Nagy fogyás: „Az ilyen 40-50 kilós túlsúlyokat nem a hangyák hordják össze”

Verának egy majdnem felnőtt gyereke van, ahogy mondja, már nem foghatja rá a szülésre sem a plusz kilókat, hiszen 17 év alatt bőven lett volna ideje arra, hogy a terhesség alatt felszedett 40 kiló plusztól megszabaduljon. 120 kilóról indult, most tart 80 kilónál, a célja, a 75 kiló már elérhető távolságba került. Nála az áttörést a fogyás terén az jelentette, hogy elment egy pszichológushoz, hogy megértse a saját evéshez való viszonyát, és hogy miért engedi el olyan nehezen a plusz kilókat.

„Otthon és az iskolában sokat piszkáltak”

„Egész életemben duci voltam, de olyan teltkarcsú formám volt fiatal nőként, nem is igazán zavart akkor még – meséli Vera. – Azt vallottam, hogy nem lehet mindenki nádszál, mert az milyen unalmas világ lenne. Pedig kaptam elég bántást gyerekkoromban a súlyom miatt, volt egy csomó gátlásom a sok csúfolódástól, de valahogy huszonéves koromra sikerült elfogadni magam annyira, hogy már nem szidtam magam egyfolytában a tükör előtt (kamaszkoromban ez volt jellemző rám). Azóta már tudom, hogy ez nem volt teljesen valódi önelfogadás, bár kifelé magabiztosnak tűntem, belül végig az a bizonytalan lány voltam, akit otthon és az iskolában sokat piszkáltak a súlya miatt.

Minden vacsoránál anyukám grammra mérte, mennyit ehetek, szénhidrátot egyáltalán nem kaptam már délután 4 után, rendszeresen annyi volt a vacsim, hogy kaptam uborkát (mert az jó vízhajtó) valamilyen sovány felvágottal. Ehhez még megszállottan járatott anyám mindenféle edzésre is, hogy leadjam már azt a masszív tömeget a testemről, ami őt annyira zavarta. Ez ment hatéves koromtól, gondolom, akkor adta fel, hogy kinövöm a babahájat. Utólag már látom, hogy az evéssel kapcsolatos problémáim nagy részét ennek köszönhetem.”

Vera elmondása szerint a családban senki sem volt vékony, de a fiúknak jobban megbocsátotta az édesanyja a súlyfelesleget, mint egy szem lányának. Azt szerette volna, ha helyette is vékony lett volna a lánya, ugyanis az erős testalkatot épp az anyjától örökölte Vera. Nehéz volt így felnőni és nem is sikerült egészséges viszonyt kialakítani az evéssel, hiszen az anyja mindig azt éreztette vele, hogy elfogadhatatlan a külseje és meg kell vonnia magától az ételt, az anyja szeretetéért.

„Nagyon furcsán hangozhat külső szemlélőként, és én is kételkednék – teszi hozzá Vera –, ha nem velem történik, de tényleg akkor kezdtek el lemenni a kilók a diétás étrendtől, amikor a pszichológusnál elértem azt az áttörést, hogy felismertem, hogyan hatottak rám az anyukám elvárásai a testemmel, túlsúlyommal kapcsolatban. olgaNehéz út volt, nem ment egyik napról a másikra, de minden könnycsepp megérte, mert ez kellett ahhoz, hogy végre elengedjem a kilóimat, ne akarjak többé védekezni az éhezés ellen és úgy tudjak fogyni, hogy ne érezzem kényszernek vagy büntetésnek – azaz ne jöjjenek vissza a gyerekkori élményeim, amikor éhesen mentem aludni a fogyókúrás vacsorától.”

Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)

„A barátaimmá váltak az ételek”

A diétázás egész életében végigkísérte Verát, akkor is úgy érezte, hogy fogyókúrázik, amikor hízott, észre sem vette, hogy az érzelmeit milyen gyakran fojtja evésbe, és mennyire keresi az édes ízt folyamatosan. Gyerekkorában akkor kapott csak édességet, amikor a nagymamájához ment, aki ellenállt az anyja fogyókúrájának, és süteménnyel várta mindig az unokáját. Ahogy megfejtette Vera azóta, emiatt valószínűleg összekapcsolódott a szeretet és az édesség a lelkében, hiszen a feltétel nélküli szeretetet, amire annyira vágyott, főleg a nagymamájától kapta meg, többek között sütemény formájában.

„Szerintem, akinek ilyen nagy túlsúlya van, mint nekem volt ez a 40 kiló, annak mindenképpen el kellene menni a rendes orvosi kivizsgáláson túl pszichológushoz is ahhoz, hogy tartósan le tudjon fogyni – mondja Vera. – Az ilyen 40-50 kilós túlsúlyokat nem a hangyák hordják össze, ott általában vagy betegség vagy valamilyen lelki probléma van a háttérben – esetleg a kettő együtt.

Persze ezt sem lehet általánosítani, és tudom, hogy mindenkinek egyéni útja van, máshogy működik a lelkünk, és ami nekem mondjuk trauma, a másik embernél nem okozna problémát.”

A kérdésre, hogy végül mi volt az, ami a lelki rendrakáson túl segített a fogyásban neki, Vera elmondta, hogy tulajdonképpen nem követett semmilyen előírt diétát, hanem megtanult hallgatni a testére. „Ha mondanom kellene egy étrendet, amit követek, akkor a mediterrán diétát mondanám, mert az hasonlít leginkább ahhoz, ahogy eszem – gondolkodik el Vera. – De ez nem volt annyira tudatos, hanem ahogy haladtam előre a terápiában, úgy elkezdtem máshogy enni, mást kívánni. Megszűnt bennem az ellenérzés például a zöldségekkel szemben, és ráébredtem, hogy milyen sok zöldséget szeretek. Elkezdtem kísérletezni, hogy milyen elkészítési módokat találok a legfinomabbnak, és szép lassan a konyha átalakult egy olyan hellyé, ahol egészséges és finom ételeket készíthetek. Egészen addig az ellenségem volt a hűtőszekrény és a kamra, csodálatos érzés volt, hogy a barátaimmá váltak az ételek.”

A fogyáshoz Vera nemcsak az intuícióját használta azért, egy ponton úgy érezte, meg kell tanulnia az egészséges étkezés alapjait, aminek érdekében egy dietetikustól kért támogatást, aki segített neki megérteni, hogyan működik a teste és hogyan lesz az ételből az az üzemanyag, amire szüksége van. Egy évig csak az étkezésére és a lelkére koncentrált Vera, utána vágott bele az otthoni tornázásba. „Igazából eszembe sem jutott, hogy 120 kilósan ugráljak, úgyhogy amikor egy év alatt elvesztettem 20 kilót a testemről, csak akkor kezdtem el a mozgással foglalkozni, addig maximum nagyokat sétáltam edzés gyanánt. 100 kilóval sem vágtam bele semmi olyan mozgásba, amivel lesérülhettem volna, inkább csak otthon kerestem olyan videókat, amik nem voltak túl megterhelők, de átmozgatták a testemet. Nem az volt a célom, hogy gyorsan lefogyjak, hanem hogy meggyógyítsam magam testileg és lelkileg, és úgy látom, nagyon jó úton járok, hogy ezt megvalósítsam.”