Bevallom őszintén, nehéz nem indulatosan nekikezdeni ennek a cikknek. Igenis bennem van az érzés: a rohadt életbe, miért történnek rossz dolgok jó emberekkel? De ahogy ezt leírom, rögtön eszembe jut Orsi, akiről a cikk szól, és akinek a blogját még év elején fedeztem fel. Látom magam előtt, ahogy mosolyogva mondaná: Én is feltettem magamnak sokszor a kérdést, hogy „miért pont én?”. De rájöttem, hogy rossz a kérdés.
És igaza van. Mert Orsit sajnálni nem kell, és nem is lehet (együttérezni vele, sőt, tanulni tőle, na, azt igen). A vele történteket képtelenség feketén vagy fehéren nézni. Ahogy mondja, sok mindent vesztett, de sok mindent nyert is a balesettel. Azzal az egyetlen másodperccel, amivel 180 fokos fordulatot vett az addigi élete.
Temesvári Orsi még nincs 30 éves, „a budapesti panelrengetek” egyikében született. Izgága gyerek volt, imádott sportolni, a barátaival lógni, később színházba, moziba járni. Újságíró szeretett volna lenni, de szülei unszolására inkább jogi diplomát szerzett. Nem az ő világa volt, de a pénzügyi és adóval kapcsolatos területek még egészen tetszettek neki, így történt, hogy a diploma megszerzése után egy multinál helyezkedett el. „Ennek ellenére gondolkodtam a karrierváltáson, de ha nincs a baleset, valószínűleg nem lépem meg. Ez is a pozitív hozadéka a velem történteknek” – mondja az életvidám lány.
Temesvári Orsi (Fotó: Benkő M. Fanni)
Ennél a cégnél dolgozva tört be Orsi életébe a későbbi nagy szenvedély, a futás. A kollégákkal kitalálták, hogy elindulnak váltóban egy félmaratonon. „Úgy álltam neki, hogy 500 méterig jutnék, úgysem bírnám, utálom. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire megszeretem és a mindennapjaim részévé válik majd.”
Egy idő után már nem akart csak öncélúan futni, ekkor talált rá a Suhanj Alapítványra. „Szerettem volna segíteni a futással. Látássérült és mozgássérült embereket vittem végig versenyeken. Adományokért futottam. Amúgy, az önkéntesség sokkal többről szól, nem csak azzal segítesz, hogy futsz. Én is például kimentem a látássérült dolgozóért a vonathoz, bevásároltunk együtt, megmutattam neki, hol van a szekrénye az öltözőben. Ez hatalmas felelősség is, emlékszem, mindig féltem, hogy nehogy megsérüljön valaki a felügyeletem alatt. De egyben csodálatos érzés volt másnak segíteni.”
2018. április 17-én Orsi és akkori párja éppen egy suhanjos, margitszigeti edzésből tartottak a kocsijukhoz, ami a Margit-híd pesti hídfőjének lábánál, a rakparton parkolt. „Mentünk át a zebrán, teljesen szabályosan. Én két lépéssel a barátom előtt voltam. Az a durva, hogy tényleg csak arra emlékszem, egyik pillanatban megyek át a zebrán, majd egy nagy villanás baloldalról, és a következő emlékem már az, hogy fekszem a földön és a feje tetejére állt a világ. Nem értettem, miért vannak az utcai lámpák fejjel lefelé. Kérdezgettem, hogy mi történt, de a válaszokból nem értettem semmit. Kicsit bevertem a fejemet, volt egy enyhe agyrázkódásom. Még szerencse, hogy egy fánál landoltam, nem a padkába vertem be a fejemet. Azt már csak az elmesélésekből tudom, hogy rácsapódtam az engem elgázoló kocsi szélvédőjére, ami be is tört. De erre nem emlékszem.”
„Szerettem volna segíteni a futással. Látássérült és mozgássérült embereket vittem végig versenyeken”
Orsi a Honvédkórházba került, életveszélyes állapotban. „Szerencsére begyógyszereztek, az első napokból semmire nem emlékszem. De tudom, elmondták, hogy a baleset este 8 körül volt, pár órával később már műtöttek. Titánlemezt raktak a gerincembe, meg egy kis csontot kivágtak a medencémből, azzal pótolták a nyaki csigolyámat. Életveszélyben azért voltam, mert a gerincvelőm nagy százalékban elszakadt. Lélegeztetőgépre kerültem, és az intenzíven feküdtem két hónapig.”
Orsinak ez idő alatt többször próbálták elmondani, hogy mi történt vele, de azt mondja, nem jutott el a tudatáig. A családján pedig egyáltalán nem látszott, hogy nagy a baj, amikor bementek hozzá, mosolyogtak, jó kedélyűek igyekeztek maradni, és azt mondogatták neki, még így is milyen szép, hogy rengeteg cső lóg ki belőle. „Voltak azért úgymond vicces részei ennek a delíriumos állapotomnak. Például amikor azt képzeltem, hogy disznót vágnak az intenzíven és az infúziós állványról kolbászok lógnak. Azért mondom, hogy vicces és szerencse, mert lehetett volna halálfélelmem is.”
Temesvári Orsi a vicces történetből egyenesen a konklúzióra vált: amit próbáltak neki elmondani, az volt, hogy a balesete következtében nyaktól lefele lebénult, tetraplégiás lett. „És itt megint szerencsém volt, mert a jobb vállamat és karomat tudom egy kicsit használni. Például a telefonhoz. Az már mondjuk nem szerencsés, hogy nem tudok egyedül megfürdeni, vécézni, fogat mosni. Ahogyan az sem, amikor 26 éves nőként felébredsz a saját pisidben és pelenkázni kell.”
Orsi azt mondja, az embernek ilyenkor teljesen átalakul a testéhez való viszonya. Ezen sokat dolgozott, pláne azután, hogy tudatosult benne, célja van. „A kezelőorvosom elmondta: a gyógyulásom kétharmada nekem köszönhető, ritkán látni olyan beteget, aki ennyire szeretne élni, mint én. Ez egy döbbenetes felismerés és felelősség. Nekem nagy löket volt és magammal hozom a nehezebb helyzetekben, a másoknak való segítésben is.”
Az intenzívről kijőve Orsi Budakeszire, a rehabilitációs intézetbe került a gerincvelősérültek osztályára. „Az intézmény arra jó, hogy megtanít együtt élni ezzel a helyzettel. Nálam ugye ez nem egy betegség volt, amiben mondjuk fokozatos állapotromlás van. Hanem szó szerint egy pillanat. Amíg az intenzíven voltam, lefoglaltak a hallucinációk és a légzésre való koncentrálás, lélegeztetőgépen ez nem könnyű. De az egy sokkoló pillanat volt, amikor rájöttem: semmit nem tudok önállóan csinálni. Reggel, ha felébredek, kell valaki, aki odajön hozzám, ha oldalra fekszem, kell, aki a hátamra fordít. Pisilünk, felöltözünk és a többi.”
Orsi másfél évet töltött Budakeszin, most pedig egy budapesti bentlakásos intézményben van még, ami szintén rehabilitáció fókuszú. „De ez már a való élethez egy kicsit közelebbi környezet. Mármint akkor, amikor nincs éppen járvány, mert most nagyon vigyáznak ránk, nem nagyon járunk ki.”
Orsi utólag már látja, hogy a baleset után még sokáig sokkban volt, egyfajta apátiában, amit a család és barátok előtt kedves mosollyal és lelkesedéssel takart el. Mindenkinek azt mondta, hogy ő fel fog épülni, halad, nem kell érte aggódni, nem kell neki pszichológus. „Most már látom, hogy ez azért volt, mert féltem attól, ha panaszkodom, azt fogják hinni, hogy nem akarok élni, felépülni. Plusz, láttam, mennyire megviseli őket az, ami velem történt, nem akartam, hogy fájjon nekik. Ma már tudom, nem kellett volna takargatnom az érzéseimet.”
„A kezelőorvosom elmondta: a gyógyulásom kétharmada nekem köszönhető, ritkán látni olyan beteget, aki ennyire szeretne élni, mint én”
Legalább másfél év kellett, hogy tudjon nyitni befelé, hogy találjon célt abban, ami történt, és hogy a már fent említett, „miért pont én?” kérdésre azt tudja mondani: egyszerűen rossz. Hogy elengedje a tehetetlen dühöt és haragot, a válasz nélkül maradt kérdéseket, amik munkáltak benne. „Nem az a lényeg, hogy miért én, hanem hogy merre tovább és mit tudok kihozni ebből a helyzetből. Mit kell nekem megtanulnom fiatal, értelmiségi nőként ebből és mások mit profitálhatnak az én tudásomból.”
Orsi a 0-24-es önismereti útját pedig már egy ideje másokkal is megosztja blogjában, sőt, az ÖNÉ-vel (Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesülete) dolgozik, a Trauma Ambulancián is blogszerző és a napokban TEDX talkot is tartott. Nem kendőzve el a rossz napokat, negatív gondolatokat sem, a félelmet, ami például elönti akkor, amikor másfél-két órára egyedül marad és fojtogató, kiszolgáltatott érzés lesz úrrá rajta. A megalázó szituációkat, amik adódhatnak abból, amikor más segítségére szorulsz. És hogy hogyan fogja fel ezt Orsi? A legutóbbi bejegyzésével meg is mutatjuk:
„Hogyan mélyedj az önsajnálatba egy novemberi péntek estén? Itt a tuti recept. Olvass egy kis pszichológiát, nézegess régi képeket, s tedd mindezt karanténba zárva. A hatás garantált, teszteltem. Valamiért azonban mégis fontos volt ez. Nem azt akarom bebizonyítani, hogy annyira könnyű volt látni a látszólag gondtalan, csillogó hajú, kisminkelt szempillájú énemet. Még át is villant az agyamon, hogy újra olyan erős, izmos és sportos akarok lenni, mint a képeken. Visszagondoltam azokra pillanatokra, azokra helyszínekre, azokra az emberekre, akik akkor voltak körülöttem. Nagyon sok minden hiányzik abból az időszakból. Ahogy azonban a képeket néztem, valami fontos jutott eszembe. Akaratlanul is megvizsgáltam a jelent és rájöttem, hogy sokkal bölcsebb vagyok, mint az a lány a képeken. Tapasztaltabb, tudatosabb, emberibb. Kevésbé görcsös, nyitottabb, sokkal inkább szívből élő. A baleset nélkül nem tartanék itt. Bár nem tudhatom, de úgy érzem, ilyen erőteljes változások nem történtek volna. Sok szempontból egy sokkal boldogabb élet ez, novemberrel, önsajnálatba süllyedt péntek estékkel és karanténnal együtt is. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezt most megélhetem és kimondhattam. A többi nem számít.”
