2016-ban ön lett az Év Gyógyszerésze, most pedig egészségügyi szakemberként kategóriadíjas lett a „Nekem szól” Egészségértés pályázaton. Valami ilyesmi elismertségre vágyik az ember, ha szívvel-lélekkel csinál valamit, nem igaz?
Valóban, eléggé felgyorsultak körülöttem az események az utóbbi időben. És bár nem az a típus vagyok, aki szeret a középpontban lenni, el kell ismerni: az ilyen eseményeknek köszönhetően sok csatorna kinyílik, és én szeretnék élni a lehetőségekkel. A legjobban pedig az esett, hogy olyan emberek gratuláltak nekem, akiket igen nagyra tartok szakmailag.
Ön büszke arra, hogy munkahelyének, a mogyoródi patikának a betegköre mostanra, mondhatjuk, „edukált”. Vagyis kezd érteni a saját egészségéhez, ami önnek és a munkatársainak is köszönhető. Honnan indultak? És hol tartunk mi, páciensek általában?
Nem akarok nagyon rosszat mondani, de tény: az átlagembernek nincs túl magas egészségügyi tudásszintje sajnos. Tudja, amikor a vírus és a baktérium közti különbséget is magyarázni kell… De ezzel nincs is baj, nekünk, gyógyszerészeknek az a dolgunk, hogy ebben segítsünk. A baj ott kezdődik, amikor valaki csak azt hiszi, hogy ért az egészségügyi kérdésekhez. Mert én sem értem mondjuk az adójogszabályokat, de nem is kezdek el adótanácsadást folytatni…
Mi a következménye annak, ha egy országban alacsony az egészségértési szint?
Mondok egy példát. A magyar asztmásoknál körülbelül ötven százalékos a terápiahűség. Ez annyit jelent, hogy a betegek fele egyszerűen nem gyógyszereli magát, mert látja a csomagoláson, hogy a készítmény szteroidot tartalmaz, amitől megijed. De nem kérdez, egyszerűen csak félreteszi, amivel komolyan veszélyezteti magát. Én úgy tartom, hogy ha csak két-három embernél el tudom érni, hogy szedje a gyógyszerét, már sokat tettem. Ám ez összességében aggasztóan kevés.
Vagy vegyük azt, hogy sok vásárló azt hiszi, hogy ha vesz egy tablettát a patikában, az gyógyszer. Holott az esetek nagy részében étrend-kiegészítőt vesz, aminek nincs gyógyhatása vagy legalábbis nem bizonyított, csupán kiegészíti a terápiát vagy épp segíti az életmód-változtatást. Nem biztos, hogy hamarabb gyógyul tőle az ember, talán a tüneteket csökkentheti. Gyakori, hogy túl nagy hatást várnak például a vény nélkül kapható szerektől is – persze igyekszem eloszlatni a tévhiteket.
dr. Dér Péter
Tévhit például az is, hogy a gyógyszerésznek nincs más dolga, mint hogy kiszolgáljon a patikában.
Sőt… készült egy felmérés, amiben megkérdeztem az embereket, hogy szerintük ki adhat ki gyógyszert gyógyszertárban. Nem túlzok: voltak, akik megjelölték a takarítónőt is… Néha valóban érezzük, hogy eladónak tekintenek minket. Nem tudják, hogy mi minden zajlik abban a régióban, amit nem látnak: gyógyszerkészítés, megrendelés, receptellenőrzés… nemcsak kiadni kell a terméket, hanem végiggondolni, hogy mi, mivel, hogyan szedhető, hogy az illetőnek mi a betegsége – én meg akarom ismerni a beteget.
Úgy hangzik a kötelező szöveg a reklámokban: kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét. Sokan az orvos szakvéleményét tartják az elsődlegesnek, holott egyrészt más a feladata, mint a gyógyszerésznek, másrészt bizony ritkán van ideje végighallgatni és megválaszolni az összes kérdést. Mégis – a betegek szemében mintha magasabb presztízse lenne. Sosem bántotta ez?
Bevallom, a pályám kezdetén igen, ma már tudom, hogy a szerepeink különbözőek. Ugyanakkor mindig is tiltakoztam, ha a beteg orvosnak nézett.
Szokták doktor úrnak is szólítani…
Persze. De én a Petire is hallgatok. Nem hiszem, hogy a megszólítástól vagy a titulustól válik az ember szakemberré. A tiszteletet sokféleképpen meg lehet adni. Mi, gyógyszerészek nem dönthetünk a beteg helyett, csak javaslatokat tehetünk, és figyeljük, mikor kell orvoshoz fordulni. Nem gyógyszerelünk, csak fogjuk a beteg kezét. És bár sokan szeretnék, nem állíthatunk fel diagnózist sem, legfeljebb opciókat sorolhatok. Az orvosokkal karöltve kell dolgoznunk, olykor konzultálunk is a háziorvossal, gyerekorvossal egy-egy páciens kapcsán. Mindenesetre az egészségügyi rendszerben mindenkinek megvan a maga szerepe. Ami viszont biztos: a google helyett inkább a gyógyszerészt kérdezzék, ha már orvoshoz nem mennek… Az mindenesetre fontos, hogy rászánjuk az időt, az energiát a másikra.
Ez az a bizonyos „betegcentrikus szemlélet”, amit ön emlegetni szokott?
Így van. És hogy csak olyan terápiát ajánljunk, amire van bizonyíték. Bár van, aki azt képzeli, hogy valamiféle jutalékért ajánl ezt vagy azt a szakember, nálunk nem a készítményértékesítés van a középpontban, hanem a beteg. Ez sokkal több munkával jár, viszont tartósabb eredményt hoz. Az a célom, hogy az így gondolkodó kollégákat magam köré gyűjtsem, és együtt csináljunk valami jót.
És hát csinálnak is – épp ezért kapott most Egészségértés-díjat. Vagyis azért a négyezer-hatszáz főt számláló zárt Facebook-csoportért, amit ön és kollégái működtetnek. Ez a Kérdezze gyógyszerészét, ahol bárki bármiről informálódhat – első kézből.
Az úgy volt, hogy a feleségem regisztrált egy „babás” fórumra, ahol megtudták, hogy gyógyszerész vagyok, és persze jöttek a kérdések: „kérdezd már meg a férjedtől ezt meg azt”. Egy idő után inkább azt gondoltuk, létrehozunk egy saját profilt, beszélgetős topikot. A fő célja az lenne, hogy kiegészítse a személyes patikai találkozókat – bár nálunk eddig is voltak alternatívák. Például ha valaki ágyhoz kötött, és nem tud bejönni, sokszor a hozzátartozók telefonján keresztül beszélget velünk. De gyakori az is, hogy valaki még kérdezne, csak tömve van a patika. Nem érti a leletét, nem érti az orvos utasításait… Ezen problémák kezelésére mind-mind jó ez az online tér. Érdemes a modern eszközöket is használni az ismeretterjesztésben.
Önnek négy gyermeke van. Elég hihetetlen, hogy mellette még ilyesmit is bevállal.
Hát igen, amikor már napi négy-öt órámat vitte el a válaszadás, úgy döntöttünk, húzunk egy plafont – ez lett a négyezer-hatszáz fő. Miközben lassan ugyanennyien várakoznak a bejutásra… Olykor napi tizenöt-húsz kérdést is kapunk, ezt nem is lehetne egyedül bírni, ma már több gyógyszerész kollégám is segít a válaszadásban.
Banális kérdést fogok feltenni: miért csinálják? Azt értem, hogy emberbarátságból, de azért van ebben olyasmi, ami önöknek jó?
Természetesen. Egyrészt nekünk is jó, ha a betegek (bár mi inkább kérdezőnek hívjuk őket) egyre többet és többet tudnak a saját testi működéseikről, vagyis javul az egészségértésük. Ezenkívül vannak olyan érdekes szakmai kérdések – genetikai hibák, vércsoport-öröklődés, speciális esetek… –, amik máshol nem merülnek fel. Vagy mondjuk egy hiányos csomagolású gyógyszert kell beazonosítanunk – múltkor négyen gondolkodtunk rajta három napig… Persze ez az egész online tanácsadás bizonyos szempontból elég veszélyes terület, mert ha neten javasolunk valamit, akkor ugyanolyan felelősséggel tartozunk érte, mintha személyesen tennénk. Csak épp le is írjuk, nyoma van, ha viszont a patikába jön be valaki, ritkán van nála diktafon. És azért vannak olyan helyzetek, hogy félinformációk alapján kell eldöntenünk, kell-e személyes konzultáció, küldjük-e orvoshoz az illetőt… Én felelek a betegért, a válaszokért is felelnem kell. De tényleg szeretem ezt. Hogy azt a tudást, amit az egyetemen megszerzünk használjuk is, képesek legyünk közvetíteni a betegek felé is.
Fotó: Thinkstock
Milyen témát érintenek a leggyakrabban a kérdezők?
Nátha, köhögés most a leggyakoribb.
Emlékszik valami igazán extrém, hogy ne mondjam, buta kérdésre?
Nincsen buta kérdés. Az a butaság, ha nincs kérdés. Mégis rengetegen kezdik úgy: „elnézést, lehet, hogy butaságot fogok kérdezni”. Amiről általában kiderül, hogy pont egy jó kérdés. Hogy mi volt extrém…? Mondjuk, amikor bejönnek a patikába, és megkérdik, hogy ez vagy az az utca merre van. De ezen sem szoktunk fennakadni, útbaigazítjuk őket. Az inkább zavar, hogy ha bejön az apa szirupért, és megkérdem, hogy narancsos legyen vagy epres, azt mondja, „nekem mindegy”. Hát, nekem is, azt elhiheti. Vagy ha rendelésnél telefonálnak. Mert ha várakozás közben, akkor nem zavar, csak ne halljam.
Említette, hogy az online tanácsadás ötlete a feleségéé volt. Azóta volt már olyan pont, hogy azt mondta, legyen már elég a munkából, legalább otthon?
A munkából nincs elege, legfeljebb egy-egy betegből, akikre azt mondja, ha én nem teszem helyre őket, majd ő fogja… Amúgy ő jogász, sok mindenben segít. Moderál, javítja az olvashatóságomat… ha ő nem állna mögöttem, nem igazán tudnám csinálni.
Egy gyógyszerész gyermekei bizonyára nagyobb biztonságban vannak, mint más gyerekek.
Az lehet, de mivel én tudom, hogy egy-egy tünet hátterében mi állhat, kettőnk közül én vagyok az aggódósabb. Persze, ha vészhelyzet van, gyakorlatorientált vagyok és képes vagyok a problémamegoldásra koncentrálni, de egy átlagos megbetegedés engem stresszel jobban. És szégyellem, de bizony egy-egy tizenhat órás munkanap után sokszor elmarad, hogy megkérdezzem: hogy vagytok. Egyre tudatosabban próbálok figyelni arra, hogy elég időt töltsek a gyerekeimmel, hogy ne annyi legyen az apaképük, hogy én vagyok az, aki állandóan a számítógép előtt ül.
Szponzorált tartalom
