Miért hagyod abba a blogolást?
Nagyon egyszerű a válaszom, annyira kevés a pénzem, hogy a főállásom mellé bevállaltam még egy félállást a sürgősségin, ezért egyszerűen nincs időm írni. A blogírás sok barátot adott, és természetesen sok bírálóval is találkoztam, rengeteg nővér nyílt meg nekem, és mesélt a munkájáról, sok laikus is megismerte az életünket. Igyekeztem a szép dolgokat is leírni a blogomban, soha nem akartam szidni a rendszert. Jó volt, de ez a korszak egyelőre lezárult, és biztosan hiányozni is fog. Amikor blogbejegyzést írok, nem tudok pénzt keresni, és nagy szükségem van a plusz jövedelemre, mert be akarom végre vezetni a gázt a házamba. Most fával tüzelek, de egyre jobban elkeserít, hogy hideg házba érek haza este fáradtan, és még fát kell hasogatnunk, vagy szenet kell hordanunk, és már én se leszek fiatalabb. Nem mellesleg fontosnak érzem a környezetvédelmet is. A betegeknek pedig egy pihent ápolónőre van szükségük, ezért döntöttem így.
Ennyire rosszul keresel ilyen sok év után?
Nézd, a félállás nélkül egy átlagos hónapban sok éjszakával maximum nettó 200 ezer forint a fizetésem. Ha vannak benne ünnepnapok, akkor több, nálunk nincs túlóra, nincs cafetéria. Még ebédet sem kapunk, legtöbbször összeírjuk, és valaki felmegy az ebédlőbe ételért, vagy viszünk magunkkal. Persze nem is nagyon van időnk arra, hogy együnk, elég nagy a rohanás, kevesen vagyunk. Félévente kell új papucsot vennem, mert szétjárom, a ruháimat is én veszem. Magyarázzam tovább?
Ennek ellenére szereted a munkádat…
Nekem nem munka, hanem hivatás az ápolás. Soha, egyetlen percre sem bántam meg a döntésemet, imádom minden percét, egy beteg hálás tekintete mindent elfeledtet velem. Soha nem leszek pályaelhagyó, és nem is szeretek „sírni” a pénz miatt, ami tényleg méltánytalan, de ennyit kapunk napi 12 óra munkáért. Ez van. Azt hiszem, az mindent elmond, hogy a lányom is ápolónő lett, és ő is boldogan dolgozik, mert szereti azt, amit csinál.
Miért lettél éppen ápolónő?
Már gyerekkoromban tudtam, hogy nem is lehetnék semmi más, nekem ez való. Két esetre emlékszem, az egyiknél olyan 5 éves lehettem, anyukámnak volt epeműtétje, és apukám bevitt a kórházba meglátogatni anyut. Nem mehettem be a kórterembe, ezért a folyosón ültem, és szorongattam a babámat. Egyszer csak megjelent egy ápolónő, keményített fityulában, kismamacipőben, akkoriban azt hordtak, és adott nekem egy szem kekszet. Én akkor azt hittem, ő egy angyal, és tudtam, egyszer szeretnék olyan lenni, mint ő.
10 éves voltam, amikor a szomszéd bácsi, aki egy öreglegény volt, és én nagyapámként imádtam, már egyre elesettebb lett, és sokat ápoltam: etettem, itattam, segítettem neki. Mielőtt meghalt volna, megígértette velem, hogy ezt a hivatást választom, mert szerinte az emberek segítésére születtem. Patetikus vagy sem, ez az igazság. Fel sem merült bennem, hogy nem egészségügyi szakközépbe megyek, ahová nagyon nehezen, protekcióval vettek fel végül, mert akkoriban óriási volt a túljelentkezés. Aztán harmadikban abba kellett hagynom, mert a szüleim nagyon szegények voltak, és nekem Szegedre kellett bejárnom, tovább nem tudták fizetni a tanulmányaimat. Elhelyezkedtem egy kórházban és saját erőből leérettségiztem, elvégeztem a szakápolói képzést, majd később az EU-s szabványoknak megfelelően egy OKJ-s képzést is. Soha nem sajnáltam sem az időt, sem a pénzt ezekre.
A gyerekeim hozzászoktak ahhoz, hogyha sírva ölelgetem őket otthon. Akkor tudják, ma haláleset történt, és nekem is fel kell dolgoznom. (Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Balázs Attila)
Tényleg annyira rossz a helyzet a kórházakban, ahogyan az kívülről látszik?
Egyrészt igen, de erről ugye nem lehet beszélni, másrészt pedig az én munkahelyem egy csodálatos hely, ahol életeket mentünk, ahol emberek gyógyulnak. Ahol létezik még a szeretet és a hála, azok a mély, emberi kapcsolatok, amelyek kiveszőfélben vannak a mindennapi életben, és lehet segíteni. Itt mindenki egyforma, nincsen bőrszín, vagyoni helyzet, nincsenek előítéletek. Ez az a hely, ahol sokszor egy mosoly többet ér, mint a gyógyszer. Mondhatnám azt is, az egyik legértékesebb hely, nekem biztosan az. A nagy rohanásban időnként nehéz, ennek ellenére imádok fürdetni, etetni, beszélgetni, megfésülni egy idős beteg haját, mert olyankor van időm figyelni rájuk. Ha a szakfeladatokat végzem, amire valóban kevesen vagyunk, akkor rohanás van, fokozottan oda kell figyelni, olyankor nagyon nehéz még egy-egy jó szót, egy-egy mosolyt küldeni. Pedig az is fontos. Én egy szolid, csendes ember vagyok, akkor nyílok ki és akkor vagyok elememben, amikor a betegágy mellett állok. Rengeteg erőt ad, ha a betegek szeretnek, örülnek, ha meglátnak. Persze, vannak rossz élmények és rossz napok, szó se róla. Azokat gyorsan elfelejtem.
Hogyan dolgozod fel a haláleseteket?
Sokan azt gondolnák, hogy mi ápolók ezt megszokjuk az évek alatt. De ez nem így van. Még sok év után is nagyon rossz, amikor valaki meghal, főleg akkor, ha közel kerültünk egymáshoz, mert régóta bent feküdt. Olyankor előfordul, hogy én is sírok, csak elbújva, hogy ne lássák. Vagy szomorú vagyok, ha egy beteget nem látogat senki, akkor igyekszem többször odamenni az ágyához, beszélgetni vele és megsimogatni. Annyira hálásak, aranyosak tudnak lenni pár szóért. Hihetetlen! Az ilyen betegeknek mi hozunk be vécépapírt, törölközőt, hálóinget, szívószálat, hogy tudjon inni, vizet, borotvát veszünk és megborotváljuk. Vagy kedvességből sütit sütünk neki, hogy érezze, van, akinek fontos. Ez a mi osztályunkon természetes.
A csapatmunka elengedhetetlen, hiszen egy újraélesztésnél be kell tudnod fejezni a másik mozdulatát, olajozottan tesszük a dolgunkat, hiszen életet mentünk. Ha sikerül, akkor boldogok vagyunk, ha nem, akkor mi is szomorúan megyünk haza. A gyerekeim hozzászoktak ahhoz, hogyha sírva ölelgetem őket otthon. Akkor tudják, ma haláleset történt, és nekem is fel kell dolgoznom. Ez együtt jár a hivatásommal. Volt olyan kolléganőm, akinek a kedvenc betegét kellett újraélesztenie, sírva nyomta a mellkasát, és még hazafelé is sírt. Idő, míg feldolgozzuk a veszteséget. Rengeteg a beteg, kevés a szakember, sokszor az adminisztrációra csak a műszakom után marad időm, akkor még ráhúzok, ezt is megszoktam már. Ha új beteg érkezik, akkor félóra a papírmunka, és a többiek várnak. Etetésre, ágyazásra egyetlen ápoltnál legalább fél óra kellene, ez legtöbbször csak álom. Gondold el, milyen lassan rág egy idős ember, aki fekszik, ehhez türelem és idő kell. Meg szeretet.
Milyen körülmények között dolgozol? Itt most a tárgyi feltételekre, a felszereltségre gondolok.
Olyan körülmények között, mint a legtöbb magyar vidéki kórházban dolgozók. A napi feladatok ellátásához, gyógyszereléshez adott minden, erre nagyon figyelnek. Azonban az infrastrukturális körülmények elég szegényesek.
Nagyon örülnék, ha egyetlen hatágyas kórterem sem lenne, mert az embertelen. Az a néni, aki hashajtót kap, egész nap a szobavécén ül, mert a mosdó kevés, el sem jut odáig, közben a többiek reggeliznek vagy ebédelnek, vagy épp látogatók vannak benn. Ez megalázó, mindenkinek, mégis ez van. E mellett jó lenne, ha lenne kialakítva hospice szoba, ahol emberhez méltóan történne a búcsú. Ahol együtt lehetne csendesen, békésen a hozzátartozó a szerettével, és nem a többi beteg előtt kísérnénk el az utolsó kapuig. Mert hidd el, megviseli a látogatót, aki szeretne még beszélgetni, suttogni pár búcsúszót, és mélyen érinti a többi szobatársat, akik szembesülnek az elmúlással. Csak álmodunk a modern, vérnyomásmérős monitorokról, praktikus éjjeliszekrényekről, kényelmes, nővér és betegbarát ágyakról. Sorolhatnám még, sajnos sok helyen ez a helyzet.
Gyakran én szégyellem magam az étel miatt is, amit odaadok a betegeknek. Tudom, szűkös a keret. Régen reggelire volt rántotta, volt főtt debreceni vagy krinolin, meg is ették jóízűen. Már vagy 15 éve sajt, vaj, dzsem, felvágott vagy májkrém van. A hétvégék ilyen tekintetben ünnepek, akkor gyakran van rántott hús, hal, és amit az idős betegek nagyon szeretnek: tejbegríz. Álmaim között szerepel egy kinti ebédlő, ahova a fennjáró betegek kimehetnek, hogy emberhez méltóan, asztalnál egyenek. Ahol egy kicsit beszélgethetnek is, elterelve figyelmüket a fájdalmas pillanatokról. Mert ma az ágy szélén esznek ők is, aki nem tud felülni, azt mi ültetjük fel. Szomorú! Néha eszembe jut, vajon én is ilyen körülmények között leszek majd idősen?
Azért nyilván találkoztál rossz beteggel.
Persze, de ez normális. Aki beteg, annak fájdalmai vannak, az nyűgös, megváltozik a viselkedése, gyakran pocsékul szól hozzám. Ilyenkor kell kedvesen válaszolni igazán. Ha én tudom, hogy mindent megteszek érte, ami a kötelességem, akkor nem veszem magamra.
Aztán volt már olyan is, hogy egy zavarodott beteg elbarikádozta a kórtermet, dobálta a poharakat, mert úgy gondolta, hogy „gázrobbanás” lesz, a többi beteg is megrémült. Az kemény helyzet volt, de szerencsére sikerült a pizsamáján keresztül beadni neki egy nyugtatót. Ilyen is van, persze. Vertek már meg, kergettek a folyosón végig, de ez a ritkaság. Azt látom, hogy akihez kedvesen szólnak, az úgy is válaszol. Sőt, tőlem is meg szokták kérdezni, én hogy vagyok, ez mindig jól esik. Vagy kapok egy kézzel készített szívecskét… Ezek a dolgok tartanak a pályán.
Nekem nem munka, hanem hivatás az ápolás. (Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
Milyenek a kollégáid?
Jól tudunk együtt dolgozni, egy csapat vagyunk, bár nem állítom, hogy a kollégáim a barátaim is egyben, de ez jól van így. Szerencsére a fiatalok lelkesek, és sokkal több gyakorlatot iktatnék be az oktatásba, mert élesben lehet tanulni. Ja, és tartanék kommunikációs foglalkozásokat is kötelezően, mert a mai fiatalok nem tudnak beszélni, beszélgetni. Az orvosoknak van az egyetemen, a nővéreknek nincs, pedig ez a lényege a munkánknak, ez is a gyógyítás része. A nyári gyakorlatokat imádjuk, nálunk nem a radiátornak dőlve áll a tanuló nővér, hanem befogjuk, és adunk neki munkát. Szeretnek is ide jönni! Én még úgy tanultam anno, hogy az oktató nővérrel reggel bevonultunk egy kórterembe, és abban a szobában mindent mi csináltunk. Szerintem könnyebben megtanultuk a szakmánk lényegét a gyakorlatban.
A szakmád fizikailag is megerőltető, ezt a részét hogy bírod?
Gondolj bele, hogy egy 200 kilós beteget kell fürdetni, mosdatni. Ketten forgatjuk, nincs betegemelő. A legtöbbünknek jól fejlett gerincsérve van, a lábunkat meg szó szerint lejárjuk. A minap egy lépésszámlálót hozott be az egyik kolléganő, könnyesre nevettük magunkat a nap végén, hogy hány kilométert futottunk le. Azért van vidámság is, humor nélkül nehezen menne mindez! A betegek is szeretnek viccelődni, volt már, aki megkérte a kezem, volt egy édes, idős bácsikánk, akinek nem szabadott ennie a gyomortükrözése előtt, ezért éjjel bekopogott hozzám, mert a lelkére kötöttem, hogy szóljon, ha bármi baj van. Nagyon csendben azt mondta: „Baj van nővérke, nagyon éhes vagyok!” Mindketten nevettünk, én pedig akkor is, most is azt éreztem, hogy a helyemen vagyok, pont ott, ahol lennem kell.
Ha lehetne egy kívánságod, mi volna az?
Hogy éljenek egészségtudatosabban az emberek, és foglalkozzanak többet magukkal, mert akkor sokkal többen maradnának életben. Azt látom, hogy a legtöbben azért nem fordulnak orvoshoz, mert nincs idejük kivárni a sort, mert féltik az állásukat, nem akarnak szabadságot kivenni az orvos miatt, féltik a megélhetésüket, magánellátásra pedig nincs pénzük. Így rohannak be vészhelyzetben a sürgősségire, mert ott nem kell várni, viszont addigra nagy a baj.
Ja, és persze az, hogy egyre többen legyünk, mi, ápolók, mert habár vannak igazán nehéz és embert próbáló pillanataink időnként, ezzel párhuzamosan megannyi csodás, szép, nemes és igazán emberi percet is átélhetünk. Legyenek meg a munkánk végzéséhez a megfelelő körülmények, eszközök, és legyen hivatásunkhoz méltó megbecsülésünk. Ez már túl sok kívánság, ugye?
