Dr. Breyer Helga a Szent Imre Kórházban kezdte pályafutását, majd a MensMentisben dolgozott, jelenleg pedig a Sportkontroll és a Formakontroll szakmai vezetője. Nap mint nap tesz azért, hogy a tőle segítséget kérőknek a legmagasabb szakmai színvonalon adhasson tanácsot, és nem átall saját maga is kipróbálni olyan dolgokat, amik a munkáját segíthetik. Igazi energiabomba, aki csapatban több mint 80 kilométert vállalva teljesítette az Ultrabalatont, majd fitneszmodellé gyúrta magát. 44 éves, de 15-öt simán letagadhat, annyira jó formában van. Szenvedéllyel, szívvel-lélekkel dolgozik, pácienseiért mindent megtesz – sok száz PCOS-sel és IR-rel küzdő nő hálás neki azért, hogy édesanya lehet.
Helgát 4 éve ismerem, kezelőorvosom és csapattársam is egyben, így tegező viszonyban vagyunk.
Miért lettél orvos, és miért pont az anyagcserék szakterületét választottad?
Felnőtt fejjel már egyértelműen tudom, hogy azért választottam az orvosi hivatást, mert ezt láttam. Apai nagymamám gyermekgyógyász, édesapám gyereksebész, nagynéném gyermek-endokrinológus.
Azt gondolom, hogy ez az egyik olyan hivatás, ahol jó, ha dinasztiák vannak.
Kicsi korom óta abba nőttem bele, hogy anyagcsereproblémákról beszéltek a vacsoraasztalnál a szüleim, nekem ez volt a természetes. Később, mikor bekerültem a gimnáziumba – a Fazekasba jártam, ami egy versenyistálló –, kiderült, hogy jó humán vénám van a reál mellett, a magyart és a történelmet is imádtam. De el kellett döntenem, hogy az ELTE-re menjek jogásznak, vagy maradjon az orvosi vonal – és azt éreztem, hogy az orvosit szeretném csinálni.
Ha jól tudom, a családi érintettség is beleszólt a későbbi orvosi szakosodásba. Hogyan?
Igen, a „családi átok”. Nagymamám az anyukámat 4 kilós, nagy babaként hozta a világra. Ott már jelen volt egy anyagcsere-probléma, a gesztációs diabétesz, vagyis terhességi cukorbetegség volt a háttérben valószínűleg, amit igazolt a későbbiekben, hogy amikor a nagymama 50 éves lett, és belépett a változókorba, akkor elhízott, megnőtt a vérnyomása, vérzsír- és húgysaveltérések, illetve cukorbetegség jelentkeztek nála. Ő már hordozta a metabolikus szindrómát, de az 1950-es években, amikor anyukám született, még nem foglalkoztak ezzel, ultrahang sem volt, az anyagcserét sem szűrték.
Dr. Breyer Helga
Anyukám pattanásokkal küzdött, szőrösödött, hízékony volt világéletében, és ebbe az anyagcsere-genetikába születtem bele. Gyerekkoromban picit pufók voltam, általános iskolában elszaladt a súlyom. Szerencsére ekkor édesanyám abszolút ösztönösen érezte, hogy valami nem stimmel, és abba az irányba terelt, hogy sokat sportoljak és figyeljek az étkezésemre. Ezáltal nagyjából az első menstruációmig nagyon jól kordában tudtam tartani a testalkatomat, nem voltam sovány, de fitt és egészséges csaj voltam. A menstruációtól viszont borult a bili, ragyás lettem, elkezdtem szőrösödni. Én vagyok az a PCO-s, aki világéletemben pontosan 28 napra menstruáltam, de hol van peteérésem, hol nincs – ezt már felnőtt fejjel tudom.
Az volt a mázlim, hogy a testsúlygyarapodásom rávezetett arra, hogy tennem kell valamit, mert hiú vagyok, ezért többet sportoltam, és egyre jobban figyeltem az étkezésemre. Amikor felvettek az orvosi egyetemre, éreztem, hogy ezzel az anyagcserevonallal kezdenem kell majd valamit, de a családi hagyomány a gyermekgyógyászat felé vezetett. Ám ebbe a szakmába kihalásos alapon lehet bekerülni, és hiába írtam ebből a szakdolgozatomat, és hiába mehettem volna rezidensnek, mindenhol volt egy nálam jobb, így végül nem lettem gyermekgyógyász.
De a sorsod hamarosan megpecsételődött, és megtaláltad a neked való területet.
Hiszek abban, hogy a Jóisten a megfelelő irányba tereli a dolgokat. Bekerültem a Szent Imre Kórház Anyagcsere és Endokrinológia osztályára, Kerényi Zsuzsa főorvosnő keze alá. Ő volt a Diabétesz-gondozási Központ vezetője, a társa pedig Tamás Gyula professzor úr, az I. számú Belgyógyászati Klinika professzora, aki Magyar Imre tanítványa. Ennek a két embernek köszönhetek mindent.
Bár a professzor úr nagyon nehéz személyiség volt, szinte francia idegenlégiós kiképzés kaptam, de azalatt a 6 év alatt, amíg a mentorom volt, ki tudta belőlem hozni azokat a dolgokat és készségeket, amiket más nem. Olyan szemléletmódot és rendszert adott át, mint senki más.
Megtanultam, hogy mindig a beteg tünetei számítanak, és ugyan van segítség a diagnosztikában (ultrahang, labor, röntgen), de ezek tévedhetnek. Aki nem téved, az a páciens, aki azt mondja, hogy fáradékony, hullik a haja, nem menstruál. Ez a legfontosabb.
Ha nem veszem jól fel a kórtörténetet, és nem próbálok rendszerben gondolkodni a beteg tünetei alapján, akkor nem fogok jól működni orvosként.
Még egy nagyon fontos dolog, amit megtanultam, hogy az egész anyagcsere egy összefüggő rendszer, ez adja az egész test energetikáját, nemcsak a vércukor számít. Az agy legfőbb energiahordozója a cukor – pont emiatt nem hiszek az olyan sztárdiétákban, mint a ketogén, meg bármilyen más makrotápanyag-megvonáson alapuló étkezés. Ezek ideig-óráig működnek, arra jók, hogy mondjuk 10 hét múlva a kampánydiétának köszönhetően beleférhetek a ruhámba egy eseményen, de hosszú távon nem kivitelezhetők. Főleg nőként, hiszen a nőknek a családon és társadalmon belüli helyzete abból a szempontból is fontos, hogy ők etetik a szeretteiket. Ha én bármilyen extra diétát követek, akkor vagy elvárom, hogy a hozzátartozóim is ezt kövessék, vagy magammal szúrok ki, és kétfelé kell főznöm, de azért ezt a mai világban nagyon kevesen tudják megoldani.
A Szent Imre Kórházban először cukorbetegekkel foglalkoztam, és a szakma két legjobbjától tanultam meg, mit hogyan érdemes csinálni. A főorvosnőnek köszönhetően az országban az elsők között használtam folyamatosan cukormérőt, ami szöveti cukrot mér, és ha az ujjbegyes méréssel összekapcsoljuk, akkor grafikusan lehet ábrázolni, hogy egy-egy betegnek napközben milyenek a vércukorértékei. Ezzel a legjobb ellátást tudtuk elérni, és ráláttunk arra, hogy milyen hatással van az anyagcserére a mozgás és az étkezés. Ekkor kezdtem el magam beleásni abba, hogy a testünknek milyen a napszaki ritmusa, hogy nem mindegy, mikor, miből és mennyit eszünk, mit mivel párosítunk, hogyan készítjük el. Ezt a nagyon durva étrendi szemléletet innen hoztam, és ezt finomítottam tovább.
Büszkén vállalom, hogy diétanáci vagyok.
(nevet)
Tehát együnk helyesen, és minden rendben lesz?
Azt gondolom, hogy a helyes táplálkozás mindennek az alapja. Bár az anyagcsere-alapú problémákat, mint az inzulinrezisztencia és a PCOS, gyógyszerrel is lehet kezelni, de a gyógyszer egy eszköz, nem old meg mindent, nem gondolkozik helyettünk. Egy dologra nagyon jó: hogy az energiabeviteli és energiafelhasználási utat, az étkezés és a mozgás egymásra találását segítse, viszont egyiket sem tudja pótolni. Hosszú távon az a cél, hogy természetes, tökéletes, egyensúlyra törekvő rendszert tudjunk felépíteni, és ne gyógyszerrel alakítsuk ki az energiaegyensúlyt. Persze időnként segítségül lehet, és sok esetben segítségül is kell hívni a gyógyszert, mert gyakori az olyan élethelyzet, hogy nem tudunk megfelelően étkezni vagy mozogni, de az első adandó alkalommal ezt érdemes korrigálni, és csökkenteni, majd lehetőség szerint elhagyni a gyógyszert.
Hormonális problémákkal is foglalkozol, ezek hogy jöttek a képbe?
A Szent Imre Kórházban és az egészségügyben bekövetkező változások miatt a főorvosnő távozott, az osztály szerkezete átalakult, és egyre inkább a hormonális betegségek irányába terelődött el a működés. Így került nálam is képbe, hogy pajzsmirigybetegségekkel, mellékvese-betegségekkel, agyalapimirigy-betegségekkel is foglalkozzam, és még jobban beleássam magam az anyagcserébe.
Utána megkeresett Sári Nóra mint érintett. Megoldást keresett nemcsak saját magának, hanem másoknak is, olyan szakembereket állított maga mellé, akik ehhez értenek és segíthetnek benne – így hoztuk közösen létre a MensMentis Egészségközpontot. Rengeteg PCO-s és IR-es nőnek tudtunk segíteni, hogy teherbe essenek, nagyon sok pajzsmirigyproblémást kezeltünk. Az étkezésből is kihoztuk, amit lehetett, létrehoztuk a Mandulaliget főzőiskolát is, ahol az érintettek diétás recepteket ismerhettek meg és készíthettek el. Egyébként nekem orvosként nem az a feladatom, hogy étrendeket adjak, hiszen ez a dietetikusok kompetenciája.
Én akkor végzem jól a dolgomat, ha egy olyan tudást adok a beteg birtokába, amivel bárhol a világon ugyanúgy ki tudja magának választani azokat az energiahordozókat, amikkel az anyagcseréjét egyensúlyban tudja tartani.
Én akkor mondom, hogy jól dolgoztam, ha ez sikerül.
Mit gondolsz, miért van mostanában ennyi anyagcsere- és hormonproblémában érintett ember?
Úgy gondolom, hogy a 21. századi ember civilizációs ártalmainak három nagyon fontos gyökere van: a mozgásszegény életmód, a rossz minőségű alvás és a mikrobiom rossz működése. A mozgáshiány rengeteg emberre jellemző, nagyon keveset mozgunk, autózunk, ülünk, tömegközlekedünk. Jellemző az is, hogy rosszul alszunk. Pedig az alvás során regenerálódik a testünk, az agyunkban pedig zajlanak azok a folyamatok, amik hatással vannak az izmok regenerációjára, a szervek egymással való kommunikációjára, az energiahasznosításra. Az alvás és az alvászavarok jellege sok mindent meghatároz, és sok mindenre választ ad, az anyagcsere működésére és a szervezet napszaki ritmusának változásaira is. Itt a kapocs a metabolikus szindróma és a civilizációs betegségek, pl. a rák, az autoimmun-problémák, a magas vérnyomás között. A harmadik a mikrobiom működése. Nem hiszek a felnőttkori érzékenységekben. Abban hiszek, hogy ha nem ápoljuk a gyomor és a bélrendszer nyálkahártyáit, melyek fontos védő- és szűrőfunkciókat látnak el, akkor probléma lesz az emésztésünkkel. Fontos, hogy belül a nyálkahártyán működő immunvédelmi vonal milyen állapotban van, mert ha nem jól működik, akkor olyan anyagok is felszívódhatnak a testben, amik nem oda valók – de ez nem azért van, mert gluténérzékeny vagy, hanem mert nem jól működik a mikrobiom.
Mindig egyszerűen kell gondolkodni, és rendszerben. Fontosnak tartom, hogy az embert ne szedjem ki amiatt a saját életéből és szociális hálójából, mert van valami problémája, inkább megpróbálom úgy megoldani, hogy az a lehető legjobban beleilleszkedjen az ő mindennapi rutinjába. Így nem táplálom a betegségtudatát, hanem az egészségtudatosságát erősítem, és könnyebben fog velem kooperálni. Az anyagcsere mindig egy gondozási folyamat, amivel folyamatosan foglalkozni kell, a legtöbb embert 1-2-3-5 éven keresztül kell követnem, mire meg tudjuk oldani a problémáját – de pont ez az én szakmám szépsége.
Mára ott tartok, hogy nemcsak egy adott személynek, hanem komplett családoknak is tudok segíteni, hogy az ő rendszerük jól működjön. Majdhogynem családorvosként működöm.
Egy ideje már sportolókkal is foglalkozol. Ez a vonal hogy jött a képbe?
A már említett mozgásszegény életmód miatt kezdtem el a sporttal is foglalkozni, és a MensMentis megszűnése után ezért is hoztuk létre Nórával a Sportkontrollt. Magam is sportolok, nagyon sok mozgásformát kipróbáltam életem során. Azt láttam, hogy a hobbisportolók körében két nagy tömegbázis alakult ki, a futás és a rezisztenciasportok (fitnesz és testépítés) a legnépszerűbbek, és a leggyakrabban ezt a két sportot űzők kértek tőlem segítséget. Saját magamon tapasztalom azt, hogy ha optimálisan tankolom a szervezetem, akkor az én testem is jobban reagál arra a futóteljesítményre, amit a futóedzőm kér tőlem. Ez indított el abba az irányba, hogy azzal is foglalkozzam, hogyan lehet a sportolók teljesítményét javítani a megfelelő étkezéssel, hogyan lehet a regenerációs időt lerövidíteni és a sérülések kockázatát lecsökkenteni. Ezért döntöttem úgy, hogy a saját bőrömön kezdek kísérletezni, emiatt vállaltam be, hogy háromfős csapatban teljesítsem a 221 kilométeres Ultrabalatont. 85 kilométert vállaltam a versenyen több szakaszban, közben pedig rengeteg tapasztalatot szereztem.
„Felnőtt fejjel szerettem meg a futást, mert egy gerincbetegség miatt sokáig le is voltam róla tiltva.”
Ezután jött a fitnesz, ezt az irányt és ezt a felkészülést is ki akartam próbálni. A fittipar szerintem méltatlanul kezelt sportág. Kétségtelen, hogy nagyon sok teljesítményfokozó szert használnak a klasszikus értelemben vett testépítők – de ez a profi sportban egyébként is benne van. De amellett, hogy esetleg szednek valamit, ugyanúgy lemennek az edzőterembe, megcsinálják a kőkemény edzéseiket, és nagyon figyelnek a táplálkozásukra – a sportteljesítmény mindenképpen létezik. A verseny- és hobbisportolók étkezésének optimalizálásával nagyon sokat lehet ezen a teljesítményen javítani, az egyénre szabott étrendek a mindennapi teljesítményt valóban befolyásolják, és az egészséget is javítják.
Melyik sportteljesítményre való felkészülés ment könnyebben?
A futásra! Felnőtt fejjel szerettem meg a futást, mert egy gerincbetegség miatt sokáig le is voltam róla tiltva, és az én tinifejem ezt úgy dolgozta fel, hogy utálok futni. Nagyon sokat túráztam, hegyet másztam, kutyám is lett, egy idő után bele-belefutottam a túrákba.
Szerintem igenis meg lehet szeretni felnőtt fejjel is a futást. Ha jó technikával futsz, teljesen természetes a mozgás, eggyé válsz a körülötted lévő rendszerrel. Ennél felszabadítóbb érzés kevés van az életben, és iszonyatosan jól ki lehet takarítani az elmét közben.
Nagyon sok probléma megoldása futás közben születik meg. Megtanulsz csak saját magadra számítani, megtanulod a helyed a rendszerben, és hogy nem mindent te irányítasz a világban.
A fitnesz teljesen más edzéstematikát és hozzáállást igényelt, és az is gondot okozott, hogy nem szívesen mutogatom magam bikiniben – egy fitneszversenyen pedig ez alap. A futás szabadabb, bent volt a kocsiban a futócipőm, és amikor az időbeosztásom lehetővé tette, megcsináltam az edzést, amit az edzőm előírt. A fitneszben alkalmazkodni kell az edzőhöz, a terem többi eszközhasználójához, teljesen másfajta edzésmetodika és étkezés kell hozzá. De ez az újdonság félelmetesen jó volt, még akkor is, ha heti 4-6 alkalommal edzőterembe menni munka előtt vagy után elég nehéz. És nem is olcsó a fitneszverseny: haj, smink, köröm, fürdőruha, cipő, meg kell tanulni a színpadon mozogni, járni, le kell lágyulni, nőiesnek kell lenni. Ez nagyon nehéz, mint ahogyan az is, hogy a színpadra állás előtti utolsó időszakban majdhogynem éhezik és dehidratált az ember. De oda kell állni, mosolyogni, pózolni – kívülről nagyon egyszerűnek látszik, de belül egy óriási küzdelem.
Fotó: Dunavölgyi Zsolt/Fitness Photo
Egyébként egy kis „terézanyaság” is volt a történetben, mert nem szeretném, ha amiatt a szűk szegmens miatt, akik nyíltan vállalják, hogy nem tisztán űzik a sportot, parkolópályára kerülne a sportág, amit igenis lehet tisztán csinálni. Egyébként nagyon korrektek a testépítők: hihetetlenül tisztelik azt, aki lemegy a terembe és változtatni akar. Egyetlen megjegyzést sem hallottam senkitől, inkább odamennek és segítenek, mert tudják, hogy ebben mennyi munka van. Mindegyiküknek megvan a maga története a saját átalakulásáról, és borzasztóan tisztelik a teljesítményt és a munkát.
Hogy viselte a környezeted a felkészülésedet, és mit szóltak a páciensek?
Nagyon sokat tanultam a fitneszes időszak alatt, nem bántam meg semmit, de hozzáteszem, nagyon sok csalódás is ért, barátságok szakadtak meg, de ez talán törvényszerű. Amennyire a futó magányossága lehetővé teszi, hogy ne nagyon sérüljenek a szociális kapcsolatok, a fitneszben máshogy működnek a dolgok. A versenyidőszak a barátok és a család tűréshatárát is erősen próbára teszi, vannak kapcsolatok, amik kibírják, vannak, amik belereccsennek, van, aki nem tiszteli a vállalást, és hátat fordít. De ez ugyanolyan tapasztalat, mint az, hogy átszakítom-e a célszalagot, vagy kapok-e plakettet. Csak egy sarokköve a vállalásnak.
Aki szívvel-lélekkel csinálja, az rááll egy életmódváltásra, az élete része lesz a sport, bármit is űz, és aztán keresi a következő kihívást.
Egy-egy ilyen megmérettetés arra jó, hogy a rendszeren belül pozicionálni tudd magad, hogy éppen aktuálisan hol vagy, és ehhez mérten tűzheted ki a következő célodat. Vagy megtartod a pozíciódat, vagy keresel magadnak valami mást: ez az a vállalás, amibe egyszerűen nem lehet belebukni. Egy vállalkozásba, egy kapcsolatba bele lehet, de ebbe nem, mert erről egyedül én döntök, és ha úgy döntök, hogy meg fogom csinálni, akkor megcsinálom – csak idő kérdése, hogy két hét vagy két év múlva. Mindenkinek azt mondom, hogy aki önbizalomhiányos, hangulatzavaros, nem érzi magát boldognak, annak tessék sportolni. A sportban megkapod a visszajelzést, hogy hol tartasz, de nincs negatív vagy pozitív tartalma. Melózni kell érte, de lesz eredménye, amit beleteszel, azt ki tudod venni.
Fotó: Dunavölgyi Zsolt/Fitness Photo
Volt olyan, aki kritikai véleményt fogalmazott meg, de a páciensek többsége gratulált és motiválja őket, hogy nem vizet prédikálok és bort iszom. Mert hogyan várom el az együttműködést a pácienstől, ha én nem azt az irányt képviselem? Én sikeresnek gondolom ezt az egész vállalást, sem szakmailag, sem saját magamról ennyit nem tanultam még, mint most.
Ha újra kellene kezdeni, belevágnál újra?
Igen! Most egy kicsit pihennem kell, tudomásul kell vennem, hogy 44 éves vagyok, de már benne van a bugi a lábamban, és azon agyalok, hogy mi legyen a következő kihívás. Még nem tudom, hogy melyik sport irányába menjek el, a hosszútávfutás kicsit időigényesebb és több logisztikát igényel, de még aludni kell rá párat, valamit biztosan kitalálok.
Hiszek abban, hogy ha a gyerekeink és a környezetünkben élő fiatalok azt látják, hogy vannak idősebb, egzisztenciájukban már sikeres emberek, akik továbbra is motiváltak, az rájuk is jó hatással van, és motiválttá teszi őket.
Érdemes őket sportolásra ösztönözni, a testtudatukat, önbizalmukat és öntudatukat megerősíteni, hogy harmóniában élhessenek önmagukkal, mint ahogyan én is.
