Az ókorban természetes jelenség volt, hogy a tizenéves lányok is szültek, azonban magától a folyamattól – életkortól függetlenül – féltek a nők: a szülés gyakori halálok volt. A várandós asszonyok Lucindához fohászkodtak, hogy a szülés akadálymentes legyen, és igyekeztek megbízható, jó hírben álló bábát választani.
Scribonia, az ókori bába
Marcus Ulpius Amerimnus és felesége, Scribonia Attica, a 2. században éltek, sírjukat Rómához közel, Ostiában tárták fel. A síremléken látható dombormű szerint Marcus sebész volt, Scribonia pedig szülésznő. Scribonia mellett, férjéhez hasonlóan, megtalálták eszközeit is: egy szülőszéket és egy kisebb széket, amin ő maga ült a szülés közben.
A Római Birodalomban a szülésnél kizárólag nők segédkeztek, azonban a várandósság időszakáról, valamint a szülés folyamatáról férfiak készítettek feljegyzéseket. Az egyik ilyen írás Efezus Soránus-tól származik, aki az 1. és a 2. század fordulóján praktizáló orvos és író volt: tőle maradt fenn az egyetlen részletes írásos emlék, ami bemutatja, miként zajlott le egy szülés az ókorban. A kötet a jó szülésznő leírásával indul, ami inkább tükrözi az ideális, mintsem a valós ókori helyzetet:
„Írástudó, jó memóriájú, kiváló érzékekkel rendelkező, munkaszerető és köztiszteletben álló nőnek kell lennie. Végtagjai erősek, ujjai hosszúak és karcsúak, az ujjak végén a köröm rövid.”
A valóságban sok szülésznő nem tudott írni, mert a tudást egymásnak gyakorlat útján adták át, azonban az olyan értékes tudást, mint például a fogamzásgátlást, a nehéz szülések felgyorsítását, valamint az abortusz módszereit eleve nagy titokként őrizték, nem írták le.
Részmunkaidős bábák
A 4. századi Eunapius nevű szerző írásából tudhatjuk, hogy a szülésznők leginkább másodállásban vezették le a szüléseket. Eunapius írásából kitűnik egy borüzlet, ahol épp az ügyfeleket szolgálta ki egy nő, amikor a szomszédja egy nehéz szüléshez hívta. Miután a szülésznő a világra segítette a babát, megmosta a kezét, és visszatért a vendégekhez. Azokat, akik kizárólag szüléssel foglalkoztak, obstetrixnek nevezték, azonban olyan, aki kizárólag ebből élt, ritka volt.
Mivel régen sokkal kevesebbet tudtak a higiéniáról, a fájdalomcsillapításról és a fertőzésekről, ezért a szülés számos veszélyt rejtett magában. Bonyolult szüléseknek számítottak, ha a baba rossz helyzetben feküdt, ilyenkor a szülésznők legmegbízhatóbb szerszámukkal, a kezükkel igyekeztek jó irányba fordítani a csecsemőt. A korabeli írások nem szólnak vágásról, fogók alkalmazásáról, és bár a császármetszés elméletileg Cézár korából származik, a szülésznők nem végeztek császármetszést.
A komplikáció nélküli szüléseket egy tapasztalt családtag segítségével képesek voltak levezetni, és ismertek olyan praktikákat, amik megkönnyíthették a folyamatot, mint például a meleg olívaolajos masszázs a nemi szerv környékén és a különböző légzéstechnikák. Sok nő használt úgynevezett amulettet a szülés közben, amelyek főleg romlandó anyagokból készültek, de találtak hematitból készült darabot is. Az egyik ilyen a michigani Kelsey Múzeumban található, amire mágikus képleteket véstek, ezek arra utaltak, hogy létezik egy „kulcs”, amely képes a női méhet lezárni (ha a nő el akarja kerülni a terhességet), és képes megnyitni.
Traumák a szülés közben
Már az ókorban is tisztában voltak azzal, hogy a terhesség alatt számos diszkomfortérzettel kell megbirkóznia egy nőnek, tudtak az émelygésről, ami ellen citrusok levét ajánlották, és arról, hogy furcsa ételeket is megkívánhatnak a várandós asszonyok. A szülésznők és az orvosok olyan gyógynövényeket használtak, amik a méhösszehúzódásokat stimulálták, és számos leírás szerint szülés közben a nőket létrához kötözték ki, és megrázták őket, hogy felgyorsítsák a folyamatot – Soranus határozottan elítélte ezt a gyakorlatot.
Ha az anya élete veszélyben forgott, abortuszt hajtottak végre, a korabeli módszer miatt ma már elképzelni sem tudjuk, mekkora trauma lehetett az anyának: az embriót – hogy el tudják távolítani – darabokra vágták, és kampókkal húzták ki. Hasonlóan veszélyes volt a bent maradt méhlepény eltávolítása, de az ókori írásos emlékek számos szülés utáni praktikát jegyeztek fel, amivel akkoriban igyekeztek segíteni a végletekig kimerült nőknek.
Meddig szoptattak?
Az, hogy az anyák tudták-e szoptatni gyermekeiket, létfontosságú volt, ugyanis az állati eredetű tejek – akkoriban főként a kecsketej – beszerzése nem mindig volt biztosított. Az ókorban ezért gyakran a 18. hónapig szoptatták a gyereket, de találtak ősi cumisüvegeket is, amiket már nem kisbabáknak, hanem nagyobb gyerekeknek terveztek.
Akkoriban sokat vitáztak arról, hogy meddig kell szoptatni a babát: Soranus, bár nem ellenezte a sokáig tartó szoptatást, elismerte, hogy az rendkívül kimerítő lehet az anya számára, és úgy tartotta, hogy egy kimerült, lázas anya teje árthat is a babának. Ha nem volt teje az anyának, akkor szoptatós dajkát alkalmaztak, akivel szemben komoly elvárásokat támasztottak: a dajka 40 év alatti, kiváló érzékekkel és jó természettel megáldott kellett legyen, mert akkoriban azt hitték, hogy az anyatejjel a személyiségvonásait is átadja a babának. A rómaiak úgy vélték, hogy az anyatej olyan erős, ami gyógyítani képes légzőszervi megbetegedéseket, szembetegségeket és akár a mérgezést is.
