„10 éve dolgozom egészségügyben, ez volt az első munkahelyem, remélem, ez lesz az utolsó is”

Ennyire még soha nem tiszteltük őket

Fél tízre beszéltük meg a telefonos interjút Ágival, de arra kér, csörögjek vissza később, mert az autó aksija bekrepált. Amíg Ági és segítője küzdenek a technika ördögével, addig az alapcikken dolgozva arra gondolok, hogy ebben az évben tanultuk meg úgy igazán tisztelni az egészségügyi dolgozókat. Pedig a munkájuk eddig is ugyanennyit ért. Csak nagy kényelmünkben megfeledkeztünk róluk.

Az életünket fenekestül felforgató, gazdaságokat és egészségügyi rendszereket megroppantó pandémiának kellett eljönne ahhoz, hogy bizonyos hivatásokra, szakmákra felfigyeljünk és belássuk:

az ápolók munkája elengedhetetlen ahhoz, hogy ne omoljon össze körülöttünk minden.

Olaszországban, amikor naponta több ezren haltak meg, az egészségügy pedig az összeomlás szélén táncolt, az emberek felismerték, milyen hatalmas munka és felelősség nehezedik az egészségügyi dolgozókra. Ekkortájt lehetett hallani az első tapsvihart, az emberek ablakaikból tisztelegtek így az orvosoknak és ápolóknak.

A gesztus nem állt meg Olaszország határainál, hanem tovább gyűrűzött és elért hozzánk is: estéről-estére egyre többen tapsoltak az ablakokba kiállva este 8 órakor, hogy megköszönjék a koronavírus-járvány elleni küzdelemben részt vevőknek az erőfeszítéseit. Voltak napok, amikor az egészségügyi dolgozóknak szólt a taps, de volt alkalom, amikor azoknak szólt, akik nem tehették/tehetik meg, hogy otthon maradjanak.

A köszönöm a mai napig jár nekik, hiszen a frontvonalban dolgozóknak hála még a koronavírus-járvány ideje alatt is viszonylag élhetőek maradtak a mindennapjaink: házhoz jön az étel, a boltokban kiszolgálnak minket, a tömegközlekedés nem állt le, mert a sofőrök felveszik a műszakjukat, a kórházakban pedig van, aki ellát minket.

Ők azok, akik egy éve kockázatot vállalnak a társadalom működésének érdekében.

A koronavírus-járvány megmutatta azt is, hogy az ápolók, nővérek, orvosok milyen embert próbáló munkát végeznek, hogy ők azok, akik a világjárvány alatt a frontvonalban dolgoznak az első pillanattól fogva, emberhiánnyal küzdve, pár órákat aludva, a végkimerülésig feszegetve a fizikai határaikat. Érthető, ha az év egyik napján, február 19-én az egész világ őket ünnepeli. Az ápolókat pedig köszönjük Florence Nightingale-nek.

Az úrinő, aki ápolónőnek ment

200 évvel ezelőtt ugyanis ő volt az, aki gyökeres változást hozott a betegápolásban. 2020 lényegében az ő tiszteletére lett az ápolók és a szülésznők nemzetközi jubileum éve. Florence úttörő volt a korában, hiszen akkoriban a jó nevelésben részesült fiatal nők adakozással segítették az elesetteket, ez elvárás is volt a részükről, ám az nem volt illendő, hogy munkával segítsék őket. Mondjuk ki: megvetett munka volt az elesettekkel foglalkozni, az ilyen jellegű munkát főleg alacsonyabb társadalmi státuszú nők végeztek.

Florence-t viszont nem érdekelték az ilyesfajta elvárások, és a családja nagy döbbenetére 1845-ben bejelentette, ő bizony ápolónő lesz.
Óriási elhivatottsággal dolgozott, sokat tett a háborús sebesültekért és keményen helyt állt a kolera járvány idején, amely akkoriban óriási pusztításokat végzett. Persze rajta kívül még számos olyan ápolót tudunk mutatni a történelemből, akik forradalminak számítottak a területükön, munkájukkal bizonyították, milyen nagy szükség van az ápolókra, nővérekre, hogy

a sok esetben félistenként tisztelt orvosok jobb kezeik ők.

Hogy egy példát kiemeljünk, ott volt például Mary Breckinridge az 1900-as évekből, akit leginkább azoknak a nőknek és gyermekeknek a sorsa foglalkoztatta, akik nehezen megközelíthető területeken éltek, orvosi ellátás nélkül. Ebben a korban még sok nő halt bele a szülésbe, Mary úgy gondolta, hogy sok életet megmentene, ha több lenne a terhesgondozó és a szülésznő. Végül Londonban kitanulta a szakmát, és 1925-től Kentucky szegényeit segítette, és igaza lett: munkájának köszönhetően a nők és csecsemők halálozási aránya visszaesett Kentuckyban.

Sok gyerekkönnyet látott, mint ma is a legtöbb ápoló

A gyermekápolásban ma is kiemelt szerep jut az ápolókra, nővérekre, hiszen hiába a modern technika, a szülők mégis rájuk bízzák beteg, sérült gyermekeiket, ők azok, akik az ijedt kis pácienseket megnyugtatják, a sebeiket átkötözik, fürdetik, etetik, és ott vannak velük, amikor az édesapjuk, édesanyjuk nem lehet.

„Ők azok, akik nélkül nincs gyógyítás. A betegágy mellett végzett érzékenyen odafigyelő, szolgáló attitűd semmivel nem pótolható. Ők a biztos pont, akik megvalósítják az orvosok utasításait, akik észlelik és továbbítják a betegek igényeit, ők az egészségügy folyamatosan, mindig jelenlevő valósága” – mondja dr. Velkey György, a Bethesda Gyermekkórház főigazgatója.

Ezt a munkát végzi Száraz-Hollai Ágnes is, aki a Bethesda Gyermekkórház sebészeti osztályán dolgozik, immár tíz éve. 

Az ápolói munka egyébként is megkíván egy hivatástudatot, de ez még inkább így van, ha a betegek gyermekek, akikhez – ahogy Ágnes is mondja –sokszor nagy türelem kell.  Ám a Bethesda kórházra mindig is jellemző volt, hogy gondosan odafigyeltek a jelentkezők személyiségére, motivációjára. Ez a mentalitás onnan datálható, amikor még – a kommunista diktatúra alatt bekövetkező államosításáig – diakonissza kórház volt, amelyben az elsősorban betegápoló diakonisszái testvérközösségben élve töltötték be hivatásukat.

Az ápolói munka tehát mindig is kiemelt jelentőségű volt a betegellátásban, és így van ez napjainkban is, főleg most, amikor a koronavírus-járvány hatalmas kihívás elé állította az egészségügyi ellátást. Újabb és újabb korlátozások, megszorító intézkedések léptek életbe az egészségügyben (is), és ez alól nem jelentett kivételt a Bethesda Gyermekkórház sem. Ez idő alatt még  több feszültséggel kellett számolni az ápolóknak, ugyanis a szülők egyre többször engedtek meg olyan hangnemet maguknak az intézmény dolgozóival, ami már nehezen vagy egyáltalán nem volt tolerálható.

A nehézségek ellenére Ágnes azt meséi, hogy bőven akadtak olyan szülők is, akik pont ebben a feszült helyzetben hálálkodtak a legtöbbet, és vallották be, mennyire tisztelik a munkájukat.  Ágnes a nehézségek ellenére sem tudná elképzelni magát más területen. 

Jó helyen vagyok itt

– mondja, hozzátéve: „10 éve dolgozom egészségügyben, ez volt az első munkahelyem, remélem, ez lesz az utolsó is. Érettségi után ugyan volt egy fél éves időszak, amikor kerestem az utamat, de gyorsan leülepedett bennem, hogy igazából én szeretek segíteni másokon, és szeretem a gyerekeket. Ekkor láttam meg, hogy indul egy csecsemő- és gyermekápoló képzés a volt egészségügyi szakközépiskolámban. Jelentkeztem rá, a gyakorlati időben pedig sokat időt töltöttünk a Bethesdában. Azóta itt dolgozom, itt építgetem a karrieremet” – meséli. Az ápoló épp szabadnapját tölti otthon, azért tud velem hosszabban beszélgetni. Azt mondja, a sztereotípiákkal ellentétben az ápolói karrierben is vannak fokozatok, előrelépési lehetőségek. Ági időközben ápolói diplomát szerzett, mindeközben családot alapított, és a mai napig tágítja tudását a különféle szakmai képzéseken.

Arról is mesél,  hogy amíg más területeken, munkahelyeken nagy a fluktuáció, és gyakori az, hogy pár év után munkahelyet váltunk, ugyanez nem igazán jellemző az egészségügyi dolgozókra, főleg azokra, akik a Bethesdában dolgoznak. Ági szerint ennek az az oka, hogy barátságos, kellemes légkörben dolgoznak. „Leginkább akkor cserélődnek a kollégák, amikor valamelyikük elmegy szülni” – mondja.

Arra a kérdésemre, hogy mennyire leterheltek, azt válaszolja, nem unatkoznak, ugyanakkor a főnővérek igyekeznek pihenőnappal kompenzálni azokat, akik több napot is lehúznak egyben. A műszakja rendszerint 6:20-kor kezdődik, ekkor adják át az éjszakás kollégák az osztályt a nappalisoknak.

„Azzal indul a napunk, hogy körbenézünk, felkelt-e már valaki, 7-kor  kezdjük a fürdetést, mindenki tiszta pizsamát, ágyneműt kap, az orvosok elmondják a napi feladatokat, és ehhez mérten elkezdjük a reggeli vizsgálatokat, eljuttatjuk a a gyerekeket ultrahangra, röntgenre, megetetjük őket, tesszük a mindennapi feladatokat, és este fél hét körül adjuk át az éjszakásnak a betegeinket” – nyújt betekintést egy napjába Ágnes, aki hozzáteszi, hogy ez nemcsak fizikai, hanem érzelmi munka is.

Ági mindennapi munkájáról most még többet megtudhatunk, ha követjük a  Bethesda kórház Instagram-sztorijait, amelyekben a sebészeti ápoló is megmutatja, milyen konkrét feladatokkal telik egy napja. A sztorikban több kollégájáról is kiderülnek bennfentes információk, az Ápolok Hetén ugyanis az intézmény képsorozatokat, videós tartalmakat, podcasteket tesznek elérhetővé az említett platformokon és honlapjukon.

Nem ez az első eset, hogy a kórház többet is megmutat az osztályokon folyó munkáról, és az ott dolgozókról. 2020 júliusában arról írtunk például, hogy megjelent egy különleges receptkönyvük, amely a kórházi személyzet kedvenc receptjeinek és a hozzájuk kapcsolódó élettörténeteit tartalmazta. 

„Az évek alatt megtanultam, hogy a magánéleti problémákat le kell tennem az ajtóban, amikor bejövök dolgozni. És ez fordítva is igaz, a munkahelyi gondokat sem vihetem haza – mondja Ági, és azt is bevallja, hogy a gyermeke születése után nehezebben viselte, amikor az égési osztályon dolgozott. – Amikor hasonló korú gyereket kötöztünk át, nagy égési sérüléseket, amputációkat láttam, nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy akár az én kisfiam is fekhetne a kórházi ágyon” – meséli, majd visszakérdez:

Így segítettünk az egészségügyi dolgozókon:

• Segítenél a járványban dolgozó egészségügyi dolgozóknak? Így tudod célzottan megtenni
• Megható: több száz horgolt angyalkával lepték meg a miskolci kórház dolgozóit