„A mellrákom mentette meg a férjem életét” – három egymásra figyelő ember története

– Még sosem ért áramütés, de ilyennek képzelem – mondja Csilla a pillanatról, amikor közölték vele a szövettani eredményt: a mellében talált csomó rosszindulatú daganat. – Tudod, mi volt az első gondolatom? Az, hogy én erre most nem érek rá! Abszurdnak hangzik, de így van. Annyi megoldandó feladat, probléma tobzódott körülöttem akkoriban. A kislányom, Kata új iskolát kezdett, és már csak egy hetünk volt hátra szeptemberig.

Egy alsós kisgyerek számára mindenképpen kihívás az iskolaváltás. De ha azt is hozzávesszük, hogy Kata hallássérült kislány, átérezhetjük: még több a gyötrő kérdés és félelem ebben az időszakban, gyereknek, szülőnek egyaránt.

– Ráadásul a férjem, Gábor sem volt túl jól – fűzi hozzá Csilla. – Akkor is azt mondtam, és most is azt mondom, hogy ő volt a betegebb, még akkor is, ha sokszor úgy éreztem, az emlőrák-diagnózisom felállítása a halálos ítéletem kimondásával ért fel. Gábor szenvedélybeteg, szerencsejáték-függő. Aki nem ismeri ezt a kórt, azt hiheti, igen, igen, persze, nem jó a szerencsejátékokon csüngeni, és bizony elég költséges hobbi lehet; na de azért a betegség máshol kezdődik…

Pedig a túlzásba vitt szerencsejáték egyértelműen betegség, még ha az egészségügyi szakma részéről is időbe tellett ezt egyértelműen kimondani. Hiszen a függőség fogalma sokáig elválaszthatatlanul összekapcsolódott valamilyen kémiai szer használatával.

– Hát, így álltunk – folytatja Csilla. – A kórházból kilépve, amíg vártam a taxira, azon gondolkodtam, hogy fogom elmondani otthon. Hogy egy kicsit rákos vagyok, de ne aggódjatok, azt mondták nekem, statisztikailag ennél a fajta daganatnál a leghosszabb a túlélési idő? Mi lesz, ha összeomlanak? Gábor, aki a szenvedélybetegségében éppen a visszaesés démonával küzd. Kata, aki okos, érett gyerek, de mégis csak tízéves. Mert az az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy előtte sem fogok titkolózni.

Csilla pár hónappal később, a terápiája során tudta meg a pszichológusától, hogy éppen ez az, amin változtatnia kell – vagyis hogy még ezekben a percekben is másokra gondolt, és a magáéi elé sorolta mások igényeit.

– Azt mondta, akár az életemmel is fizethettem volna azért, hogy így működtem. Hosszú tanulás volt ezen változtatni, miközben olyan dolgok fogalmazódtak meg és tisztultak le bennem, mint például az, hogy sem a férjem kezelőorvosa, sem a gyerekem gyógypedagógusa nem vagyok.

„A szívemmel mindig hallottalak” – Kata története

– Kata születését nem terveztük, jött a házasságunk első évében. Talán ezért is éreztük mindig különleges ajándéknak. A terhességem alatt dolgoztam, kirándultunk, társaságba jártunk. Szép, könnyű szülésem volt, Gábor végig fogta a kezem, masszírozta a lábam, támasztotta a hátam, szóval csinálta, amit éppen kellett.

Csilla a babázás első hónapjaira úgy emlékszik vissza, hogy egy boldog „zombiidőszak” volt. Mert ahogyan ő fogalmaz, az első félév végére zombiként kóvályogtak a kialvatlanságtól. Így ő csodálkozott a legjobban, hogy ebben az állapotban is tudott szoptatni, sőt még leadni is az anyatejéből más, rászoruló babáknak.

Jelenet a „Five” című filmből (Fotó: IMDb)

Aztán egycsapásra felébredtünk, amikor kiderült, hogy nem hall a gyerek. Utóbb megtudtuk, hogy így született egy fejlődési rendellenesség következtében, de mi csak hosszú hónapok után fogtunk gyanút. Mert amikor beszéltünk hozzá, mindig visszajelzett, figyelt, később mosolygott is. Hát hogyne mosolygott volna vissza, hiszen ilyenkor mindig fölé hajoltunk, látta a vigyorgó arcunkat! Lassanként rajzolódott ki a kép, például, hogy meg sem rezdült, amikor becsapódott az ajtó, vagy amikor egy tucat tányér dübörögve tört ripityára a konyha kövén, mi meg frászt kaptunk. Ahogy visszagondolok erre az időszakra, mintha mindig azt éreztem volna, hogy van egy fal Kata és köztem. De az is lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom bele…

Vizsgálatok. Kutakodás. Valamelyik családban előfordult-e már hallásprobléma? (Egyébként nem.) Korai fejlesztés. Hallókészülék. És a szembenézés azzal, hogy Kata sohasem fog hallani.

– Naponta bele tudtam volna halni – emlékszik vissza Csilla. – Érdekes, ilyen apróságok fájtak a legjobban például, hogy sohasem hallhatta, amikor énekeltem, dúdoltam neki. Az édesapja azzal vigasztalt, hogy „Kata mindig hallott téged, a szívével”. Ahogy cseperedett, azt hittük, vele kell elsősorban elfogadtatnunk, hogy ő így, így is teljes értékű. De ha valóban őszinte akarok lenni, igazából nekem és Gábornak kellett ezt elfogadnunk. Ahogyan azt is, hogy mi pedig szintén teljes értékű szülők vagyunk, akik nem hibáztunk, vagy legalábbis az nem a mi hibánk, hogy a gyerek nem hall.

És Csilláék igyekeztek ebből a helyzetből is a „legjobbat kihozni”. Azt viszonylag gyorsan eldöntötték, hogy Katát normál óvodába, iskolába fogják íratni, ahol adott a lehetőség, hogy utazó gyógypedagógus foglalkozzon vele.

– De rendszeresen szervezünk közös programokat is hallássérült gyerekeket nevelő családokkal – fűzi hozzá az édesanya. – Ezekben a családokban rendszerint maguk a szülők szintén érintettek. Eleinte úgy éreztük Gáborral, hogy azzal, hogy mi hallunk, tulajdonképpen hátrányt jelentünk a gyerek számára, mert nem tudjuk a saját élményeinkből táplálkozva támogatni őt. De hál’ istennek ettől a kényszerképzettől segítséggel ugyan, de meg tudtunk szabadulni.

Talán ennek is köszönhető, hogy Kata bármilyen gyerekközösségbe csöppen, szinte az első perctől fogva annak a mozgatórugója. Rendszeresen sportol, a kosárlabdában nagy jövőt jósolnak neki.

– Az első, óvodában töltött nap végén szorongva mentem érte: vajon hogyan is boldogult az én kislányom a halló közösségben. Már a folyosón, az öltözőszekrényeknél hallottam, hogy a többi kisgyerek azzal nyúzza a szüleit, hogy ő is kér olyan „fülest”, mint amilyen Katának van. És azóta is boldogul – mondja Csilla. – Olyan természetességgel kezeli a fogyatékosságát, hogy az számomra mindig példamutató. Ez volt az egyik legnagyobb segítség a gyógyulásom alatt. Csak ránéztem Katára, és újra egészségesnek éreztem magam!

Kaszinó, kártya, kaparós sorsjegy – Gábor története

– Sokkoló volt, amikor rádöbbentem, hogy a férjem szerencsejátékos. És legalább ilyen ijesztően hatott rám a pénzhez való viszonya. Ha volt, szórta, elhalmozott minket mindennel, ha meg nem volt, olyan feszült tudott lenni, hogy ilyenkor én mondtam neki: igyon meg egy felest, mert már én nem bírom tovább. Az egyik nap a vacsoránál a szalvétámba rejtve egy arany medált találtam, de még ugyanazon a héten Gábor a lépcsőházban állt lesben, várva a postást, hogy ő vehesse át a családi pótlékot…

Ebben a libikókában éltek Csilláék évekig. Új barátok jelentek meg Gábor körül, de Csilla eleinte nem fogott gyanút.

– Pedig nagyon hasonlóan viselkedtek, mint Gábor, az egyikük például amikor felugrott hozzánk, hozott egy ajándékkosarat nekem, tele csupa márkás itallal, édességgel, csak úgy. Legközelebb a gyerekével érkezett, éppen vacsoráztunk, őket is leültettük. Utána mondtam Gábornak, hogy ez a kisfiú olyan éhes volt, mintha napok óta nem kapott volna enni. Így is volt.

Sportfogadások, kaparóssorsjegy-hegyek, kaszinók, illegális kártyapartik – Gábor már „minden hangszeren játszott”. Többé nem tudta, és lassan már nem is akarta leplezni mindezt.

– Amikor szabadságot vett ki, hogy egész nap kaparós sorsjegyekkel bütyköljön, azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb – idézi fel Csilla az akkori érzéseit, és hozzá is fűzi gyorsan: de lett. – Egy ízben, amikor a kislányunk a nagyszülőknél aludt, Gábor egész éjszaka nem került elő, a telefonját sem vette fel. Aztán ő hívott, hogy ebben és ebben a kaszinóban van, menjek oda, és vigyek neki pénzt. Mondtam, érte megyek, pénz nélkül.

Csakhogy mire odaért, Gábor mástól már kapott kölcsön pénzt – száz százalékos kamatra.

– Őrjöngtem – emlékszik vissza a feleség arra a lidérces éjszakára. – Kimentem a kaszinó előterébe, és a recepciós kislányokat kaptam le a tíz körmükről. Hogy tudják-e, mihez asszisztálnak? Hogy tudják-e, odabent csupa súlyosan beteg ember van? Mert már akkor tisztában voltam vele, hogy ez betegség. Ennek persze semmi értelme nem volt, hiszen a szerencsétlenek semmiről sem tehettek. Az egyikük még tett egy bátortalan próbálkozást, hogy megmutassa, ki van függesztve itt, az előtérben egy játékosvédelmi zöld szám, amit fel lehet hívni, ha segítség kell. Na, erre én már tüzet okádtam.

Gábor egyik barátja időközben addiktológiai osztályra került, ahol mindenféle függőségben szenvedő embert gyógyítanak. De előtte „szép karriert” futott be: eljátszotta a jól menő vállalkozását, majd a testvéréét, ezután követeztek a család ingatlanai, és amikor elért a nagymama nyugdíjáig, na, akkor önként jelentkezett a terápiára.

– Nem akartam, hogy eljussunk idáig, pedig eljutottunk – mondja Csilla. – A lakásunkra olyan összegű jelzálog került, amely az értékét jóval meghaladta, így eladni vagy kölcsönt felvenni rá lehetetlen volt. Az életünk összeomlóban volt. És Gábor még mindig azt hajtogatta, hogy le tud állni egyedül is. Végül mégis elment egy GA gyűlésre, azaz a névtelen szerencsejátékosok találkozójára. Én pedig egy hozzátartozói csoportra, hogy példát mutassak, és hogy magam is segítséget kapjak.

Aztán Gábor jelentkezett kórházi kezelésre is, hosszú heteket töltött ott, dolgozva magán és betegségén.

„Fél mellel is te vagy a legjobb csaj!” – hármójuk története

– Mindent elmondtam nekik, amit tudtam, amit nekem elmondtak a kórházban – idézi fel Csilla, amikor visszakanyarodunk beszélgetésünk elejére, a délutánra, melyen hazafelé tartott friss diagnózisával. – A betegség várható kimenetelét, az utókezelést, hogy mennyi ideig leszek feltehetően kórházban… Nehéz leírni, amit akkor a kislányom és férjem arcán láttam. Döbbenet, fájdalom, aggódás, kétségbeesés. És volt egy mozzanat, ma már azt mondom, szimbolikus erejű. Kata kivette a füléből a hallókészülékét, és kikapcsolta. Mintha arról akart volna a maga lehetőségeivel meggyőződni, milyen érzés lehet egy ilyen hatalmas veszteség.

Fotó: IMDb

Aztán némán ültek egy ideig az asztalnál. Végül Kata törte meg a csendet: „Nyugi, anyu, fél mellel is te leszel a legjobb csaj a strandon!”

– Hát, ezen röhögni kellett! És röhögtünk is, mindhárman – mondja Csilla, akinek a melléből a daganatot hamarosan ugyan kimetszették, de a teljes emlőeltávolítást megúszta. – Én akkor még azt is hozzátettem, nemhogy félmellű, de még kopasz sem leszek vélhetően, mert a műtét utáni terápiaként nem kemót, hanem sugárkezelést javallottak. Persze, nem mindig tudtuk, akartuk ilyen önfeledten kezelni a helyzetet…

Különösen azért, mert más sötét fellegek is gyűltek a fejük felett. Gábor a hosszú addiktológiai kezelés után eljárt az önsegítő csoportba, de félévnyi „józanság”, azaz játékmentesség után visszatért a kártyaasztalhoz.

– Azt hiszem, a legszörnyűbb műfaj ez a klasszikus formáció, ahol a vesztésre állók bedobják a telefonjukat, az irataikat, a bőrdzsekijüket, bármijüket középre, ahol gyorsan előkerül akár a kés is annak „tisztázására”, csalt-e valaki – mondja Csilla. – De közben együtt jártunk az operáció előtti gyorstalpaló kivizsgálásra, ott voltunk a gyerek iskolai tanévnyitóján, meg az első szülői értekezleten. És eljött a műtét napja, ahonnan másnap én egy, a sebből kiálló csővel tértem haza.

Majd újabb vizsgálatok sora, és sugárterápia. Miközben Kata ismerkedett új osztályával, tanítónénijével, szurdopedagógus segítőjével. Gábor pedig a legváratlanabb időpontokban tűnt el, majd bukkant fel.

– Egy délelőtt, amikor a pszichológustól léptem ki, a férjem ott várt a forgóajtó túloldalán, és azt kérdezte, kisétálunk-e a szigetre, amíg Katáért mehetünk a napközibe – meséli Csilla, hozzátéve, hogy egyszerre örült a kérdésnek, és csodálkozott is rajta. – Még jobban csodálkoztam, amikor Gábor elővett egy borítékot, és átnyújtotta. Mint rutinos szerencsejátékos-feleség először persze arra gondoltam, megint egy illegális nyeremény. De nem, az aláírt munkaszerződése volt benne. Akkor már hónapok óta csak alkalmi, egyre fogyatkozó megbízásai voltak…

Csilla úgy emlékszik vissza arra a napra, mintha egy hollywoodi családi mozi szereplői lettek volna. De az élet nem film.

– Gyűrtük a hétköznapokat, én bejártam a kórházba, Kata az új iskolájába, ahonnan napról napra több sikerélménnyel jött haza, Gábor pedig a friss munkahelyére. És egyre többször mesélte, milyen hülye a főnöke. Én pedig ettől egyre nyugodtabb lettem, azt gondoltam, oké, már a helyén van! – mondja nevetve. Ő most egy korrekciós műtétre vár, hogy elkendőzzék a mellén a heget és a hiányt. – Magam is el szoktam tűnődni azon, mi volt a legnagyobb segítség számomra. Azt hiszem, az, hogy mindig őszinték voltuk egymással a betegségemmel kapcsolatban. Amikor Kata azt mondta: „anyu, félek”, akkor én nem azt feleltem: „ugyan már, kislányom”, hanem azt, hogy „én is félek”. Vagy amikor Gábornak elsírtam, hogy nem tudom, lesz-e annyi időm, hogy megismerjem Kata első szerelmét, akkor ő nem kezelte le valami butasággal, csak annyit válaszolt, „igen, ezt nem tudhatjuk, sajnos”. És amikor a férjem arról beszélt, hogy lelkiismeret-furdalása van, mert a sok stressz, amit okozott nekem, hozzájárulhatott a rák kialakulásához, bevallottam neki, hogy ez az én fejemben is megfordult. Igen, ez lehet a kulcs, hogy mindig komolyan vettük egymás érzéseit. Azt viszont ma sem tudom pontosan, miért épp akkor tudott Gábor leállni, ráadásul egyedül. Ha tudnám, megosztanám, hogy más is megmeneküljön.

Ekkor Gábor átkiabál a másik szobából.

– Nem egyedül, drágám!

– Mindig hallgatózik, amikor itt vagy – mondja nekem Csilla, és elnézően legyint.