„Előfordul, hogy mi is sírunk” – 33 év a betegágy mellett

Bevallom, nem erre számítottam. Egy kórházi osztály, ahol rákos gyerekeket gyógyítanak, talán nincs is ennél szomorúbb hely a világon, gondoltam. Így azt vártam, vagy legalábbis valami hasonlót, hogy itt majd a fehér köpenyes személyzet csendben oson szájmaszkja mögé rejtve arcát a hófehér folyosón, melyből a kórtermek nyílnak, gyerekek fekszenek infúziós állványok árnyékában…

Ehelyett mosolyogva siet elénk Mantsné Erzsébet (ő inkább Erzsikének szereti) főnővér, akinek piros kórházi ruhája is mintha csak mosolyogna. Ránk parancsolja a lábzsákot, és körbevezet a közösségi helyiségbe, ahol a gyerekek az asztal körül ülve éppen színeznek, gyöngyöt fűznek, darut építenek. Az ajtók egy része pirosra van mázolva, ez jelzi a tilos belépést. De itt minden más a könnyed eligazodást szolgálja gyereknyelven, barátságosan. A többnyire egyágyas kórtermek ajtaja mellé a szobák lakói maguk készítettek névtáblát. Van, aki királylányosra vette a figurát, és van, akinek lézerkard a névjegye… A Heim Pál Gyermekkórház onko-haematológiai osztályán járunk, ahol daganatos és vérképzőrendszeri betegségben szenvedő gyerekek gyógyulnak.

fotó: kováts dániel

„Én még vajas kenyeret kenni is itt tanultam meg”

Azt tudtam, hogy éppen harminchárom éve, szeptember harmadikán volt Erzsike első munkanapja az osztályon. De hogy valójában ennél is sokkal korábban kezdődött az ő „egészségügyi” pályája, azt nem sejtettem. Hogy már az óvodában! Na, erre végképp nem számítottam.

„Az óvodai – egyébként a mai napig – legjobb barátnőm szívbeteg, így már kicsi gyerekként beleláttam a betegség, gyógyítás, gyógyulás világába – meséli a főnővér. – Annyira, hogy amikor kórházba került, együtt osztályoztuk kórtermének színvonalát, és én már az általános iskolában ápolói szakkört szerveztem.”

Így azon már nem meglepődtem meg, hogy nem csak Erzsike, a barátnője is ápoló lett, ő szintén főnővér, egy vidéki kórház szemészeti osztályán dolgozik. Negyvenhét éve állnak egymás mellett hivatásban, magánéletben.

Tehát nem volt kérdéses Erzsike pályaválasztása, az, hogy a hároméves egészségügyi szakiskolában tanulja hivatását.
„Amikor végeztem, igen nagyra törő terveim voltak. Útra akartam kelni, megmenteni, meghódítani az egész világot. Aztán szerelmes lettem… És azóta is hányszor hívtak a magánszektorba és még külföldre is… De én csak magyarul értem a viccet. Maradtam, és nem bántam meg. Nemrégiben ünnepeltük a harmincadik házassági évfordulónkat, és van egy gyönyörű, húszéves lányunk…”

A pályakezdő nővér mindenképp sebészeti ápoló akart lenni, ám amikor a kórházba jelentkezett, aki felvette, erősködött, hogy belgyógyászaton kezdjen dolgozni (akkor még az onkológiai betegeket is azon az osztályon kezelték).

„Talán nem volt elég embere oda, talán meglátta bennem, hogy ott a helyem, ki tudja. Hát, azon az osztályon aztán mindent meg lehetett és meg is kellett tanulnom. Tizenhét éves voltam, egy gyerek. Még vajas kenyeret is ott kentem meg először életemben, mert édesanyám addig annyira burokban nevelt.”

Mantsné Erzsébet, erzsike (fotó: kováts dániel)

Ennyi idősen az ember még – jó esetben – nem ismeri a mély veszteségeket. Erzsi azt mondja, egy gyereket sem felejtett el, akit el kellett búcsúztatniuk. „Amikor az első beteget kísértem az utolsó percéig, hát azt a karácsonyt végigsírtam. De akkor eldöntöttem, otthon Erzsi vagyok, és nem a nővérke. Ehhez a mai napig tartom magam. Muszáj.”

Annyira következetes ebben, ha a baráti társaságában valaki egészségügyi problémával fordul hozzá, ha csak nem kell elsősegélyt nyújtani, azt tanácsolja, menjen orvoshoz. Mert ahogyan ő fogalmaz, le kell tenni a hátizsákot: „Hiszen másnap is a topon kell lenni. Ezt vallottam ápolónőként, és ezt vallom, amióta főnővér vagyok.”

Erzsébet három és fél éve vezető. Belegondoltam, azért az is érdekes helyzet lehet, hogy most azok főnöke, akiktől egykor a szakmát tanulta. Azt mondja, nincs ebből gond, tudja, a kollégák akkor is jót akarnak, amikor kritikusak. És ez biztosan így is van, hiszen amióta ő a főnővér, egyetlen ápolónő sem hagyta el az osztályt, aki gyedre ment, az szintén visszatért a közösségbe, sőt, jelenleg a tanulók sorban állnak, hogy gyakorlati idejüket ezen az osztályon tölthessék.

Erzsike mégis inkább a csapatáról beszél, őket dicséri. De azért én, bevallom, egy-két dolognak utánajártam a pályájával kapcsolatban. Például annak, hogy ő volt az első a családjában, aki érettségizett. Méghozzá házasság és munka mellett, és az ő lányának már az volt a természetes, hogy egyetemre megy. Ő csak ennyit fűzött hozzá: „A szakmai tárgyakból mindig színjeles voltam, a reáltárgyakról inkább ne beszéljünk… De a kislányommal kétéves kora óta jártunk könyvtárba.” Erzsébet lánya ma könyvtárszakos egyetemi hallgató.

Azt mondja, számára ez a meglepetések éve. Idén töltötte be a kerek ötvenet, ez alkalomból meglepetésbulival kedveskedtek neki. Ebben az esztendőben kitüntetést is kapott a kórházban a munkájáért. De ő maga legalább ugyanilyen büszke osztályára, amelynek kiváló teljesítményét szintén elismerték.

„Egyébként ez a kitüntetésre felterjesztésem is teljes titokban zajlott, az utolsó percig. A főnököm csak annyit mondott, menjek le a kórházi ünnepségre, mert valakinek képviselnie kell az osztályt, én meg dühöngtem, pont erre van nekem időm… Aztán amikor a kitüntetettek között szólítottak, hát ki se akartam menni, a többiek úgy löktek ki…”

Megtenni minden tőlünk telhetőt

Ott lenni a reggeli műszakátadásnál, hogy találkozzon az éjszakás és a nappalos kollégákkal is. Milligramm pontosan adagolni a gyógyszert az infúzióba. Asszisztálni az altatásnál, mert a fájdalmas vizsgálatokat ma már bódításban végzik az osztályon. Huszonötödszörre is felhívni a raktárt a hiányzó műszerért. Mindenkiről tudni mindent, nem csak azt, hogy mi a diagnózisa, azt is mi a kedvenc étele… Így telik a főnővér napja.

„Ha kell, rántottát sütünk, ha kell, palacsintát. Számunkra az is sikerélmény, hogy a minap egy kamaszunk, aki életében nem ette meg a túrót, nálunk igen! Mert mi azt is tudjuk, gyógyulása szempontjából mennyire fontos a fehérjebevitel.”

Erzsike kollégái körében. (Fotó: Kováts Dániel)

És azt is azonnal észre kell vennie, ha valamelyik páciensnek rosszabb a kedve… „Igen, ez ugyanolyan fontos, mint a testi tünetek. Ha a lélek nincs rendben, még a gyógyszerek sem hatnak. És minden gyerek más. A kisebbeknek talán egy kicsit könnyebb, ők kidühöngik magukat, ha úgy adódik, de a serdülők már befelé fordulóbbak, szoronganak, utánaolvasnak az interneten a betegségüknek…”

Erzsébet ezért is tekinti igazi áldásnak a kórház-suli programot, mert itt pedagógus, foglalkoztató és pszichológus is ott van a gyerekek mellett. Mindez kizökkenti őket a betegség világából, jövőképet ad, hiszen nem csak tanulnak a programban, de még vizsgáznak is! A főnővértől a szülők legalább ekkora figyelmet igényelnek, hiszen a nap 24 órájában itt lehetnek gyermekükkel, kihúzható ágyakon alhatnak mellette. „Van, hogy én mondom a szülőnek, hogy lazítsanak, menjenek haza, fordítsanak egy kis időt magukra, egymásra. Ők is, a gyerek is jobban jár így, ha újult erővel térnek vissza mellé.”

Mert a szülők óriási terhet cipelnek. Akkor is, ha tudják, hogy a gyermekkori leukémiák kilencven százaléka gyógyítható. De sehol másutt nem töltenek a gyerekek ennyi időt, mint ezen az osztályon. Évente harminc-negyven kis beteg fordul meg itt, közülük egyet vagy kettőt veszítenek el… Ha csak statisztikáról lenne szó, azt mondhatná bárki, szép arány. De ilyet, természetesen, nem mond senki. Az érintett családnak ez száz százalékos, soha el nem múló, mérhetetlen veszteség. Én viszont azt is tudom, hogy ezek a szülők is tartják a kapcsolatot Erzsikével, évtizedek múltán is felköszöntik a névnapján… „Bármi is történt tegnap, ma nem mondhatom egy kisgyereknek, hogy most inkább nem beszélgetnék vele, hisz neki ugyanannyi joga van ahhoz, hogy egy mosolygós Erzsi néni meséljen neki.”

Betegre, szülőre egyformán vigyáznak. Fotó: Kováts Dániel

De a főnővér azt is bevallja, hiába tudja ő és minden kollégája elméletben, a gyakorlat felülírhatja ezt. És felül is írja. Tudok olyan esetről, amikor egy tinédzsert kísértek az utolsó óráiban, és Erzsike bejött éjszakára, hogy itt aludjon az osztályon, ha bármikor szükség van rá, ott teremhessen a gyerek, a munkatársak mellett. „Igen, van, amikor mi is sírunk – mondja a főnővér: valahogyan nekik is meg kell szabadulniuk a stressztől. – De ezt a többi szülő nem láthatja, nem is látja meg. Azt az érzést nem lehet szavakba önteni, amikor a gyermekét éppen elvesztett szülő így búcsúzik tőlem: Erzsike, maga mindent megtett.”

Mindketten szülők vagyunk magunk is. Ebben a pillanatban nem az ápolónő és az újságírónő, hanem két édesanya néz egymás szemébe. Aztán oldalra sandítok Danira, fotós kollégámra. Látom, ő sem a kamerájába néz …