Csak alkalmanként fogyasztott alkoholt Janka, amikor 28 éves korában váratlanul elveszítette édesapját. Ekkor történt az első alkalom, hogy nem érezte a határt. „A fájdalom elviselhetetlen volt, és az alkohol lett a megoldás” – idézi fel. Sokáig úgy tűnt, egyszeri esetről volt szó. Józan évek következtek, ám miután a versenyszférában kezdett dolgozni, újra visszatért az életébe az ital. Otthon ivott, amikor senki nem látta. Az élesedő versenyhelyzet, a teljesítménykényszer és a szigorodó ellenőrzések miatt gyakran késő estig dolgozott, majd hétvégén is, és a rengeteg munkával járó feszültséget szesszel oldotta. Az egy-két pohár borból lassan egy üveg lett. Volt, hogy férje megtalálta az elrejtett üres üvegeket, vagy a fia vette ki a kezéből az üveget, a lánya pedig leszokott az esti puszikról. Az igazi mélypontot azonban egy karambol jelentette, amit Janka csak csodával határos módon élt túl.
Társak a hullámvasúton
Férje tanácsára felkeresett egy pszichiáter-addiktológust, aki azt javasolta, jelentkezzen terápiára, első lépésként azonban látogasson el az Anonim Alkoholisták (A. A.) gyűlésére. Janka nehezen küzdötte le az ellenérzéseit. Nem volt betegségtudata, meg volt győződve róla, hogy nem alkoholista, és nincs helye „ilyen emberek” között. Aztán a férje elkísérte egy gyűlésre, és nem volt választása: belépett az ajtón. „Döbbenten láttam, hogy csinosak, értelmesek és egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy alkoholisták. A gyűlésen a bemutatkozáson nehezen mondtam ki a szót, hogy alkoholista vagyok. Meg is kérdeztem. Én most az vagyok? Ők szeretettel fordultak felém, mosolyogtak, és éreztem, hogy igen a válasz” – emlékszik vissza hozzátéve, hogy a gyűlések azóta is fontos részei az életének.
Első gyűlése után tizenöt hetet töltött intenzív terápiás munkával. Az addiktológián minden létező csoportfoglalkozásra feliratkozott, a napjai be voltak táblázva. Jógázott, bejárt az alkotóműhelyre és az önismereti csoportra, színháztréningen és zeneterápián vett részt, és persze egyetlen nap sem hiányozhatott az anonim gyűlésekről. Rengeteg irodalmat olvasott a betegségéről, írásban elemezte őket, majd beszélgetett róluk a segítőjével. „Megtanultam kezelni a problémákat, nem pedig elrejteni. Őszintének lenni, felvállalni magamat. Nem alárendeltként élni az életemet” – foglalja össze, mit adott neki ez az időszak.
Janka egy hónapja végzett a terápiával, idejét azonban az addiktológia falain túl is igyekszik szigorúan beosztani. Munkahelyet váltott, napi programot készít, és külön odafigyel arra, hogy legyen benne helye a pihenésnek, a korábban elhanyagolt hobbiknak és a sportolásnak. Bármit is csinál azonban, sosem téveszti szem elől az Anonim Alkoholisták egyik szlogenjét: „csak a mai nap nem inni”. Bebizonyította magának és a családjának, hogy képes változni, ugyanakkor ügyel arra, hogy ne váljon túlságosan elbizakodottá:
A lányom már ad puszit, és azt mondta, hogy ismét finom anyaillatom van. A fiam és férjem büszkék rám. Más lettem, de nem akarom elfelejteni a régi életemet: mindig ott kell, hogy legyen, és figyelmeztessen.
„A fájdalom elviselhetetlen volt, és az alkohol lett a megoldás”. (Képünk illusztráció)
Noha családja mindenben támogatja – férje például vele együtt olvassa az A. A.-irodalmat –, úgy érzi, igazán a sorstársai tudják őt megérteni, mivel ők utaztak végig vele ezen a hullámvasúton. Napi kapcsolatban vannak, és tudja, hogy azonnal fel kell hívnia valakit, ha visszaesési jeleket tapasztal magán. Emellett ő maga is szeretne másokat támogatni a felépülésben, ezért jelenleg addiktológiai konzultáns szakra készül, hogy segíthessen azokon a társain, akik még küzdenek a betegségük elfogadásával.
Új célt találni
Ez a küzdelem a több mint tizenhét éve józan Éva számára is ismerős. Bár az ő felépülésében is fontos szerep jutott az A.A.-nak, sokáig nem tudott azonosulni a „csak ma” szlogenjével; önámításnak, megjátszásnak tűnt a szemében. „Eleinte kötekedtem, aztán ittam, aztán kötekedtem és ittam. Hiszen azzal, hogy azt mondjuk, csak ma nem iszunk, attól még holnap sem iszunk, nem? Végül valahogy eljutott hozzám az üzenet, hogy ez egy eszköz a józansághoz” – meséli. Ma tizennégy évnyi alkoholizmussal a háta mögött tapasztalati szakértőként éppen ő tartja az egyik fővárosi kezelőhely „Csak ma” elnevezésű csoportját, ahol a terápiára frissen érkezetteknek segít saját élményeivel.
Ahogy fogalmaz, az életében a legnagyobb kihívást mindig a céltalanság jelentette – nem szerzett szakmát vagy diplomát, édesanyja tanácsait követve ment férjhez, majd szült két kislányt. „Semmim nem volt, amit saját magam csináltam volna. Ha úgy tetszik, a pia volt az első saját döntésem” – mondja. Egy különösen hideg téli éjszakán gyógyszereket vett be, megivott fél liter töményet, és bemászott a bokrok alá, hogy megfagyjon. Túlélte, és a történtek hatására rájött arra is, mi a célja: összerakni azt az embert, aki ott feküdt.
Az A. A.-ban megtetszett neki, hogy nincsenek érzelmi játszmák, a jelenlévők hitelesek, van céljuk az életben és hisznek valamiben. Utóbbi jó néhány kezdő A. A.-s számára okoz fejtörést. Elsőre van, akinek riasztó lehet az A. A. spirituális tartalma, és komoly kihívást jelent a felépülőt segítő felsőbb erő megtalálása. Bár Éva rendelkezik saját hittel, nem tartja magát vallásosnak, azonban úgy véli, nem is feltétlenül kell annak lenni ahhoz, hogy valaki a spirituális fejlődés útjára lépjen. „Ez nem egy elvont dolog, hogy meditálni kell meg levitálni. Azt jelenti, hogy a bennem meglévő tulajdonságok közül igyekezzek a legtisztábbat elővenni: legyek jóindulatú és segítőkész.”
Ha van egy helyzet, amire több megoldásom is van, egy biztosan simlis. De ha eszembe is jut a kiskapu, a legegyenesebb utat választom
– magyarázza. Fontosnak tartja viszont a hitelesség kérdését: azt, hogy mindenki rátaláljon a saját józansághoz vezető útjára, és azokat a gondolatokat, értékeket tegye magáévá, amelyeket igazán közel érez magához.
„Semmim nem volt, amit saját magam csináltam volna. Ha úgy tetszik, a pia volt az első saját döntésem.” (Képünk illusztráció)
Lelki muníció
A felépülés folyamatát időnként új kihívások akadályozzák – Éva ezzel akkor szembesült, amikor édesanyjánál súlyos betegséget diagnosztizáltak. Az első gondolata az volt, hogy mindent felrúg, többé nem megy be dolgozni és hazaköltözik, de később alaposabban is mérlegelte a dolgokat: „Éppen én mondom a betegeknek, hogy csak ma – mi lenne, ha most én is megpróbálnám egy új helyzetben alkalmazni azt, amit egyébként állandóan hajtogatok nekik? Úgy döntöttem, próbáljunk meg mindent az eddig bevált módon csinálni, nem mindent felrúgni a félelem miatt”. Délelőttönként bement dolgozni, aztán hazament, és végül édesanyja utolsó napját is együtt tudták tölteni. Időközben pedig felismerte, hogy a lelki muníciót pont azokból a foglalkozásokból tudta meríteni, amelyeket megtartott.
Jelenleg nyolcvanhat éves édesapjával él, és rá vigyáz, amikor nem csoportot vezet. Úgy érzi, olyan életszakaszban jár, amikor próbálja visszaadni azt, amit az élettől kapott, és ha nem is hagyományos anyai szerepben, de az életútján keresztül egyfajta példakép lehet ma már felnőtt lányai előtt. Őszintén tud örülni a nem tervezett, apró változásoknak is. Húsz évig például fürdőruhája sem volt, és gyűlölte a napozást, tavaly nyáron hirtelen ötlettől vezérelve mégis vett egy gumimedencét, és abban üldögélve olvasott. „Ilyenkor megtapasztalom, hogy kis odafigyeléssel mennyire másként lehet élni. Próbálom élvezni az életet, hagyom a dolgokat történni, és bízom abban, hogy el tudom viselni, ami jön” – mondja.
A józanság építőkockái a szakember szemével
Sorstársi közösség – Számos kutatás igazolja, hogy a felépülési utakat kedvezően befolyásolja, ha van olyan közösség, ahová tartozik az illető, ahol elfogadják. Ilyen közösséget kínálnak a Janka és Éva által is említett anonim csoportok, ahol a felépülők egymást támogatják.
Tervezés – Sokat az időszervezés újratanulása, és aktív, produktív tevékenységek. Ahogyan Janka például „leporolta” régi hobbijait és újrakezdte a sportolást.
Stresszkezelés – A gyenge stresszkezelő képesség sérülékenységet jelenthet a szenvedélybetegségek fennmaradása szempontjából, ezért annak fejlesztése kritikus pont a felépülés során. Janka sokat fejlődött ebben, és az életében jelenlévő fő stresszforrást is elhagyta a munkahelyváltással.
Spiritualitás – A hit kétségkívül megosztó elemnek számít az anonim közösségeken belül, de Éva kiválóan rámutat, milyen sokféleképpen lehet megélni – egyébként az A.A. sem erőltet egy konkrét istenképet, a résztvevők szabadon választhatják meg, miben bíznak.
Pszichoedukáció – Fontos fegyver az „ellenség” megismerése is, azaz a függőségről szerzett ismeretek bővítése és az esetleges tévhitek kijavítása. Ebben nemcsak az egyes terápiás helyek és szervezetek pszichoedukációs csoportjai segítenek, hanem például az anonim irodalom olvasása is.
Saját út – Ahogy Éva is említi, míg bizonyos eszközök működnek valakinél, másnál egyéb stratégiák válnak be – sokféle felépülési út létezik az egyén céljainak, személyiségének és szükségleteinek megfelelően.
Lassan siess – Mint ahogy az alkoholizmus sem egyik napról a másikra alakul ki, úgy a felépülés is hosszú folyamat. Mindenki a saját tempójában halad, értékelve a megtett út apró lépéseit, a mindennapi apró változásokat.
