Van egy Wikipédia-oldalad, ezen az áll, hogy te vagy az egyetlen, aki névvel, arccal vállalja, hogy borderline-os. Tényleg?
Mármint könyvben. Ez volt az Én, a megbélyegzett című kötetem, ami a velem megtörtént eset alapján született. Nem tudok másról, aki így kiállt volna ezzel. Nem mintha én végiggondoltam volna, mit vállalok azzal, hogy nyilvánosan beszélek erről. Munkát két diplomával, három szakmával azóta sem kapok. Ha beírják a nevem a Google-be, rögtön szembejön egy cikk azzal a címmel, hogy „Meg kell bosszulni ennek a rohadt világnak minden fájdalmát”. Ez egyébként egy nagyon jó cikk lett. Nem gondoltam volna, hogy ekkora bonyodalom lesz ebből: hogy az emberek nem képesek el- és felismerni, felfogni, hogy ez egy mentális betegség, amiről én nem tehetek. Utána sem olvasnak.
Elvárható a külvilágtól és a „normális” emberektől, hogy képben legyenek?
Tulajdonképpen nem. Nem látni a betegséget, nincsenek külső jegyei. Pedig szükség lenne rá, ezért is szeretnék borderline-világnapot. Öt éve jelent meg a könyvem, annak a hátulján van egy általam kidolgozott kilenckérdéses teszt és egy e-mail-cím. Még most is napi két-három levelet kapok, sokszor fényképeket is. Borzalmas történeteket írnak, sokszor sírhatnékom van. Igyekszem mindenre válaszolni, de nem könnyű: a borderline-osokra jellemző, hogy hajnali kettőkor írnak, hívnak. Az előző pszichiáteremet én is kikészítettem ezzel.
A kilenckérdéses az interneten több helyen is úgy jött szembe, mint hivatalos önvizsgálati módszer. Tényleg te találtad ki?
Igen, és rosszul is esik, hogy sehol nem jelölnek forrásként. Konferenciákon használják, cikkekben látom viszont. Könnyű, bárki számára érthető, használható: ha a kilencből hat kérdésre igen a válasz, irány a szakember, de azonnal. Én ugyanis nem vagyok az, így nem is gyárthattam volna tesztet, de azóta tudom, hogy kárt nem okozhatok ezzel, segíteni viszont sokakon tudok. Egyébként sem szeretnek engem a szakemberek, érzem rajtuk, nem tetszik nekik, hogy jön ez a nő és okoskodik. Ha azonban én nem beszélek erről a betegségről, akkor senki.
Fotó: Neményi Márton
Betegségnek nevezed a borderline-t, pedig hivatalosan nem az.
Valóban, a tudomány szerint állapot. Most már én sem betegségként élem meg. Annak idején azt mondták, negyven éves korban spontán javulás következik, legyintettem, hogy „persze-persze”. Most elmúltam negyven, és tényleg jobban vagyok.
A borderline egyik ismérve, hogy az érintettnek nincs stabil identitása, szerepei vannak, amiket váltogat. Te most már el tudod mondani, ki vagy?
Te készültél! Megtisztelsz. Én már el tudom mondani, igen. Például az vagyok, aki a borderline-ügyet viszi a hátán Magyarországon. Azt viszont nem tudom megmondani, meddig bírom. Nem tudom, lesz-e világnap, lesz-e folytatása, mellém áll-e valaki… Fáradok, fogy az energiám. De nem hagyhatom cserben az ebben szenvedőket, akik nem merik vállalni a személyiségzavart.
Szégyellik magukat?
Persze. Pedig nincs mit szégyellni rajta. Csak közben látnak engem, aki kiálltam ezzel a világ elé, és tök jogosan kérdezik: „na, és mire mentél vele?”. Erre nem tudok válaszolni. Kiskoromban híres akartam lenni, ez is valami komplexus és megfelelési kényszer volt, nyilván. Most egy kicsit sikerült, pörög a nevem a médiában, ha a borderline-ról van szó, mégis úgy érzem, egyedül vagyok, senki nem áll mögöttem.
Cinikus leszek, de ha egy állásinterjú után a munkáltató utánanéz, mi ez, lehet, hogy még kevésbé szeretne majd borderline-os alkalmazottat, mint ha csak annyit tud róla, hogy „nehéz eset”.
Munkakörtől függ. Bármilyen nagyképűen is hangzik, ne felejtsük el, hogy ezek az emberek mérhetetlenül kreatívak. A szakemberek alig győzik sorolni, mikben nagyon jók a borderline-osok, és én is érzem a levelekből. Lazák, érdekesek, másképp forog az agyuk. Mérhetetlenül érzékenyek, az érzelmek teljes spektrumát látják és megélik.
Úgy tudják megjeleníteni a világot, ahogy arra egy átlagember még a legjobb és legrosszabb pillanatában sem képes.
Éppen a folyamatosan hullámzó állapotnak hála képesek a kreativitásra. Mindenféle segítség, külső tényező nélkül, egyszerűen jön belőlük. Amy Winehouse, Robert Capa, Avicii, Robin Williams, Frida Kahlo… Van Gogh is gyanús.
Mióta tudod, hogy borderline-os vagy?
Hat éve, de úgy, hogy előtte azt sem tudtam, mi az a borderline személyiségzavar. Amikor említették, felmentem a netre és fogtam a fejem: „várjál, hát ez én vagyok!”. Teljes katarzis.
Addig hogy gondoltál magadra?
Érdekes kérdés… nem tudom. Jómódú családból származom, nagyjából akkor veszítettünk el mindent, amikor kiderült a borderline. Lakás, megélhetés, kabrió Mercedes, még a fogaimat is ki kellett húzni egy rendellenesség miatt. Az öcsém felesége elvetélt, a nevelőapám infarktust kapott ugyanazon a napon: amikor kiderült, hogy bukik a szállodánk, a cégünk, minden. Előtte nagyképű, kivagyi, raj csajnak tartottam magam, akinek nagy szíve van, aggódik a szegényekért és meg akarja menteni a kutyákat. Sznob is voltam, azt hiszem – felszínes nem, sznob igen. Ha rossz kedvem volt, mentem shoppingolni, ha unatkoztam, irány Horvátország… A pénz nagyon-nagyon sok mindent elfed. Lehet, hogy hülyeség, de nekem az a tapasztalatom, hogy a legtöbb borderline-os módos családból érkezik.
Vagy csak ők jutnak el szakemberig és kapják meg a diagnózist. A mentális zavarral küzdő szegényeket könnyű elkönyvelni bolondnak.
A levelekből gondolom, hogy van pénzük. Valahogy egyiküknek sem gond kifizetni a húszezer forintot a háromnegyed órás terápiáért.
„Nincs neked semmi bajod, csak jó dolgodban már nem tudsz mit kitalálni” – ezt nem kaptad meg?
Szerintem ezt mindenki megkapja. Azt tudom mondani, hogy aki tényleg így gondolja, töltse ki a tesztet, vagy töltesse ki azzal, akiről ezt gondolja, és akkor beszélgessünk.
Fotó: Neményi Márton
„A mi időnkben ilyen nem volt, dolgoztunk, tettük a dolgunkat, nem találtak ki ilyen hülyeségeket, hogy borderline.”
Persze, például azért, mert az influenszerek még nem tették ki a rommá retusált, filterezett képeiket, amiket látva a gyerekek arra gondolnak, ők sosem lesznek ilyenek. Ennek következményei vannak: önbizalomhiánnyal küzdenek, nem tudják feldolgozni, hogy mindenki szép és gazdag, csak ők nem, később pedig már nem tud mit tenni, hiába nyílik ki a világ, hiába fordulnának bizalommal embertársaik felé, már csak az marad, hogy ők nem elég jók. Ha a filterezett kép a példa, nincs mit csodálkozni a mentális zavarokon. Ehhez a világhoz képtelenség idomulni, ettől csak összetörik az eleve törékeny lélek. Hányszor hallani nyolc, tíz, tizenkét éves gyerekekről, akik felakasztják magukat? Egyébként régen is voltak mentális zavarok, csak nem tudtak, vagy nem akartak hallani róluk.
Mi az első élményed, amit visszatekintve a borderline-nak tulajdonítasz?
Nagyon sok ilyen van, nehéz kiemelni egyet.
Akkor inkább arról mesélj, amikor felmásztál a Lánchídra és megbénítottad a forgalmat.
Elöljáróban annyit: mindent kitaláltam, nem feltűnési viszketegségből tettem és nem kerestem a veszélyt. Az Én, a megbélyegzett című könyvemért tettem, amiben annyira hittem, és ami miatt hitelt vettem fel, mert nem állt mögöttem senki. Egy garázsban laktam, de úgy voltam vele, csak azért is megcsinálom.
Részletek egy Carmennek küldött levélből
„(…) elég régóta szenvedek súlyos mentális betegségekben, édesapám pszichológus, nagyon sok mindent megpróbáltunk már, de egyre csak romlik az állapotom, egyre csak erősebb gyógyszereket szedek, teljesen beszűkült állapotban vagyok, az életem, úgy érzem romokban, nincs kilátás, nem látom a boldogságot, a barátaimat elvesztettem, és a pozitív dolgok se tesznek már boldoggá, minden napom egy kínszenvedés és küzdelem a depresszióval. Sokszor a munkahelyemről is haza kellett már mennem, és nagyon régóta téma nálam az öngyilkosság. Csak félek tőle. Nem nagyon hiszek a gyógyulásban, jelen állapotomban abszolút lehetetlennek tartom beilleszkednem a társadalomba, nagyon más vagyok, mint a többiek. Semmi ötletem nincs, hogy lehetne szocializálódni vagy vidámnak lenni. Semmi nem érdekel már. Ha van bármi reménysugár, ahova mehetnék még ezzel, ahol talán meggyógyulhatnék, lehetne újra közösségem, akkor kérem, írjanak… Nem akarok tovább szenvedni, és nem sokáig bírom már.”
Marketingakció volt?
Csúnyán fogalmazva igen. És manipuláció. Elintéztem, hogy kirúgjanak a munkahelyemről, és hogy nappali kórházas legyek – ahogy mondani szokták: bolond –, az orvosom a könyv egyik főszereplője volt, akinek megváltoztattam a nevét és a külső jegyeit, mert a mai napig nagy bajba kerülhetne, ha kiderülne a kiléte. Személyi és TAJ-kártya volt nálam, a telefonból minden nevet kitöröltem, nehogy valakit elővegyenek. 2016 október 13-án másztam fel a Lánchídra, fél 12-kor, fehérneműben. Na jó, testszínű body volt rajtam, de tudtam, ha szétnyitom a kabátom, olyan lesz, mintha pucér lennék. Másfél évig terveztem. Nem féltem. Tudtam, hogy ha a zárt osztályra visznek – márpedig oda visznek –, nem fizettetik ki majd velem azt a 700 ezer forintot, amit amúgy behajtanának, ha tudnák, hogy marketingakció volt. A mentő oda is vitt, az orvosom – a regény főszereplője – ordítva hajtott el, hogy ő ide fel nem vesz, mert az egészet kiterveltem előre. Kistarcsára vittek, a zártra. Néztek is, miért nem a rendes kórházamban vagyok, ha egyszer van olyan.
Térjünk vissza a híd tetejére.
Érdekes volt. Fújt a szél, jó volt a levegő. Nem voltam szemétláda, nem csúcsidőben másztam, nem akartam megszívatni senkit. Előtte éjjel főpróbát tartottam, mindenre gondoltam, arra is, hogy olyan helyen pattanjak fel, ahonnan nem tudnak lerántani a turisták. Másnap nyilván egy hajléktalan néni ült a kiszemelt helyen, nem baj, felmásztam kicsit odébb és átmásztam oda, ahol végül fel tudtam sétálni.
Kérdezte is, hogy „hova megy, kedves?”, próbáltam nem meghallani, csak menni fölfelé. Húsz percig tartott, akkor megfordultam, balról rendőrhajó, odalent elkezdték terelni a buszokat.
Tényleg nem feltűnési viszketegség volt, egyszerűen semmi sem érdekelt, csak hogy kijöjjön az a könyv. Pár másodperccel azelőtt jött a pánikroham – életem első pánikrohama –, hogy felértek a tűzoltók, kapaszkodtam a korlátba, dehogy akarok én leugrani, mondtam. Levittek, egy rendőrnő megkérdezte, miért csináltam, kirúgtak, mondtam, kórházban kezelnek, borderline személyiségzavarom van, közölték, hogy akkor irány az a kórház, de én akkor már csak az egy szál Mercedes mentőautót néztem, ami ott állt a többi között. Mercedes-mániám van, tudod. Fless volt. Biztos sokan utáltak.
Számon lehet kérni egy borderline-oson a viselkedését?
Nem. Egy kerekesszékestől sem kérheted, hogy álljon fel és kezdjen járni. Változtatni persze lehet, ha az ember tud róla, mi történik, és szakértő is segít. A négy kompetenciáról, ami ehhez kell, a most készülő könyvemben lesz szó.
Fotó: Neményi Márton
Hogy akartad a hídra mászással a könyvedet reklámozni?
Azt gondoltam, ez, hogy egy nő lenge ruhában felmászik a Lánchídra, mégiscsak hír lesz, előbb-utóbb megszólaltatnak, és akkor mesélek a könyvről. Nem lett hír. Tudod, mi lett a hír? Az, hogy megnyitott egy fánkozó – ez ugyanis ugyanakkor történt.
Emlékszem. Ezek szerint nyolcszáz méterre voltunk egymástól.
Szuper. Szóval semmire nem mentem ezzel sem. Emlékszem, milyen rosszul esett, amikor Will Smith két évvel később idejött és megcsinálta ugyanezt, még csak nem is egy jó cél érdekében, hanem csak úgy. Tényleg nem feltűnési viszketegség volt. El akartam adni a könyvemet.
Végül eladta magát, nem?
Eladta. Legalábbis az alapján, hogy a fél világ bejelentkezett vallomásokkal. Nem egyszer írták azt, hogy megmentettem az életüket. Ezért tartom fontosnak a világnapot. Ebben 140 millióan szenvednek a világon – és ez csak a diagnosztizált esetek száma. Én csak azt szeretném, hogy eljusson a kezdeményezés egy nagy szervezethez, például az ENSZ-hez, ahol talán felkarolják. Pénzbe nem kerülne, és talán Magyarországnak is jól jönne, hogy egy fontos ügyet vittünk végig.
