„Mi, akik endometriózissal küzdünk, a felületes szemlélőnek pontosan ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Mintha semmi bajunk nem lenne” – kezdi a Today.com-nak adott interjúját Jenneh Bockari-Rishe. Az ápolónő, aki egyben az Endometriosis Coalition alapítója is, hozzáteszi, a többségnek fogalma sincs arról, hogy neki, ahogy a legtöbb érintettnek, bizonyos napokon még az is komoly erőfeszítésébe kerül, hogy mosolyt erőltessen az arcára.
Az endometriózis, ami az Egyesült Államokban tízből egy, Magyarországon pedig legalább 200 ezer nőt érint, egy olyan betegség, aminek következtében a méhnyálkahártya sejtjei a méh üregén kívül helyezkednek el, ami hasi fájdalmat és meddőséget okoz. Jenneh Bockari-Rishe esetében az első tünetek 2014-ben jelentkeztek – vezetés közben.
„Munkából mentem épp hazafelé, mikor először belém nyilallt az a pokoli fájdalom. Az egyik pillanatban még zenét hallgattam, a másikban pedig már alig kaptam levegőt” – emlékszik vissza Jenneh, majd hozzáteszi, a bénító fájdalom innentől kezdve minden hónapban visszatért. Mindig a menstruációja idején, ami négy hónap elteltével meggyőzte őt arról, hogy felkeresse a nőgyógyászát.
„Beszámoltam neki a vissza-visszatérő fájdalomról, amit leginkább a gyomrom felső részében éreztem, de hiába. Azt mondta, kicsi a valószínűsége, hogy a hasi panaszaimnak bármi köze legyen a ciklusomhoz. Akkor még beletörődtem a dologba, és a vizsgálat után hazamentem. Csakhogy a tüneteim nem múltak, sőt idővel egyre csak rosszabbak lettek. Ekkor döntöttem úgy, hogy felkeresek egy másik orvost.”
Jenneh azt mondja, az orvos három kérdés alapján diagnosztizálta nála az endometriózist, amire fogamzásgátló tablettát kapott, de a kínzó tüneteken ez sem segített. „Egyre kevesebb volt a jó, panaszmentes napom, és egyre több a rossz, amikor gyakorlatilag az ágyból is alig tudtam kikelni.” Az ápolónő azt mondja, a következő három évben orvostól orvosig járt, több tucatnyi különféle gyógyszert szedett, sőt még meg is operálták, de semmi sem segített neki.
„Egy idő után eljutottam addig, hogy már az öngyilkosságot fontolgattam. Úgy éreztem, ha még egy napot is ezzel a bénító fájdalommal kell élnem, nincs értelme tovább az életemnek” – vallotta be, majd hozzátette, végül egy újabb orvos és egy újabb operáció segített, aminek keretében az orvosa az összes érintett szövetet eltávolította a szervezetéből. „Nem szépítem, a műtét adta vissza a reményemet arra, hogy még élhetek teljes életet.”
