Kerekes Éva és Herczeg Angelika, az „Éld az álmaidat” Magyar Női Manaslu Expedíció tagjai szeptember végén mászták meg a 8163 méter magas Manaszlut. Egy belvárosi jógastúdióban beszélgetünk – Angi itt dolgozik jógaoktatóként, míg Éva a civil foglalkozását tekintve könyvelő.
Éva és Angi néhány éve, 40 éves koruk után kezdtek el hegyet mászni. „Korábban is vonzottak a hegyek – mondja Angi –, de azt hittem, ez elérhetetlen álom számomra. Úgyhogy félre is tettem magamban a dolgot, mondván, nem oda születtem, nem ebben nevelkedtem, és azt gondoltam, hogy ez már az én életemből kimarad. Aztán egy barátnőm megmutatta, hogy a hegymászást el lehet kezdeni most is, soha nem késő.”
Hazaérkezés a hegyekbe
Éva 2014-ben, az El Caminón szerette meg a hegyeket. „Alföldi vagyok, Makón lakom, szóval számomra nagy kihívás volt átverekedni magam a Pireneusokon. Amikor onnan hazajöttem, egy barátom mesélt a Himalájáról, mert épp akkor jött haza egy Everest-trekkingről, én pedig arra gondoltam, ezt nekem is jó volna kipróbálni. Akkor kezdődött el az az őrület, ami azóta is tart. A következő évben már hegymászó meg gleccserjáró tanfolyamokra mentem, a következő születésnapomat pedig már a Mont Blanc tetején ünnepeltem.”
Kerekes Éva és Herczeg Angelika
Az új szenvedélyt természetesen a környezetük is észlelte, de a családtagok számára mindez nem okozott problémát. „A gyerekeim már kirepültek, 27 és 20 évesek, a párom pedig jól tolerálja ezt, ő is sportol, kerékpározik és fut. Együtt járunk teljesítménytúrákra, ő azonban a magas hegyekbe nem vágyik. Nem is tudom, hogy ez jó-e, vagy sem – mondja Éva nevetve. – Szóval, nincs ebből otthon feszültség, együtt edzünk, együtt készülünk, én megyek a hegyekbe, ő meg a megy a futóversenyeire.”
Angi párja is hasonlóan toleráns és támogató. „Mi is sokáig együtt teljesítménytúráztunk a párommal, és ő is elfogadja, hogy az én világom a hegy. Látja a fotókon, hogy teljesen más vagyok, mikor ott vagyok fenn. Számomra az olyan, mintha hazaérkeznék. Szóval megérti azt, hogy egyszerűen muszáj, hogy ez része legyen az életemnek.”
„Még egy tetovált nő, aki túrázik!”
A páros egy Everest-trekkingen találkozott három éve, és már a repülőtéren felfigyeltek egymásra. „Ahogy látszik, Angi is tele van dekorálva, és rajtam is van jó pár tetoválás. Rettentően boldog voltam, mikor megláttam. »Még egy tetovált nő, aki túrázik! Tuti, hogy örök barátok leszünk!« – gondoltam magamban. És aztán tényleg így alakult. Nagyon sokat beszélgettünk a trekking alatt. Nekem volt akkor egy küldetésem, a nagynéném nem sokkal előtte halt meg, és a hamvainak egy részét magammal vittem, hogy szétszórjam őket a hegyek között. Angi eljött velem, és ahogy felértünk egy közeli kis csúcsra, és szétszórtuk a hamvakat, mindketten elkezdtünk sírni. A közös sírás azóta is fontos momentuma minden csúcsmászásunknak.”
Már ott, az Everest-trekkinggen elgondolkoztak azon, melyik lehet az a csúcs, amely elérhető lenne számukra. Még abban az évben nyáron megmászták közösen az Elbruszt. Ott jöttek rá, hogy tudnak együtt mászni, és el tudják viselni egymást a hegyen. Később aztán együtt visszamentek Nepálba, és közösen megmászták az első hatezresüket.
Aki lent barát, nem biztos, hogy fent is jó mászótárs
Mindez azért volt fontos, mert nem evidens, hogy akik itt lent, a hétköznapokban jól kijönnek, fent is működő párost tudnak alkotni. „A hegy képes arra, hogy olyan arcát is előhozza az embernek, amiről lehet, hogy ő maga sem tudott korábban. És nem árt, ha ezt a társ is el tudja viselni” – mondja Angi, Éva pedig rögtön illusztrálja is a dolgot: „Pont most láttuk a hegyen, hogy két mászó összeverekedett, és az egyik mellkason rúgta a másikat úgy, hogy ott volt a lábán a hágóvas. Fontos, hogy meglegyen köztünk a bizalom, s ha bajba kerülünk, tudjunk egymáson segíteni.”
Bár a hegyen számos veszély leselkedik a hegymászókra, Éva és Angi azt mondják, félelem nincs, izgalom viszont van bennük az utazások előtt. Ha félnének, el sem indulnának. Azt pedig, hogy mit csinálnának a nehéz helyzetekben fent a hegyen, nem szokták előre megbeszélni. Az adott szituációban hozzák meg a közös döntést, amelynek mindkettőjük számára elfogadhatónak kell lennie. „Tavaly a Lenin-csúcs-expedíción kellett egy ilyen nehéz döntést meghoznunk – meséli Éva. – Olyan időjárási helyzetbe kerültünk, hogy el kellett döntenünk, megyünk-e tovább. Nem akartunk kockáztatni, nem akartunk egy olyan szituációba kerülni, amiből nem biztos, hogy élve kikeveredünk, de nagyon nehéz a csúcs előtt nem sokkal egy ilyen döntést meghozni. Mindenesetre megtettük, visszafordultunk és lejöttünk. A hegy ott van, megvár, bármikor visszamehetünk újra.”
Hátizsákkal a lépcsőházban
Bár csak pár éve másznak, Éváék alaposan felkészülnek minden egyes magashegyi útra. A hegymászó tanfolyamokon élesben sajátították el az alapvető gyakorlati ismereteket, melyek az adott szituációban életmentők is lehetnek, a téli magashegységi tanfolyamon például megtanulták a lavinajeladó használatát, és azt, hogyan kell bajba jutott társukat egy hasadékból kimenteni. „De minden egyes hegyen tanul valamit az ember, és a saját kárán jön rá például arra, hogy mennyit kell enni, vagy mennyi holmit érdemes magával vinni – teszi hozzá Éva, aztán meglepő hasonlatot hoz. – A hegymászás is olyan, mint a könyvelés. Ott is mindig minden változik, az áfa, az adókulcsok, és a hegymászásban is mindig van valami új, folyamatosan tanul az ember.” Ezért is nevezte el Hegymászótanoncnak a blogját, ahol rendszeresen beszámol kalandjairól.
És hogy hogyan lehet egy-egy komoly expedícióra felkészülni? Különösen érdekes ez a kérdés egy makói hegymászó számára, aki az ország legmélyebben fekvő városában él. „Én heti három alkalommal edzőteremben készülök, és ezt egészítem ki kültéri mozgással – mondja Éva. – Kerékpározok, hétvégén, ha úgy adódik, elmegyünk túrázni a hegyekbe.”
Angi és Éva felkészülésének is része egy sajátos edzés, ahogy ők nevezik, a „hátizsákos lépcsőházi baktatás”. „A könyvelőiroda egy ötemeletes panelházban van, és a nem ügyfeles napokon néha kerülök néhányat a 20 kilós hátizsákkal, egy alkalommal úgy 15-20 kanyart. Volt egy néni a házban, aki annyira megsajnált, hogy minden kanyarban hozott egy pohár vizet.”
Éva azt mondja, Makón őt egyébként is kicsit csodabogárnak tartják. A könyvelőiroda fala is tele van hegymászós képekkel, így az ügyfelek sokszor nem is azt kérdezik először, hogy mennyi lesz az adó, hanem arra kérik, meséljen róla, hol járt.
Miért éppen a Manaszlu?
Mikor előző hegyükről, a szintén a Himalájában található, 7126 méter magas Himlungról lejöttek, már érdeklődtek, melyik lehet az a csúcs, amely számunkra szóba jöhetne első nyolcezresként. Több hegyet is kinéztek, de a legnépszerűbb és elméletileg legkönnyebben mászható nyolcezres, a Cso-Oju túl drága volt számukra, a Manaszlura pedig kaptak egy elfogadható árajánlatot. Ráadásul ezt a hegyet már a Himlung tetejéről is látták, és megállapították, hogy gyönyörű.
Mint mondják, a mászás nem volt könnyű, voltak olyan szakaszok, például a jégfalak, amelyek kifejezetten nehéznek tűntek, de nagyon élvezték azokat is. „A mászás során az időjárás végig tökéletes volt, kívánni sem lehet jobbat – meséli Angi. – Végig nagyon kegyes volt velünk a hegy, nem állított elénk olyan teljesíthetetlen akadályt, amelynél széttárod a karod, és azt mondod, hogy nem megy tovább.”
Míg korábban a hétezres Himlung csúcsán átérezhették, milyen az, amikor csak ők vannak, és a hegy, itt másképp alakultak a dolgok. Előzetesen úgy tervezték, hogy pótlólagos oxigén használata nélkül szeretnének mászni, de végül 2 litert felhasználtak, elsősorban azért, hogy gyorsabban tudjanak haladni, és meg tudják előzni a sorban állókat. Aznap ugyanis a szűk időjárási ablak miatt több mint százan voltak a hegyen. „Éjjel fél 1-kor indultunk el a 7400 méteren lévő 4-es táborból, és 7600 környékén kezdtük el használni az oxigént 8060 méterig. Nem azért, mert nem ment volna nélküle, hanem azért, hogy gyorsabbak legyünk. A csúcs előtt már nem használtuk az oxigént, és mikor levettem a maszkot, meglepődve tapasztaltam, hogy kapok levegőt. Reggel 6 óra körül értünk a csúcsrégióba, de a csúcs előtt két órát kellett várnunk arra, hogy feljuthassunk, ugyanis a Manaszlu főcsúcsa mindössze két négyzetméter” – eleveníti fel Éva az emlékeket.
Újabb nyolcezresről álmodnak
Bár még csak nemrég jöttek haza, már azon gondolkoznak, legközelebb hová menjenek. Nagyon szeretnének egy újabb nyolcezresre feljutni, de hogy melyikre, azt nagyban befolyásolja majd, hogy mennyibe fog kerülni a mászási engedély. Eddig saját pénzből másztak, most először kértek segítséget. Éva makói vállalkozóktól, Angi ismerőseitől, tanítványaitól kapott segítséget. „Most jutottunk el odáig, hogy elfogytak a tartalékaink, szponzorokat kell találnunk, hogy feljebb juthassunk.”
„Sajnos nagyon teljesítményorientálttá vált minden – mondja Angi. – Azt látjuk, hogy hegymászókörökben igazán az számít, ha valaki új úton mászik, lehetőleg a legmagasabbra és a leggyorsabban. De lassan már ez is kevés lesz, még kell valami trükk, például az, hogy egyszerre három csúcsot is megmászik az ember. Az, ha valaki »csak« felmászik egy hegyre, már kevés. Nekünk azonban ez tökéletesen megfelel, mert ebben is maximálisan megtaláljuk az örömünket és a boldogságunkat, és nem akarunk részt venni ebben a versengésben.”
