próbáltam kihagyni egy-egy napot, de hat-hét óra tájban jött a remegés, a szorongás, hogy nem fogok tudni aludni.
Mi az, ami jó volt benne?
Amíg szingli voltam, ital nélkül nem tudtam pasizni. Az nekem mindig csak berúgva megy. Meg úgy egyáltalán… izgalmas szituációk, kalandok, emberek…
Mindennek a hatása nem látszott meg rajtad?
Nézegettem régi fotókat, amikor már keményen ittunk, de nem látszik semmi, legfeljebb a csíkok a szemem alatt. De a szemmaszk, a jég mindig bevált. Cukorkák, szájspray-k, egy kis parfüm és nem jönnek rá, hogy a piaszagot akarod leplezni. Inkább arra gondolnak, hogy milyen klassz csaj vagy.
Senki nem volt, aki figyelmeztetett volna?
Berlinben – ahol ösztöndíjasként éltem – állandóan iszogattunk, rengeteg üres üveg volt a lakásban. A barátnőm egyszer beesett a sütőbe. Mondtam, hogy ja, ne foglalkozzatok vele, lökött alkoholista. Egy német srác erre azt mondta, hogy Orsi, szerintem te ugyanolyan alkoholista vagy. (Figyelt engem vagy fél éve, és látta a reggeli vodkákat. Tudta, hogy néha napokat nem dolgozom.) Erre én megsértődtem, és megszakítottam vele minden kapcsolatot. De közben elkezdtem gondolkodni, hogy valami nem stimmel. Pedig tök sikeres voltam, mindenem megvolt.
Fotó: Neményi Márton
Ekkor már a mostani kapcsolatodban éltél. A társad mit szólt mindehhez?
Az elején még együtt ittunk, csak hát én hamar hülye lettem. Csapongó érzelmek, őrjöngések, féltékenykedések… Az együttélésünk kilenc éve alatt egyre rosszabb lett. Dobáltam széket, söröskorsót, még rendőrségi ügyem is lett. Már teljesen elveszítettem a kontrollt, igénytelen hülyékkel árasztottam el a lakást… Sokszor fenyegetett, hogy ha nem hagyom abba, ha nem kérek segítséget… Végül elvitt orvoshoz, és elköltözött. Ott hagyott egy üveg whiskyt, mondván, azzal úgyis jobban érzem magam.
Tippelek: nem így lett.
Hát nem. Ott tartottam, hogy már fizikailag is mindig fáradt voltam, és egyre idegesebb. Nyugtatókat szedtem, és ittam, átvertem a pszichiátereket, hogy mindig legyen gyógyszerem. Dolgozni mindig szerettem, de már a munka sem ment, folyton csak panaszkodtam mindenre. Közben meghalt az apám – részben az alkohol miatt –, majd egy barátnőm is. Ott voltam az első sörénél… azt hitte, hogy leszokott, és már tud kontrolláltan inni, de delirium tremens (halálos alkoholmegvonás – a szerk.) lett a vége. Sok barátunk halt meg vagy betegedett meg az évek során. Nálam csak azért nem lett így, mert végül egy barátnőm összeszedett, betett a kocsiba, és elvitt terápiára. Onnan gyorsan ment.
Szerinted a nők nehezebben boldogulnak az alkohollal?
Nehezebben bírják, fizikailag gyengébbek, előbb omlanak össze. Sokan próbálják tartani a lépést a férfiakkal öntudatlanul is, de ez nem megy. Miért isznak egyáltalán? Sok a boldogtalan, önbizalomhiányos, fruszrált ember, aki stresszban, hajtásban él. Ez pedig idegméreg: megnyugtat. Rengeteg levelet kaptam főleg nőktől, akik nem mernek még orvoshoz se menni, nemhogy beszélni a problémájukról. Mint egy nagy szégyen, mintha ők lennének gyengébbek: megbélyegzi őket. Nem tudatosul bennük, hogy ez egy betegség, és attól, hogy függő lettél, nem vagy egy gyenge szar. Onnantól a szer irányít, és nem fog menni egyedül. De nem kell szégyellni.
Abba a hozzávetőlegesen nyolc százalékba tartozol, akiknek sikerül az első próbálkozásra leszokni, és a mentessége tartós maradt – már nyolc éve. Nagyon kemény dolog ez, sok lelki erőt kíván. Mi volt a legnehezebb, és milyen azóta?
Igazából csak az első három hét volt szar, és inkább fizikailag: szédülés, szájszárazság… Tudtam, hogy nekem csak ez az esélyem. Láttam tönkremenni ebben a szüleimet, és az orvos is azt mondta, velem is nagyon nagy probléma van. És tény, hogy akkor már heteket feküdtem otthon, nem tudtam felkelni… Persze az elvonás lelki része sem volt könnyű. Alkohol nélkül sajnos mindig kicsit unalmasabbnak tűnnek a hétköznapok. Ilyenkor elvileg nem szabad a régi társasággal elmenni bulizni, de én ezt nem tartottam be. És eleinte jöttek is az emberek kedvesen, itallal. Hiába mondtam, hogy már nem iszom, nem hitték el, úgyhogy azóta megfogok egy alkoholmentes sört, és azzal járkálok. Ettől még ugyanolyan felszabadult vagyok, mint régen, sokszor azt hiszik, én vagyok a legrészegebb…
Mi lett a pasiddal?
Már a terápia első hetében felhívtam, hogy jöhet vissza, leszoktam. Először ő sem hitt nekem, de aztán visszajött. Néha azt mondja, régen szórakoztatóbb voltam, de azért nem sírja vissza azokat az éveket.
Fotó: Neményi Márton
A könyved fikciós regény, női főszereplővel. Mennyire te vagy?
Sokat interjúztam a könyvhöz, többen elmesélték az élményeiket, és nyilván saját tapasztalatokat is beleszőttem. De a könyv hangsúlyozottan nem önéletrajzi munka, és még véletlenül sem önterápiás célzattal írtam. Szirén a címe, mert egy zenész-énekes lányról szól. Meg mert a szirének csak csábítanak, de őket nem csábítja el senki. Már a következő áldozatot keresik. Mint az alkohol. Négyévestől harminckét éves koráig írom le ennek a lánynak az útját, a családi kapcsolatait, terhelt viszonyait. Csupa gyenge ember veszi körül. Alkoholista szülők, nagyszülők. Nem akarnak ők rosszat, nem bántják, csak épp megvannak a saját terheik. Tudod, eleinte mindenki egy szép életet akar. Aztán már csak túlélni. Nemcsak a hangos részegek vannak. Van az alkoholizmusnak egy befelé fordító arca; zárkózottá tesz, érzelmileg szeparál. Sérül az intimitás, egy idő után már sem a férjed, sem a gyereked nem tud közel kerülni hozzád.
Ez egy szomorú könyv?
Szomorú könyv vicces részekkel. Nem könnyed de könnyen olvasható. Én sokat röhögtem, miközben írtam, és a fiatal lánytól a pszichiáterig mindenkire hatott, aki elolvasta. Nyolcszázezer alkoholista él Magyarországon, úgyhogy alig van, aki valahogyan ne lenne érintett.
Karafiáth Orsolya: Szirén
Vajon milyen eséllyel lesz ép önértékelésű felnőtt egy kislányból, aki alkoholista családban nő fel? És kihez fordulhat segítségért az, akinek az ital maradt az egyetlen barátja? Karafiáth Orsolya Szirén című, negyedik regényében egy terhelt környezetből érkező kislány, Anna életét követhetjük végig egészen felnőttkoráig. Három generáció nőtagjainak életén keresztül tárja fel a szerző, miképpen örököljük meg anyáink terheit, szorongásait, függőségeit. Mert könnyen ítélkezünk a nő fölött, aki a sárga földig leissza magát. De valóban az a gyenge, aki elbukik? Mennyi szerepe van a függés kialakulásában a családi mintáknak? És mit tehet a környezetünk azért, hogy megtanuljunk ellenállni az alkohol szirénhangjainak? A nyolcszázezer alkoholista országában többet ér ez a regény, mint egy kijózanító pofon. Sokkolóan őszinte és hasznos írás – az első sörétől az utolsóig!
