Kétszer történt meg velem eddig, hogy a halál egészen közel sújtott le hozzám. Az egyik esetben várható volt, a másikban nem. Mindkétszer meghaltam én is egy kicsit. Vagy inkább nagyon. És bár eltelt mindkét tragédia óta majdnem 10 év, mégis valahányszor közeli hozzátartozók haláláról hallok, olvasok, újraélem azokat a borzalmas időket.
A napokban az Ápolónő blogján jött velem szembe egy megrázó írás, ami arról szólt, hogy millió hiányosság van az egészségügyben, és erről hallunk is nap mint nap, arról viszont ritkán esik szó, hogy miként közlik a legrosszabb hírt a hozzátartozókkal. Nem is szeretünk gondolni rá, hiszen ösztönösen hiszünk abban, hogy minket még sok-sok évig nagy ívben elkerül a halál, de sajnos az ember sosem tudhatja, mikor csap le közvetlenül mellette mégis.
Manapság az emberek többsége kórházi körülmények között hal meg. Ilyenkor a kórházi protokoll szerint legtöbbször telefonon vagy személyesen, látogatáskor közlik a hozzátartozókkal a gyászhírt. Utóbbi esetben ez gyakran történik egy kórházi folyosó (jobb esetben) félreeső részén, és csak ritkán egy orvosi szoba négy fala között. Pedig
annyira jó lenne egy hely, ahol megsemmisülhetünk – írta az Ápolónő –, és azt hiszem ez, a megsemmisülés szó volt, ami igazán szíven ütött. Mert annyira tökéletesen írja le azt a rettenetes pillanatot, és a forgatókönyvet is, ami utána következik.
Nálunk a halálhír mindkétszer telefonon érkezett. A nagypapám esetében várható volt. Előző nap délután voltam bent nála, és az orvosa be is hívott magához. „Nagyon a végén vagyunk” – emlékszem, ezt mondta lágyan, részvéttel teli hangon. És szörnyen fájt hallani, mégis hálás voltam. Tudtam, hogy akkor találkozom papával utoljára, és nagyon szépre sikeredett a búcsúnk. Reggel pedig jött az a bizonyos telefon… Amikor bementünk a kórházba papa holmijáért, egy kis szobába vezetett minket az egyik nővér, ott várhattuk meg, amíg összeszedték azt a pár apróságot, ami utána maradt. Aztán odajött az orvosa is, elmondott annyit, amennyit tudnunk kellett, és válaszolt a felmerülő kérdéseinkre, majd részvétet nyilvánított, és elment. Nem volt több az egész 15 percnél. Fájdalmas volt, de valahogy mégis szép. Olyan emberhez méltó.
Másfél évvel később anya került kórházba. Gyengélkedett, fulladt pár napja, de nem is sejtettük, hogy mekkora a baj. Másnap intenzív osztályra került, és a harmadik napon jött apunak az a bizonyos telefon. Reggel mentem apámhoz, úgy volt, hogy együtt indulunk majd anyut meglátogatni. Sosem felejtem el az üveges tekintetet, amivel ajtót nyitott.
„Hallottad a hírt?” – kérdezte.
„Neeee…” – csak ennyi jött ki a torkomon.
„De igen, elment…” – szakadt ki apámból a zokogás. Percekig csak sírt, keservesen.
Én először bénultan álltam, aztán átöleltem szegény apámat. Szorítottam sokáig, tudtam, hogy nagyon erősnek kell lennem, nekem kell őt egy ideig összetartanom. Képtelen voltam sírni.
Pár órával később én mentem be a kórházba anyu holmijáért, az akkori párom vitt el. Az intenzív osztály folyosóján tucatnyi hozzátartozó téblábolt. Kéztördelve várták, hogy eljöjjön a fél 6, amikor egy kék köpenyes nővér majd kijön, és vezényel: „most 15 percre bemehet mindenki a hozzátartozójához”.
De nekem már nem volt kit meglátogatni.
Becsengettem, elmondtam, ki vagyok. Pár perc múlva jött egy orvos. Fiatal volt nagyon, tán még rezidens, és talán nálam is jobban rettegett attól, mi következik.
Szörnyen sajnálom, fogadja őszinte részvétemet – mondta, és egy reklámszatyrot nyomott a kezembe. Abban volt minden, ami anya után maradt. Megkért, nézzem át, nem hiányzik-e belőle valami. Akkor már éreztem, hogy ömlik a könnyem. Papír zsebkendő, gyógyszerek, az igazolványai, a kisrádiója a fülhallgatóval… A végső döfést az adta, amikor kinyitottam a szemüvegtokját. Úgy éreztem, megnyílik alattam a föld. Elemi erővel szakadt ki belőlem a zokogás. Leírhatatlan fájdalom volt. Valahogy akkor csapott belém a bizonyosság. És borzalmas érzés volt, hogy a megsemmisülésemet egy csomó sajnálkozó szempár nézi.
Olyan jó lett volna, ha ott is van egy kis szoba, aminek a falai között kisírhatom magam. De nem volt semmi, csak a rideg, fertőtlenítőszagú folyosó, és a nem kívánt szemtanúk. Atomjaimra hullottam szét.
Utána filmszakadás. A következő emlékem már az, hogy a kocsiban ülök, és még mindig megállíthatatlanul peregnek a könnyeim. Pokoli hetek, hónapok következtek. Egy fiatal szülő elvesztését nem egykönnyen dolgozza fel az ember, nekem is évekbe telt, mire újra összelegóztam magam. A trauma az trauma, nincs mit tenni. De olyan jó lett volna, ha legalább azt a méltatlan jelenetet a folyosón nem kellett volna átélnem. Ha magam lehettem volna, amikor szíven döfött a veszteség. És nem nézte volna végig egy tucat idegen a megsemmisülésemet.
