Az újévi fogadalmak általában kimerülnek olyan dolgokban, amiket mások várnak el tőlünk, mert olyan nagy dolognak tűnnek. Például, hogy az ember hagyja abba a dohányzást, kezdjen totális életmódváltásba, kezdjen el sportolni, és hasonlók. Nekem is voltak hasonlók régen, Csupa olyan dolog, amit pont azért mert megfogadtuk, csak azért sem fogunk megcsinálni. Ezeket érezni kell, ezeket csak úgy lehet, hogy ha érezzük, hogy meg kell tennünk, mert szükségünk van rá, és jó nekünk. Ha ez nincs meg, akkor teljesen fölösleges az egész, úgysem fog sikerülni. És ha a fogadalmunk nem sikerül, akkor valahol mélyen legbelül szörnyen csalódottak leszünk.
Van az a helyzet, amikor az újév teljesen új értelmet nyer. Mondjuk, amikor rájössz, hogy szinte biztosan nem te vagy a hegylakó, és nem állsz túl jól a versenyben a legöregebb kerületi lakos címért. Nálam ez akkor történt meg, amikor négy szilveszterrel ezelőtt kiderült, hogy beteg vagyok.
Emlékszem az év utolsó estéjén kopaszon, fáradtan, szenvedve ültem a fürdőszoba padlón, és sorba jöttek a Boldog Új Évet! üzenetek… hát nyilván az ember válaszol, mert úgy illik. De ott ültem, és azon gondolkodtam, hogy mégis mitől lenne boldog, amikor az se biztos, hogy az első negyedévet megugrom.
Mégis mi a fene fog változni másnap reggel? Talán nem leszek rákos? Életben lesz, akit elveszítettünk? Vagy mégis mi fog történni másnap reggel, amit muszáj lenne bulival köszöntenem? Egyáltalán minek kéne megfogadnom bármit, úgyse lesz rá időm, és a végén még az lesz az utolsó gondolatom, hogy ez se sikerült. Jó, persze viccelek. Vagy nem.
Akkor jöttem rá, hogy ahogy a karácsonynak is elveszett a lényege, mindenki azt nézi kinek mekkora a fája, mekkora ajándékokat vesz, mekkora tenger kaját készít, az év végén sem arra figyelünk, amire azt hiszem kellene. Az egész csak egy hatalmas buli, verseny, hogy kinek nagyobb a tűzijátéka, kinek van több petárdája, meg, hogy ki tud előbb úgy berúgni, hogy azt se tudja, mit posztol Facebookon. Aztán az új év első napja azzal telik, hogy az utolsót mindenki igyekszik túlélni. Pedig ennél sokkal nagyobb jelentőségű, sokkal fontosabb.
Én például azzal töltöm az év első napját, amire az utolsón rápihentem, hogy reggel nyújtózom egy nagyon, és veszek egy hatalmas levegőt, majd nyugtázom, hogy egy új év kezdődik, és én még itt vagyok, és jól vagyok. Aztán átgondolom, mi volt az előző évben, és mit szeretnék az újban.
Hogy mit fogadok meg? Idén azt, hogy nem engedem magamnak, hogy lebeszéljem magam a rendszeres sportról, amibe belekezdtem, mert érzem, hogy jó, enyhébbek a fájdalmak, szóval miért szúrnék ki magammal. Aztán azt, hogy normálisan fogok aludni, mert a napi pár óra nem túl egészséges. Ja meg azt, hogy beszerzek valami jó öregedés gátló krémet, mert észrevettem, hogy ráncosodom. Nyilván nem a korom miatt, hanem kizárólag a fránya gyógyszerek hibája. És főleg… azt, hogy igyekszem nem túlvállalni magam, hogy még több és jobb időt lehessek azokkal, akiket szeretek, és akik fontosak. Soha nem szeretném, hogy azt kelljen éreznem, hogy nem volt elég idő, és már késő. Soha nem tudhatjuk mi történik. És még valami. Azt is megfogadom, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy sokáig jól legyek, ha ebbe valami hiba csúszik, akkor majd azt, hogy mindent megteszek azért, hogy újra jól lehessek. Tudom, nem nagy dolgok ezek, meg kicsit szentimentálisak is, de nekem fontosak.
De ne csak az én béna fogadalmaimat kelljen olvasnotok, megkérdeztem erről egy bloggertársamat is. Adrienn az Átok vagy áldás Cafeblog írója, és hasonló helyzetben vagyunk, ő is egy súlyos betegséggel kell hogy együtt éljen, neki is más dolgok lettek fontosak.
„Újévi fogadalmak. Őszinte leszek. Már most gondolatban listát írok azokról a dolgokról, melyeket a jövőben megszeretnék valósítani. Folyamatosan ahogyan lezáródik a 2017-es év, úgy zárom le az idei utamat is legbelül magamban. Az énidőmbe mindig belecsempészek egy kis mi volt, mi van, és mit szeretnék elérni gondolati síkot. Ezeket általában részleteiben, és határidőkkel látom el, melyeket, ha kell felírok magamnak, emlékeztetőül. A három éve átélt ritka, súlyos autoimmun betegségnek (Guillain-Barré Szindróma) köszönhetően folyamatosan változásban vagyok. Sok mindent elvett, és sok minden mást adott nekem ez a három év. Mégis, ha egy valamit kellene megfogadnom majd idén szilveszter éjjelén egy pohár pezsgővel a kezemben, akkor talán az, az lenne; hogy ugyanúgy ugyanitt állhassak a szeretteimmel együtt, a szeretteim körében jövőre is. ”
És, hogy lássátok nem csak betegként szeretnénk egészen egyszerű, másnak természetes dolgokat, Petra, a Tükröm tükröm bloggere is elmondta, mit fogad meg az új évben.
„Évek óta fogadom, hogy nem fogadok meg semmit. Eddig bevált. Idén viszont egyedülálló módon teszek fogadalmat. Megfogadom, hogy prioritást fog élvezni az énidő. Az időm nagy részét a munka teszi ki. Bár imádok írni, imádom a munkám, de nem lehet 0-24 benne ragadni a mókuskerékben, mert ideje korán kiégünk. Így az én fogadalmam az énidő. Heti egy nap, ami csak rólam szól. Se telefon, se internet, csak én.”
Szerintem ez az énidő dolog mindannyiunkra ráfér, na meg persze a miidő is. Én azt mondom legyünk minél többet azokkal, akiket szeretünk és fontosak, mert ez a világ legjobb dolga. Legyen ez a közös fogadalmunk. Mit szóltok?
