A kiváló KórházSuli kezdeményezésről biztosan hallottatok már. Igen, ők azok, akik olyan önkénteseket toboroznak, akik a tartósan beteg gyerekek iskolába való visszatérését segítik főként az otthoni gyógyulási folyamat alatt. Tananyagot fejlesztenek és játékosan tanulnak velük azért, hogy ne essenek ki túl hosszan az iskolából. Persze itt sokkal többről van szó tanulásnál: az önkéntesek igyekeznek lélekben is megerősíteni őket, hogy egyszer majd gyógyultan és magabiztosan térhessenek vissza a közösségbe.
Fotó: KórházSuli
A huszonkilenc éves Sipos Adrienn egész gyerekkorát végigkísérte egy komoly tüdőbetegség, úgyhogy ő jól tudja, milyen az, amikor valakinek nemcsak a tananyaggal kell megküzdenie nyolc-, tíz-, tizenöt évesen. Régóta érzi, hogy ez az útja: most, hogy ő már meggyógyult, más gyerekeknek segít átvészelni a betegséget. Nem elégedett meg azzal, hogy maga is önkénteskedik: jelenleg az első vidéki KórházSuli Központban kórházi pedagógusként segédkezik abban, hogy lakóhelyén, Debrecenben és környékén helyben is elérhető legyen az, ami már hetedik tanéve működik Budapesten országos elérhetőséggel.
„Tizenöt évesen állsz a tükör előtt, és azt kérdezed: ki vagyok én? Látsz egy kilencvenhat kilós tinilányt, akit sokszor bántanak, még meg is vernek amiatt, mert beteg, de aki mégis nagyon ragaszkodik az élethez.”
Adrienn kóros állapota négyéves korában kezdődött, és egészen húszéves koráig meghatározta az életét. Nem olyan elváltozás volt ez, ami miatt egyfolytában kórházban feküdt volna, csak épp olyan, ami sosem engedte igazán, önfeledten gyereknek lenni. Jobb-rosszabb állapotok váltották egymást. Volt, hogy egy évet is ágyban töltött, máskor iskolába járt, mint bármelyik osztálytársa. Ő mégsem lehetett „bármelyik”, mert ő más volt. Látványosan más, amire a gyerekek sokszor nem jól reagálnak, és talán a felnőttek sem mindig értik. „Sok volt a félelem és a tabu a betegségem körül, ami miatt eléggé egyedül maradtam. A saját szüleimmel sem tudtam megosztani az érzéseimet, azt hiszem, ők védeni akartak engem a valóságtól. Ez egy lavina, amiben megpróbálsz jól evickélni, de végül úgy telt el a gyerekkorom, hogy közben úgy éreztem, semmi közöm hozzá. Amikor felnőttem, azt éreztem, hogy lehet ezt jobban is csinálni.”
Így lett Adrienn a KórházSuli önkéntese, később tanítóképzős egyetemistaként is folytatta. Hat éve tölti azzal a szabadidejét, hogy kórházak gyerekosztályaira jár, és próbál lelket önteni a tartósan betegekbe, közben pedig felzárkóztatni őket a tanulmányaikban, amennyire csak lehet így, elszigetelve. Persze mindenki más szinten van, máshol tart a betegségében, és emiatt másra is van szüksége. Adrienn legelső esete volt a legfájdalmasabb: már nemhogy tanulni nem tudott M-mel, de életben tartania sem sikerült. Mások talán ezen a ponton abbahagyták volna az önkénteskedést, ő azonban azt mondja, ha ezt kibírta, akkor erre született.
„Épp csak akkor kezdtem együtt dolgozni a kórház egyik doktornőjével. Egy kislányhoz hívott. Tudod, ez kicsit másként néz ki itt nálunk, mint Pesten. Rengeteg a hátrányos helyzetű gyerek, az olyan, aki tizenévesen még nem tud írni, olvasni, számolni. Olyan is, aki bár papíron iskolába jár, valójában még nem látott osztálytermet belülről… M. is ilyen volt. Tizennégy évesen analfabéta volt, és nagyon kevés dolgot tudott a világról. De igazán érzékeny, tündéri kislány volt. Vesére várt, és mérhetetlen magányos volt a betegségében.”
Adrienn rendszeresen a dialízises teremben próbált játszani, tanulni, beszélgetni M-mel. „Akkoriban kezdtük tanulni a betűket. Azon a pénteken nagyon nem volt időm, de éreztem, hogy menni kell. Már akkor feltűnt, hogy valami teljesen más ebben a találkozásban, de csak utólag derült ki, hogy azért, mert ez volt az utolsó. M. erőtlen volt. Arról beszélt, mindenki azt mondja, hogy ő buta, én meg tiltakoztam, hogy ez nem igaz. „Nézd meg, milyen ügyesen olvasol! – mondtam neki. A mese, amit olvastunk, a láthatatlan fonalról szólt. Azt játszottuk, hogy felfűztünk rá szíveket, amivel láthatóvá tettük. Azon emberek nevét tűztük rá, akiket M. szeret, és akiknek sok mindent köszön. Beültem mellé az ágyba, és éreztem, hogy fájdalom és nyugalom váltja egymást benne. Körülöttünk jöttek-mentek a felnőttek, az orvosok, de senki nem zavart minket. Még a vállamon meghallgatott egy zenét, aztán a kedvenc versét kérte. Később értettem meg, hogy ezek már utolsó kívánságok voltak tőle. Sosem szoktam ilyet csinálni, de aznap hazakísértem a betegszállító kocsival, és még el tudott búcsúzni az anyukájától. Később megtudtam, úgy félóra múlva jöttek azok a tünetek, amiket már nem lehetett visszafordítani. Ha nem vagyok vele aznap, talán észre sem veszik, hogy el akar búcsúzni az élettől. Így én lehettem az, aki segítette abban, hogy hogyan tud. Van, amikor csak ennyi a szerepünk.”
Innentől kezdve lett Adrienn igazán erős. Látta a legrosszabbat, és azóta erőt tud önteni minden egyes gyerekbe, akinek még több reménye van, mint M.-nek volt. Amikor megismerkedik valakivel, először csak figyeli, hallgatja őt. Mindenkinél más lesz a „módszer”, és hogy mi, azt maga a kisgyerek dönti el.
Adrienn egy kis beteggel
„Amikor Robival találkoztam, épp egy hengeres rajzmappa volt nálam, amire egyből azt mondta, hogy a Star warsból a lézerkard. Elkezdtünk szerepjátékot játszani: végigjártuk a klinika helyiségeit úgy, hogy csak rejtőzködve volt szabad közlekedni. Laurával pedig azt tanultuk meg, hogyan lehet jógázni egy kórház kellős közepén. Mire legközelebb mentem, egész kis tornapályát épített magának, ahol erősítheti az izomzatát; járni tanult. Egy másik kislány a lélegeztetőgéphez kötve nem tudott rajzolni, úgyhogy én tettem helyette, de közben mégis ő vezette a kezem a szavaival. Végül az ábrák rá hasonlítottak. Mikor hazajöttem, eszembe jutott róla egy mese, ez lett a „Csillaglány”. Azt éreztem, hogy ő diktálja, olyan volt, mintha az anyukájának üzenne a történet által.”
Fotó: Sipos Adrienn
Emellett persze sokakkal haladni kell a matematikában vagy a történelemben is, de mint Adrienn mondja, semmit nem erőltet, mert „azért egy betegség mellett a tanulás másodlagos”. Főként az a cél vele, hogy a gyerekek tudjanak kapcsolódni a jövőhöz. Mert mikor egy kisgyerek tartósan beteg lesz, egyfajta megrekedt állapotba kerül, amiben elhatalmasodik rajta a szorongás, a félelem. „Ebből varázsoljuk vissza őt” – magyarázza Adrienn, aki szerint attól, hogy valaki beteg, még ugyanúgy folytathatja a gyermeki életmódot, ha a környezete figyel erre. „Sosem lehet az, hogy a betegség megelőzze a gyerekséget – fogalmaz. – Így lehet reményt, továbblendülést, kivezető utakat mutatni, amiktől elviselhetőbb lesz ez az állapot. Enélkül csak ott ülnének az ágyon az infúziók és csövek közt, és azon töprengenének, mi lesz velük. A gyerekek mindent tudnak, hogy nem úgy működik a szervezetük, mint eddig, tudják, mikor milyen állapot következik, de még akkor is sokkal nyitottabbak az életre, mint a felnőttek.”
Fotó: Sipos Adrienn
Különösen nehéz annak a helyzete, aki mögött nem áll család. Az egészségügyi intézményekben sajnos mindig akad olyan, akit nem látogatnak. „Miközben maga a kórházi lét eleve ürességet hoz. A steril dolgok, a fehér falak, a csempék, az idegen eszközök… ez önmagában trauma” – mondja Adrienn. Ilyenkor kicsit az egészségügyi dolgozókból lesz „család”, meg persze Adriennből, akiből nyilvánvalóan sokkal több kellene, hogy jusson belőle minden város minden kórházába. „Elvileg lenne egy olyan szakma, hogy »kórházpedagógus«, de nincs ilyen státusz, nincs, aki áldozna erre. Ezért az önkéntesek csak addig csinálják, amíg a saját tanulásuk, munkájuk mellett belefér. Nekem szerencsém volt, mert most úgy néz ki, négy órában hivatalosan is dolgozhatok. Csak hát a végére én is elfáradtam, pedig minden nehézségével együtt ez egy nagyon fontos hivatás lehetne. Az emberek azt mondják: ja, igen, te az ágy mellett korrepetálod a gyerekeket. De ez sokkal többről szól.”
Mikor Adrienn még tinédzserként kezelésre járt, megismerkedett egy hároméves kisfiúval, akit csak a nagyapja látogatott néha, de heteken át egyedül volt a kórteremben. „Karácsonykor kilógtam a közeli plázába, még a branül is a kezemben volt… hoztam neki egy traktort. Hatalmas versenyeket rendeztünk, fellármáztuk a folyosót… később itt, a debreceni klinikán találkoztunk újból. Most már ő a tinédzser, mégis egyből megismertük egymást. Annak idején én játéknak vettem a saját gyógyulásomat, és most ugyanezt csinálom a gyerekekkel. Megnézem, mi az ő nyelvük, és azon beszélgetünk. Tegnap egy siket kisfiúval a törteket tanultam, mással a Walesi bárdokat. De múlt héten gombfociztam is a dializálóban. Az egyik játékos elrepült, és egy felnőtt beteg ágyán landolt. Szürreális, de valahogy mégis mindenki mosolygott…”
