„Próbáltam betömködni a hatalmas űrt, és eltompítani a belső szenvedést” – A függőség valódi okai

„A kérdés az, hogy miért büntetjük, bántjuk azokat az embereket (függőket), akik már így is sokat szenvedtek, miért nem kezeljük inkább együttérzéssel őket, és segítünk nekik feldolgozni a traumájukat? – tette fel a teljesen releváns kérdést dr. Máté Gábor, kanadai-magyar pszichiáter, az egyik, nlc-nek adott interjújában. A szakember hosszú éveket dolgozott kemény függőkkel Vancouver keleti gettójában, a Downtown Eastside-on, és könyvet is írt a témában, A sóvárgás démona címmel.

Könyvében azt írja: „Nem minden függőség kiváltó oka bántalmazás vagy trauma, de meg vagyok győződve arról, hogy minden esetben ki lehet mutatni valamilyen gyötrelmes élményt, ami meghúzódik a káros szenvedély mögött. A szenvedés megtalálható minden addiktív viselkedési forma középpontjában.” A szakember is említi, hogy rengeteg tanulmány kimutatta már a gyerekkori trauma és a függőség közötti kapcsolatot, ahogy azt is, hogy a trauma mennyire változtatja meg az agyat. És akiknek ilyenformán változik az agya (lesznek, mondjuk, ADHD-sek), azok sajnos nagyobb eséllyel lesznek függők is.

Szerinte a szenvedélybetegek kezelésében fontos paradigmaváltásra volna szükség, meg kéne érteni – a segítők egy részének is –, hogy a társadalom által megvetett szenvedélybetegek a tévhitekkel ellentétben nem szabad akaratukból választják az addikciót.

Gyenge!

– szokás hallani, meg ennél durvább jelzőket is, ahogyan egy függőt minősítenek, amikor az a kívülállók azt fejtegetik, miért nem tudja az illető „letenni” a cuccot, legyen szó alkoholról, drogról, vagy más addikcióról. Hiába írunk 2023-at, amikor már mesterséges intelligenciával csetelünk, egyes területen lemaradtunk pár évtizedet. Így történhet meg, hogy ma is aktívan él az a megbélyegző elképzelés, ami a 19. században meghatározta, hogyan gondolkodtak szélesebb körökben a függőségről. Ekkoriban az emberek úgy tekintettek rá, mint erkölcsi gyengeségre és akaraterőhiányra, amiért büntetés jár. Ma is sokan gondolják így, még Ferenc pápa is efféléket mondott egy nyilvános beszédében (mondjuk majdnem tíz évvel ezelőtt, azóta hátha változott a véleménye), miszerint az addikció olyan bűn, amit a gonoszság irányít. „A kábítószer-függőség gonoszság, és a gonoszsággal szemben nem lehet engedni vagy kompromisszumot kötni” – mondta 2014. június 20-án Rómában egy kábítószer-ellenes konferencián. 

A függőség azonban nem az emberi gyarlóságból, bűnös lelkekből és a gyengeségből táplálkozik.

Az addikció az, ami kiforgatja magából az embereket, hiszen a függőség előrehaladtával a morális gátak leomlanak, az emberi kapcsolatok a háttérbe szorulnak, szétesnek, ahogy szép lassan, vagy ellenkezőleg, rohamos tempóban, az addikcióban szenvedő élete és identitása is darabjaira hullik. Kivétel nélkül, szinte az összes függő eljut arra a pontra, amikor az addikciója eluralkodik az életén, nem számít, hogy csalni, hazudni, lopni, erőszakoskodni, vagy akár prostituálódni kell érte, a függőség tárgyát meg kell szerezni. A függő élete távolról sem vidám, sokkal inkább egy masszív egzisztenciális, fizikai, pszichés és erkölcsi lejtmenet, amelynek alján rendszerint a hajléktalanság, a teljes magány, és legrosszabb esetben a halál vár rá. Ezeket az embereket, akik elvesznek az addikció spiráljában, a társadalom könnyen megveti, félresöpri, emberi hulladéknak nevezi, és az ítélkezők közül csak kevesen tudják vagy hajlandók elfogadni azt, hogy a függőség nem a szerhasználattal kezdődik, hanem számos háttérfolyamat együttes eredményeként alakul ki. 

A vizsgálatok kimutatták, hogy bár bizonyos genetikai variációk növelhetik a függőség kockázatát, a környezeti tényezők, szocializációs hatások jóval nagyobb hatással járulhatnak hozzá a kialakulásához, csakúgy, mint a személyes tényezők, például a stressz, a trauma és a mentális zavarok.

És neked milyen gyerekkorod volt?

A stressz és a trauma különösen jelentős kockázati tényezője a függőségnek, mivel olyan stresszhormonok, mint a kortizol és az adrenalin felszabadulását válthatják ki, amelyek növelhetik az agy függőséggel szembeni sebezhetőségét. A mentális egészségi zavarok, mint például a depresszió, a szorongás és a bipoláris zavar szintén erősen kapcsolódnak a függőséghez, mivel ezek a betegek a kábítószerekhez vagy a függőséget okozó viselkedésformákhoz fordulhatnak, hogy megbirkózzanak a tüneteikkel.

A szakemberek egy része egyetért abban, hogy a függőségek tekintetében lényeges veszélyforrás a kora gyermekkori traumatizáció. „Azt tapasztaljuk, hogy sok függő személy él hiperaktív stresszrendszerrel. Ugyanezt tapasztaljuk azoknál, akik traumatizáció következményétől szenvednek, de függőség nélkül. Ami azt jelenti, hogy a kora gyermekkori trauma és elhanyagolás fontos kockázati tényező, később függőséghez vezethet. Továbbá azt is jelenti, hogy jobban oda kellene figyelnünk a traumára és a stresszpatológiára a függők kezelésében” – mondta egy interjújában Wim van den Brink addiktológiai pszichiáter.

Dr. Máté Gábor is hasonlóképpen fogalmazott korábban az nlc-nek:  

Ezzel teljesen egyetért Bajcsi Norbert is, aki évekig volt drog, alkohol és játékfüggő. 6 és fél éve tiszta, jelenleg a főállása mellett drogprevencióval foglalkozik, és könyvet is írt a tapasztalatairól: Szenvedéllyel. Utam a drogoktól a velünk élő Istenig címmel.

„Nálam egyértelműen a traumák miatt alakult ki a függőség. Ezt biztosan mondhatom, mert amikor terápián voltam rehabon, ott bőven rá tudtam nézni az okokra, és rengeteget dolgoztam azon, hogy felfejtsem, honnan indult a függőségem. Nyilvánvaló volt, hogy a gyerekkori elfojtásom tünete, vagyis droggal, itallal, játékkal próbáltam magamban betömködni a hatalmas űrt, és eltompítani a belső szenvedést, amit a gyerekkori terror és elhanyagolás okozott.

– mondta az nlc-nek Norbi.

Ő egyébként azt tapasztalja, hogy míg a szakemberek közül egyre nagyobb az egyetértés a traumák szerepéről, addig a laikusok még mindig az emberi gyengeségnek tudják be a függőséget. „Amikor szülőkkel beszélek, nagyon nehezen ismerik be azt, hogy elrontottak valamit” – mondja Norbi és itt muszáj megemlíteni, hogy a szülők a legtöbb esetben nem direkt, tudatosan bántják a gyerekeiket, hanem sok esetben egy rossz, akár bántalmazó nevelési mintát visznek tovább.

Dr. Máté Gábor szerint a függőségek megelőzésének már a szülés előtt meg kell kezdődni, hiszen a stressz már a méhen belül kihatással lehet a gyerek agyának a fejlődésére. „Nagyon fontos, hogy belső béke legyen a szülőkben, mert akiben béke van, az nem fogja bántani a gyerekét, és aki bántja, ő is legtöbbször azért teszi, mert túl sok lelki vihar dúl benne” – mondta egy vele készített podcastban, amiben a függőség okairól kérdezték.

Ahogy azt fentebb is említettük, nem minden traumatizált ember válik függővé, ami attól is függ, hogy rendelkezünk-e olyan erőforrásokkal, társas támogatottsággal, megküzdési eszközökkel, amelyek megvédenek a tartós lélektani sérülésektől. „A szenvedélybetegek életében általában hiányoznak ezek a megtartó erők” – mondta egy interjúban Kapitány-Fövény Máté szakpszichológus.

Betegség vagy nem?

Arról a mai napig folyik a szakmai vita, hogy a függőség betegség-e vagy sem. Wim van den Brink, az addiktológiai pszichiátria professzora például úgy véli, hogy egyértelműen betegség.

„Ha biológiai szempontból vizsgáljuk a függőséget, akkor három fő komponensről beszélhetünk. Ezek: a kognitív kontroll hiánya, a hiperaktív motivációs rendszer és a hiperaktív stresszrendszer. Tudjuk, hogy az ADHD fontos kockázati tényező, az ADHD-s gyerekeknél hiányzik a kognitív kontroll. Azt látjuk, hogy az agyukban lezajló biokémiai folyamatok a függő felnőttekéhez hasonlóak. Ez azt jelenti, hogy az impulzivitással küzdő, figyelemzavaros gyerekeknél nagyobb valószínűséggel alakul ki függőség. Ők adott esetben azért nyúlnak drogokhoz, mert így gyógyítják magukat, vagy ebben fejeződik ki a biokémiai sérülékenységük” – mondta az Eötvös Loránd Tudományegyetem online magazinjának.

Dr. Máté Gábor másként vélekedik ebben a kérdésben, szerinte nem betegség, hanem egy rossz módszer arra, hogy a bennünk lévő stresszt vagy pszichés fájdalmat, ürességet kezeljék. Ennek eredete a trauma, vagyis maga a függőség nem az első probléma, hanem egy tünet. Ezzel egyetért Bajcsi Norbert is:

„Mint felépülő, azt tudom mondani, hogy az első egy-két évemben én is úgy tekintettem rá, mint egy betegségre, amivel tünetmentesen együtt kell élnem, de ahogy telt az idő és minél többet foglalkoztam az önismerettel, úgy fordult át bennem ez a hozzáállás. Ma már hiszek a teljes gyógyulásban. És nem azért nem iszom többet egy kortyot sem, mert félek a visszaeséstől, hanem azért, mert mára teljesen megváltozott az életem, és egyáltalán nem hiányzik sem az alkohol, sem más szer” – mondja Norbi, és hozzáteszi, ismer olyan szakembert, aki ma már meg tud úgy inni egy pohár sört, hogy nincs oka attól félni, hogy visszaesik. Ezzel a példával pedig arra kíván rámutatni, hogy megdőlni látszik az az általános nézet, miszerint a függőség egy olyan betegség, amivel együtt kell élni, és az absztinencia jelenti a tünetmentességet. Egyre több példa mutatja azt, hogyha a traumák okozta lelki sebek begyógyítására koncentrál a pszichoterápia, az hatalmas változásokat képes elindítani egy ember személyiségében és életében.

Nem véletlen, hogy egyre több rehabilitációs központ fókuszál a traumákra, és főleg a régi iskolákat követő, 12 lépcsős intézmények tekintenek a függőségre betegségként. De nincs is baj a sokszínűséggel, hiszen ahogy a szakemberek is mondják, a függőségnek számos oka lehet, így egyéni preferencia kérdése az is, hogy kinél milyen terápia, rehabilitáció válik be, és hozza el a gyógyulást.