Kevés dolgot tartok annál kellemetlenebbnek, kínosabbnak, mint a borítékba zárt bankjegyek csúsztatását. Nem jó sem a betegnek, sem annak az orvosnak, akinek van lelkiismerete. Az, hogy a sok éves tanulás, a rezidens évek, az elhivatottság és maga a tény, hogy még az országban maradtak, köszönőviszonyban sem áll a fizetésükkel, régi téma.
De az alulfizetettségre nem a hálapénz a megoldás, nem számít, hogy „önként” adja a beteg. Évekig volt gyomorgörcsöm attól, hogy mégis hogyan csúsztassam észrevétlenül a borítékot, és egyáltalán mennyit tegyek bele. Tudom, és látom, hogy vannak rossz példák, elég csak azoknak a nőknek az esetére gondolni, akiktől a gyanú szerint a drága főorvos úr császár után kérte a 160 ezres borítékot, mindezt állami intézményben. De az elmúlt két évben én csak pozitív változással találkoztam hálapénzfronton. Több műtétem volt, ami után mindig ott szorongattam a borítékot a kezemben a folyosón távozásnál, de az orvosom szó szerint hátraugrott a nőgyógyászat folyosóján, és közölte, hogy erre nincs szükség. Pedig nem a magánrendeléséről estem be a kórházba, csakis az állami intézményekben tartott rendeléseire járok, és szerintem tudok idegesítő lenni az örökös kérdéseimmel. Az elmúlt két évben biztosan találkoztunk kontrollon és műtéteken legalább 15 alkalommal, és többször próbáltam hálapénzzel is kifejezni azt, hogy mennyire köszönöm a segítségét, de soha nem fogadta el. Némileg hasonlóan jártam, amikor mozgásszervi problémákkal kerültem orvoshoz. Igaz, őt a magánrendelésén kerestem fel, ami egy tiszta helyzet, az ember fizet, nincsenek kínos pillanatok a vizit végén. De volt, hogy vészhelyzet történt, és a kórház sürgősségi osztályán kellett megnéznie. Amikor pedig már minden vizsgálaton túlestem, és megalkottuk a gyógyuláshoz szükséges tervet, én megint izzadó tenyérrel próbáltam átadni neki a borítékot, hiszen nem a magánrendelésén voltunk, gondoltam, „elvárja”. Nem várta. Rám nézett, és azt mondta:
Gyógyuljon, és vegyen ebből valamit, amire szüksége van, amire vágyik.
Pénztárcánk vastagsága nem befolyásolhatja azt, hogy milyen ellátást kapunk
Persze az én eseteimből sem lehet általánosítani, és badarság nem észrevenni, hogy az egész egészségügyi ellátást mintha mindenki szeretné kiszervezni. Nekem is van magánbiztosítóm, mert a havi átalány megfizethető számomra, cserébe biztonságot jelent a hónapos SZTK-várólistákkal szemben. De például pont az állami intézményben rendelő nőgyógyászomat nem cserélnem le hat magánorvosra sem. Hogy a hálapénzkérdés létezik, rendbe kell tenni, és a tb-fizetés mellett a pénztárcánk vastagsága nem befolyásolhatja, hogy milyen ellátást kapunk, az alap. Hogy egy állami intézményben ügyeletet ellátó orvos, főorvos ne tartsa a markát a kismamának varratszedéskor, meghatározott tarifával, az is alap. Hogy az egészségügyi dolgozókat meg kell fizetni, hogy ne legyen létkérdés a hálapénz, az is alap. És azért is, hogy lassan ne meneküljön mindenki külföldre vagy a magánszektorba. De hogy vannak még lelkiismeretes, gyógyítani akaró orvosok, akiknek nem a boríték vastagságától függ, hogy hogyan áll a beteghez, az is biztos. Én a fiatal generációban látom a változás lehetőségét mindkét oldalról. És szívből kívánom, hogy legyen igazam, és senkinek ne kelljen bíróságra járnia a borítékozás miatt.
