„Csecsemőkorában Rosy rengeteget sírt. Minden este órákon át. – Ha nem eszik vagy alszik, akkor sír – mondta a férjem rémülten a gyerekorvosnak. Az orvos vállat vont. Nyilvánvalóan ezerszer hallotta már ezt a szöveget. – A kisbabák már csak ilyenek – jegyezte meg.”
Michaeleen Doucleff ezzel a hangulatképpel kezdi mesélni lányával közös sztorijukat. Ami azért nagyon jó, mert az embernek egyből ismerős érzése támad: ahá, szóval másnak is későn esett le a tantusz, hogy ez a gyerekgondozás-nevelés talán nem is olyan egyszerű. Sőt, egyáltalán nem egyszerű. Sőt, nehezebb, mint valaha gondoltuk…
A Doucleff családban (mint annyi másikban) a helyzet csak fokozódott, ahogy a kis Rosy egyre nagyobb lett: „Hároméves korában a sírás elmúlt, de jött helyette a hisztizés. (…) Eleinte ugyanúgy reagáltam, ahogyan annak idején a szüleimtől megtanultam, dühösen, szigorúan, néha hangos, ijesztő szavakkal. Ez a reakció azonban visszafelé sült el: Rosy ívbe feszítette magát, visított, mint akit nyúznak, és a földre vetette magát.”
Szintén ismerős helyzetek, ugye? Ám ha elmeséljük valakinek (főleg olyannak, akinek nincs gyereke, vagy már felnőttek), akkor úgy beszélnek velünk, mintha ufók lennénk. Tudományoskodó arccal és hangvétellel előadják, hogy mit kell(ene) csinálnunk, ami kábé arról szokott szólni, hogy legyünk szeretetteljesek, és határozottak. Miért, mit gondolnak, addig azon igyekeztünk, hogy undokok és bizonytalanok legyünk a gyerekkel?!
„Meg kell húzni a határokat!” – ez a kedvenc mondatom. Mert vajon mi mással is próbálkoztunk volna nagy küzdelmek árán, ha nem ezzel? Hát, igen, ennyire sikerült. Tudom, szánalmas.
Michaeleen Doucleff amerikai édesanya könyvét azért jó olvasni, mert nem tartja mindezt szánalmasnak. Ő tudja (mert próbálta), hogy milyen érzés mindent megtenni úgy, hogy annak a világon semmi, de semmi foganatja.
Michaeleen Doucleff és lánya Rosy (Fotó: Simone Anne)
„A tekintélyelvűség azt jelenti, hogy egyszerre vagyok határozott és kedves – írja. – Hát én igyekeztem ilyennek lenni, de a jelek szerint egyszer sem sikerült. Rosy megérezte, hogy mérges vagyok, és már vissza is zökkentünk a régi kerékvágásba: még elviselhetetlenebbül viselkedett, én még dühösebb lettem, és végül elszabadult a pokol. Harapott, csapkodott, aztán rohangálni kezdett a házban, és felborogatta a bútorokat.”
Istenem, hát akkor másnál is?! Na jó, nálunk a bútorok nem borultak, szóval még jobbak is vagyunk…
De azért a „Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? – A gyereknevelés elfeledett, ősi módszerei” című könyv többet tesz annál, mint hogy megölelget minket, és biztosít arról, hogy nem is vagyunk akkora vesztesek, mint érezzük.
Segíteni szeretne.
Doucleff azt állítja, hogy neki sikerült engedetlen, passzív, feleselő, hisztis, időnként agresszív gyerekéből szófogadó, segítőkész, kedves személyiséget varázsolni.
A dolog úgy történt, hogy először is szörnyű gyanú támadt benne. Hogy amiben mindig is hitt, vagyis a nyugati tudomány és vívmányai az összes szakkönyvükkel együtt talán teljesen tévúton mozognak. Rájött, hogy mindaz, amit ma gyermekgondozási szentírásoknak tartunk, azok valójában a múlt század csecsemőellátó intézményeinek tapasztalataira és igényeire épült, illetve ahogyan ma gyereket nevelünk, az sokkal inkább az ipari forradalom és a társadalmi átalakulás, mint józan megfontolások terméke. És hogy egyáltalán nem biztos, hogy célravezető.
Ráadásul magunkra maradtunk: „Az elmúlt körülbelül ezer év során a nyugati család többgenerációs közössége szép lassan néhány főre zsugorodott. Nemcsak nagymamát, nagypapát, Fay nénit és Bill bácsit veszítettük el, hanem a dadust, a szakácsnőt és egy egész sereg szomszédot és látogatót is. (…) Így történt, hogy az anyák és az apák az emberiség történetében először hirtelen kettesben (vagy akár egyedül) végzik ezt az őrült nehéz valamit, amit úgy hívnak, hogy gyereknevelés.”
Doucleff ezenkívül rámutat egy sor hibára, majd elkezd körbenézni a világban: vajon vannak térségek, ahol jobban csinálják, mint mi, a modern nyugaton? A válasz ezek után gondolom, nem meglepő: vannak.
A szerző rádiós tudósítóként dolgozott, így módja volt eljutni kevésbé fejlettnek tartott térségekbe. Ott viszont azt találta, hogy hiába gondoljuk mi magasabb rendűnek a nagyvárosi kultúránkat, a gyerekneveléshez bizony jobban értenek Afrikában, Dél-Amerikában, sőt, még a sarkvidéken is.
Hogy miből gondolta ezt? Az eredményből. Azt látta, hogy arrafelé nem jellemző a hiszti, a dühkitörés, ellenkezés a gyerekeknél. Nyilván vannak indulatok, de az alapállapot az az együttműködés a családokban. A gyerek egyenlő értékű tagja a közösségnek saját felelősséggel és feladatokkal. Mindenki kiveszi a részét a munkából, és nem azért, mert különben büntetést kap, hanem mert kiskora óta így szokta meg. A nagyobbak beállnak a házimunkába vagy épp a kisebbek körül segítenek. Igen, még a reggel, az iskolába indulás is hang nélkül zajlik. Tudom… maga a szerző sem hitt a szemének…
Viszont elkezdte megfigyelni, mit csinálnak másként a maják, az inuitok vagy a tanzániai hadzabék. Hozzájuk költözött, méghozzá kislányával együtt, és az utazás végén egy egészen más Rosyval tért haza – állítása szerint. Ehhez persze kellett az is, hogy pszichológusokkal, neurológusokkal, antropológusokkal és szociológusokkal interjúzzon, hogy megtudja, az ősi módszerek hogyan hatnak a gyerekek szellemi egészségére és fejlődésére.
Íme, néhány gondolat a könyvből arról, hogy mi mit rontunk el, és hogy mások hogyan csinálják ügyesebben. Nyilván nem kell feltétlen követnünk őket, de elgondolkodni mindenképp érdemes – némelyik meglátás nagyon is érdekes és messzire vezető.
Fotó: 21. század kiadó
1. Ne harcolj a gyerekkel!
„A mi kultúránk szinte kizárólag a szülő-gyermek kapcsolat egyetlen elemére összpontosít. Ez pedig az irányítás – mennyi kontrollt gyakorol a szülő a gyermek fölött, és mennyi kontrollt próbál a gyermek gyakorolni a szülő felett. A leggyakoribb nevelési »stílusok« mind az ellenőrzés körül forognak. A helikopterszülők maximális kontrollt gyakorolnak. A szabadelvű szülők minimális kontrollt gyakorolnak. Kultúránk úgy gondolja, hogy vagy a felnőtt irányít, vagy a gyermek irányít. Ezzel a szülői szemlélettel nagy probléma van: hatalmi harcokhoz, veszekedésekhez, kiabáláshoz és síráshoz vezet. Senki sem szereti, ha irányítják. Gyerekek és szülők egyaránt lázadnak ellene. Amikor tehát az a legfőbb kérdés otthon, hogy ki irányít – akár a szülő irányítja a gyermeket, akár fordítva –, ellenséges kapcsolatot hozunk létre. (…) Ha az irányítást kivesszük a képből (vagy legalább korlátozzuk), bámulatosan gyorsan megszűnnek a küzdelmek, és úgy olvad el az ellenállás, mint vaj a forró serpenyőben.”
2. Ne halmozd el játékokkal!
„Vegyük például a nappalink sarkában felhalmozott rózsaszín, lime és púderkék limlom tömkelegét – azt a körülbelül száz műanyag tárgyat, amelyet minden este összeszedek a padlóról. Igen, a játékokról beszélek. Azért veszek Rosynak legót, mert úgy gondolom, hogy segíti a kognitív fejlődését, és mert szeretném lefoglalni. De semmilyen tudományos bizonyíték nincs rá, hogy a gyerekeknek szükségük van ezekre a holmikra. (…) Az 1800-as évek elején az Egyesült Államokban minden gyerek nagyjából ugyanúgy játszott – nem számított, hogy gazdag, szegény, vagy se nem gazdag, se nem szegény a családjuk, nem volt játék az otthonukban. Úgy foglalták el magukat, ahogyan az előttük élő gyerekek kétszázezer éve: maguknak készítettek játékokat a ház körül vagy a szabadban talált tárgyakból.”
Miért történt ez a változás? A válasznak több köze van az ipari forradalomhoz és a fogyasztói társadalom születéséhez, mint a kognitív tudományhoz vagy a gyermek fejlődéséhez… igen, a műanyagipar játékokat kezdett gyártani, az embereknek meg egyre több pénzük volt megvenni ezeket.
3. Ne szórakoztasd és fejleszd folyamatosan!
„Már nem volt elég, hogy sütit sütnek a négyéves fiukkal, matekórát is kellett tartaniuk, ahol bevezetik a törtek rejtelmeibe. Minden erdei séta érjen fel egy természetismeret-órával. Minden esti mesélésnél ragadják meg az alkalmat, hogy a gyerek szókincsét teszteljék. Minden pillanat lehetőséget kínál, hogy anyu vagy apu ingerekkel bombázza a gyermeket; minél többel, annál jobb. (…) A maja szülők nem érzik szükségét, hogy folyamatosan szórakoztassák a gyerekeiket. Nem halmozzák el őket megszámlálhatatlan videóval, játékkal és programmal, hogy ingergazdag környezetet biztosítsanak a számukra és lefoglalják őket. Nem ülnek le a padlóra, hogy hercegnős játékokat játsszanak, és a hétvégéiket sem töltik kicsiknek kitalált múzeumokban. Az itteni szülők még ezeknél is tartalmasabb élményben részesítik a gyerekeiket, amelyből a nyugati gyerekeknek nem sok jut: ez a való élet. (…) A felnőttek teszik mindennapos dolgaikat – takarítanak, főznek, etetik az állatokat, varrnak, házat építenek, kerékpárt és autót szerelnek, kicsi gyerekeket gondoznak –, miközben a gyerekeik mellettük játszanak, és megfigyelhetik a felnőtteket munka közben. Ezek a való életbeli események a „fejlesztőfoglalkozások”. Ez jelenti a gyerekek szórakozását, testi-lelki értelemben egyaránt ezek a tanulás és fejlődés eszközei.”
4. Ne dicsérd agyon!
„Ha odafigyelünk (és még számolni is kezdjük), szinte el sem akarjuk hinni, hogy mennyi dicséretet zúdít mindenki a kisgyerekekre. Elmegyünk a postára, ahol Rosy bélyeget ragaszt egy levélre, a pult mögött az ügyintéző pedig úgy viselkedik, mintha Rosy a közel-keleti békét tárgyalta volna le.
– Ügyes vagy, hogy az asztalra tetted a villát! – Felvetted a cipődet! Táncoljunk! Bizonyos esetekben a dicséret motiválhatja a gyerekeket, hogy tanuljon és jól viselje magát, más helyzetekben azonban demotiváló. (…) Nekem az a tapasztalatom, hogy Rosyt a sok dicséret csak még idegesítőbbé teszi. Jön utánam mindenhová, szó szerint folyamatos visszajelzést és figyelmet követel. (…) Azokban a kultúrákban, amelyeket meglátogattunk, a kevés dicséretet kapó gyerekek több önbizalmat és mentális erőt mutatnak, mint amerikai társaik, akiket elhalmoznak dicsérettel, és a dicséretek és visszajelzések állandó áradatában nem tudott kitűnni az, ami igazán fontos volt.”
Fotó: Getty Images
5. Ne kíméld a feladatoktól pici korban sem!
„Apránként kell haladni, szoktatni kell őket. A gyereknek nemcsak azt kell megértenie, hogyan végezze el a feladatot, hanem azt is, hogy mikor, és hogy miért fontos és hasznos. (…) Amíg a gyerek kicsi, szereti ugyanazt csinálni, amit anya. (…) Ezen áll vagy bukik minden – nagy valószínűséggel ez határozza meg, hogy továbbra is önként segít-e a gyerek, ahogy egyre idősebb lesz, vagy pedig »kinövi« ezt a jó szokását. (…) A pszichológusok úgy vélekednek, hogy minél többet segédkezik a gyerek, már az egészen kicsi gyerek is a családban, annál nagyobb rá az esély, hogy segítőkész kamasszá növi ki magát. Viszont ha folyamatosan lebeszélik róla, hogy segítsen, azt fogja hinni, hogy neki más a szerepe a családban. Az, hogy játsszon, és ne legyen útban.”
6. Ne kiabálj vele!
„Amikor kicsik a gyerekek, azzal semmit sem érünk el, ha fölemeljük a hangunkat. A harag nem oldja meg a problémát, csak leállítja a kommunikációt. (…) Belekerülünk egy rettenetes és kiszámítható ördögi körbe. Én üvöltök; Rosy visszaüvölt. Megint üvöltök, és üres fenyegetéseket vágok a fejéhez. Erre ő a földre veti magát, és visítva rúgkapál. (…) Sally és Maria viszont ennek mintha éppen az ellenkezőjét tennék. Megfigyeltem, hogy amikor egy gyerek megfeledkezik magáról, ők megállnak, nem szólnak egy szót sem, csak figyelnek. Ha mégis megszólalnak, halkan és higgadtan beszélnek. Vagy faképnél hagyják. Ha a gyerek magatartása az adott pillanatban nem felel meg az elvárásoknak, a körülményeket változtassuk meg, ne a gyereket!”
7. Ne kényszerítsd!
„Három problémával találjuk magunkat szemben, ha kényszerítjük a gyereket. Először is, aláássuk a belső motivációjukat – másképpen fogalmazva: kiiktathatjuk azt az ösztönös vágyukat, hogy kérés nélkül elvégezzenek egy feladatot. Másodszor, árthatunk vele a szülő-gyerek kapcsolatnak, lehet, hogy falakat építünk vele. Harmadszor: megfosztjuk a gyereket a lehetőségtől, hogy tanuljon, és önálló döntést hozzon. (…) Ne szóljunk rá a gyerekre, hogy ezt ne csinálja, azt ne csinálja, inkább bátorítsuk, hogy gondolkodjon, és maga jöjjön rá a helyes viselkedésre. Ne mondjuk meg a gyereknek, hogy mit csináljon, például hogy ideje elindulni otthonról, hanem induljunk el. Utánunk fog jönni.”
