Szeretném, ha mindenki tudná, hogy nincs egyedül, hogy gyönyörű és erős. Ha megértjük, hogy a rúdtáncot önmagunkért csináljuk, az olyan önbizalmat adhat, ami segít ráébredni arra, hogy erős nők vagyunk.
Ezt üzeni az Oscar-díjra jelölt Michéle Ohayon legújabb, a Netflixen megtekinthető dokumentumfilmjének egyik szereplője, Jen, aki ugyan csak pár percre tűnik fel a képernyőn, de mondatait mégis érdemes kiemelni. Ahogyan az idézet is mutatja, a Meztelenül, felszabadulva (Strip Down, Rise Up) című filmnek fontos eleme a rúdtánc, de ez nem egy film a rúdtáncról, ez a film a nőkről szól, olyan nőkről, akiknek ez a mozgásforma segített abban, hogy feldolgozzák múltbéli traumáikat, hogy megéljék a nőiességüket, hogy kiteljesedjenek, miközben a rendező a női sorsok bemutatása mellett azért egy nagyon pici bepillantást enged a művészi rúdtánc, illetve a rúdsport világába.
Valószínűleg sokan tudják, hogy a rúd mint sporteszköz komoly múltra tekint vissza, a mallakhamba egy indiai mozgásforma, ahol egy függőleges rúdon kell különböző gyakorlatokat végezni, és aminek eredete a 12. századig vezethető vissza.
Maga a rúdtánc viszont sokkal fiatalabb, források szerint története akkor kezdődött, amikor az 1900-as évek elején az utazó cirkuszok show-táncosai a cirkuszi sátor tartórúdját használták előadásuk kellékeként. Később bárokban, klubokban is szórakoztató műsorok része lett a rúdtánc, és az 1980-as években pedig egyre több akrobatikus elemet építettek be a táncosok a koreográfiájukba, és így így jutottunk el addig, hogy ma már a rúdtánc egy hihetetlenül szerteágazó mozgásforma lett: lehet atletikus, művészi vagy erotikus, űzhetik profik és amatőrök is.
Volt idő, amikor Magyarországon is sorra nyíltak a rúdtánc-stúdiók, és sokan szembesültek azzal, hogy milyen fizikai és lelki változásokkal jár az, ha valaki rúdtáncolni kezd, vagy kipróbálja a rúdfitneszt.
„Én depresszió ellen ajánlanám a rúdtáncot. A legtöbb nő önbizalmát igenis rendbe rakják a rúdsportok. Minden alkalommal látod magad a tükörben, látod a narancsbőrt is persze, de megtanulod szeretni, elfogadni magad. Látod, ahogy változik a tested, sikerélményt, önbizalmat ad a fejlődés” – nyilatkozta az nlc.-nek Varga Eszter, aki az egyetem után ügyvédként és jogtanácsosként dolgozott, majd megismerkedett a rúdfitnesszel, és az olyan fontos része lett az életének, hogy stúdiót nyitott és versenyeket kezdett el szervezni.
„Valójában nagyon komplex, egyensúly-, belsőharmónia- és önbizalomfejlesztő sport a rúdtánc, amit receptre írnék föl minden nőnek, aki ilyesfajta problémákkal küzd. A legtöbben egyébként nem is azért jönnek hozzám, mert apának szeretnének különleges műsort adni otthon, hanem azért, mert a saját nőiességüket szeretnék a rúdtánc által is minél inkább előtérbe helyezni, kibontakoztatni. Célorientált, hivatásközpontú világot élünk, ahol gyakran a nőknek is férfiasan kell helytállni a hétköznapokban, így nem csoda, hogy sokaknak gondjuk van a női szerep megélésével” – ezt pedig Deák Manyi díjnyertes rúdtáncművésznő mondta nekünk.
Talán nem meglepő, hogy Michéle Ohayon is azután döntött úgy, hogy filmet kellene forgatnia erről a témáról, miután ő és lánya rúdtáncórákra kezdett járni. „Tanúja voltam annak, hogy a nők, akik úgy gondolták, hogy ez csak egy edzésforma, felfedezték a mélyebb jelentését. Olyan filmet szerettem volna készíteni, ami egy óda a női testhez, és megmutatja, hogyan gyógyíthat egy érzéki mozgásforma. El akartam mesélni azoknak a történetét, akik áldozatok lettek, de végül győzedelmeskedtek” – nyilatkozta.
Hozzátette, reméli, hogy ez a film segít abban, hogy jobban megértsük és jobban át tudjuk érezni, hogy milyen nőnek lenni, hogy generációkon átívelően milyen közös tapasztalatokban osztozunk. „Döbbenetes, hogy szinte minden nő életében előfordult, hogy megszégyenítették, elnyomták, kigúnyolták vagy bántalmazták.” Valóban, döbbenetes, és emiatt biztosan lesznek pillanatok, amikor a nézők közül is sokan kellemetlenül érzik majd magukat, lesütik a szemüket, elfordítják a fejüket, rengeteg érzelem kezd majd kavarogni bennük.
Mi lenne, ha nem szégyellnénk a testünket? Akkor jobb hely lenne a világ, és mások megsegítésére és más sokkal fontosabb dolgokra fordíthatnánk ez energiáinkat.
– fontos tételmondata ez a filmnek, aminek középpontjában Sheila Kelly és tanfolyamának résztvevői állnak.
Sheila Kelley amerikai színésznő a 2000-ben bemutatott Dancing at the Blue Iguana című film kedvéért tanult meg rúdtáncolni, ekkor szembesült azzal, hogy mennyivel több van ebben a mozgásformában. Így született meg az S Factor, a saját módszere, amiben a rúdtáncnak nagyon fontos szerepe jut, de nem csak arról szól. És a kezdet nem volt könnyű, állítólag több barátjuk elfordult tőlük, miután – igaz, akkor még csak a környékbeli anyukáknak – órákat kezdett adni, mert a rúdtáncra ekkor még főként erotikus munkaként tekintettek.
Ez a kettősség vagy ellentmondás, mármint hogy a rúdtánc vagy az erotikus tánc hogyan segít felszabadítani a nőket a patriarchális társadalom terhei alól, miközben történelmileg a férfiak vágyainak kielégítését szolgálta, egy érdekes kérdés. A Feminism & Psychology című folyóiratban például tíz évvel ezelőtt jelent meg egy olyan tanulmány, amivel pont azoknak az ideológiai dilemmáknak igyekeztek utánajárni, amik azzal buktak felszínre, hogy a rúdtánc a bárokból beköltözött a stúdiókba, edzőtermekbe. Jó vagy rossz, hogy a rúdtánc mint edzésforma segít a nőknek abban, hogy olyan külsőre tegyenek szert, ami megfelel a társadalmi elvárásoknak? Jó vagy rossz, hogy a nők maguk választhatják meg, hogy mikor szeretnének szexuális tárggyá változni?
Minden kérdést nem válaszol meg, de Michéle Ohayon azért bizonyítja, van, hogy a probléma forrása néha a probléma megoldása. Azt, hogy hogyan lehet megszabadulni a női szexualitást és testiséget övező tabuktól, szégyentől, a traumáktól, olyan nőkön keresztül mutatja be, akik ugyan osztoznak az útban, de hihetetlenül sokfélék, mind külsőleg, mind belsőleg, mint az élettörténetüket illetően: megismerhetjük Evelynt, aki másfél évvel korábban veszítette el férjét, és akinek halálát még nem sikerült feldolgoznia, Megant, aki gyermekként szexuális bántalmazás áldozata volt (egyike Larry Nassar áldozatainak), Janelle, aki második gyermekével várandós, és attól fél, hogy anyaság miatt elveszti önmagát, Erin, aki súlya miatt komoly önértékelési problémákkal küzd, Sally, aki úgy érezte, a rák elvette a nőiességét, és a sort tovább lehetne folytatni.
Sheila Kelley és tanítványainak történetei persze csak egy szeletét mutatják be ennek a világnak, ráadásul egy nagyon különleges szeletét, ahol a mozgás mellett fontos a közösség, hiszen az órának a táncon kívül része az is, hogy a nők körben ülve megosztják egymással a gondolataikat, problémáikat.
Strip Down, Rise Up (2021) – Netflix
A filmben a rúdtánccal, illetve -sporttal professzionálisan foglalkozó nőket egyrészt Jenyne Butterfly képviseli, aki rúdtáncosként több díjat is nyert, 2012 és 2017 között a Cirque du Soleil társulat tagja volt és akivel filmekben, videoklipekben, magazinokban is lehetett találkozni. Ő az, aki a szakmát képviseli, és aki ennyi siker után is hihetetlenül alázatos a szó olyan értelmében, hogy úgy érzi, még mindig lenne hova fejlődni, és ő az, akinek a történetére sokan nagyobb mélységben lettünkk volna kíváncsiak.
És ott van Amy Bond, aki a kapocs a professzionális rúdtáncosok és Sheila Kelly csoportja között, mert vannak traumák, amikben osztozik velük úgy, így plusz egy tabutéma is bekerül rajta keresztül a történetbe. Bond ugyanis – ha csak egy nagyon rövid ideig is – de pornófilmekben szerepelt. Azóta sok év eltelt, Bond az így szerzett pénznek köszönhetően elvégezte az egyetemet, családjogi ügyvéd lett, férjhez ment és két rúdtáncstúdió tulajdonosa lett. Egy, a filmmel kapcsolatos interjújában kitér egy fontos kérdésre, vagyis, hogy lehet-e úgy beszélni a rúdtáncról mint mozgásformáról, hogy a múltját homályban tartjuk. Szerinte jó dolog, hogy amikor kiderül, hogy rúdtáncol, akkor nem az az első kérdés, hogy akkor ő most tulajdonképpen sztriptíztáncos-e, de nem tud azonosulni azokkal, akik teljesen függetlenítenék magukat attól, hogy ennek a mozgásformának a gyökereit a sztriptízklubokban kell keresni, a rúdtáncnak mint mozgásformának nagyon sok eleme származik a sztriptíztáncból, szerinte tartozunk annyival azoknak a nőknek, akik mai is így keresik a kenyerüket, hogy ezt nem hallgatjuk el, hiszen ők maguk nem hirdethetik azt, milyen büszkék arra, hogy a rúdtánc ilyen népszerű lett.
Ugyanebben az interjúban emel be egy másik fontos szempontot is, mégpedig azon férfiakat, akik – az ő egyik tanítványához hasonlóan – rúdtáncolni kezdenek. „A férfiak ugyanabból az okból járnak ilyen órákra, mint a nők, ők is szeretnék jól érezni magukat a bőrükben, ők is szeretnék magukat kifejezni a táncon keresztül. Valamiért úgy gondolom, hogy nekik kevesebb lehetőségük van erre.” Ez is érdekes nézőpont, amit a dokumentumfilm csak egy pillanatra villant meg, mert a férfiaknak itt más szerepük van.
Ugyan csak pár perc erejéig, de feltűnik Amy Bond, Sheila Kelley, illetve Kelly egyik oktatójának férje is, néhány mondatnál nem jut több nekik, de még náluk is kevesebb szó jut annak a három férfinak, akiket Kelley behív az egyik órára. Alapvetően férfiaknak tiltott zóna a tanfolyam, és azon az egy órán sem nézőként vettek részt, hanem egyfajta segítőként, közvetítőként, hogy a problémák másképp is felszínre tudjanak kerülni, mintha a nők csak egymás között lennének, és mindenki azt láthat beléjük, akik az ő traumafeldolgozásuk szempontjából fontos. Egy apát, akinek a lánya már nem tudta elmondani egy fontos titkát, a férjet, akit a felesége már nem tud megölelni, vagy egy ismeretlen férfit, akitől nem kell félni, hanem aki biztonságot jelent egy hihetetlenül kiszolgáltatott pillanatban.
Strip Down, Rise Up (2021) – Netflix
Különvélemény
A téma és annak feldolgozása miatt valószínűleg Michéle Ohayon is számolt azzal, hogy a Meztelenül, felszabadulva megosztja majd az embereket. Dr. Carolina Are szerint hozzá hasonlóan sok rúdtáncos van, akinek nem tetszett a film, és egy hosszú blogposztban fejtette ki, hogy neki mi a problémája vele. Egyrészt aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogyan hat majd ez a film a szakma megítélésére, hogy a rúdtánc világa nem lett teljes komplexitásában bemutatva, hogy az eredetéről nem esett szó. És ezt mások is hiányolták, az NBC újságírója szerint ráadásul emiatt a női empowerment üzenete csorbult, hiszen a diskurzusból kimaradtak azok, akikről a társadalom egyébként is hajlamos megfeledkezni vagy ha nem feledkezik el róluk, akkor stigmatizálja őket, pedig ez egy jó lehetőség lett volna, hogy hangot adjanak neki, és hogy valamilyen pozitív előremutató dolgokkal kapcsolatban kerüljenek reflektorfénybe.
Carolina Arét nemcsak szakmabeliként fogalmazta meg véleményét. Ahogyan többen a film szereplői közül, őt is bántalmazták szexuálisan, komoly önbizalomhiánnyal küzdött, és a rúdtánc sokat segített neki abban, hogy feldolgozza mindazt, ami történt vele, és állítása szerint ilyen szemmel próbál kritikát megfogalmazni. Leírta, hogy áldozatként neki nehéz volt végignéznie azt, ahogyan a nők a traumáikról vallottak, majd táncolni kezdtek, számára a rúdtánc mindig is egy biztonságos közeg volt, és hangsúlyozta, a traumafeldolgozás egy folyamat, és fontos, hogy szakmai segítséget kérjünk.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kelley oktatóinak egy szakképzett pszichológus el is mondja, hogy ugyan a résztvevő nőknek gyógyulásában sokat segít, amit ők csinálnak, de ha úgy látják, hogy egyik tanítványukat nagyon megviseli, hogy újra kell élnie a traumáit, akkor mindenképpen kérdezzenek rá, hogy jár-e terapeutához. Vagyis az alkotók azért jelzik, hogy önmagában a rúdtánc nem feltétlenül jelent megoldást, de lehet, hogy érdekes lett volna, ha a csoport tagjai erről is beszélnek egy kicsit.
