„A fájdalom olyan, mint az eső. Nem tudunk vele mit csinálni, csak ázunk”

„Tavaly fogant meg kisfiunk, Zénó. Flórával, a feleségemmel mindennél jobban vártuk az érkezését. December közepén, a várandósság 19. hetében diagnosztizáltak nála egy súlyos szívrendellenességet. Vannak nőgyógyász és gyermek szívsebész ismerőseink is, ők segítettek nekünk, hogy milyen irányba induljunk el a kezdeti sokk után. A diagnózistól a búcsúzásig tartó háromhetes időszakban azt kellett eldöntenünk, éljen vagy haljon a kisfiunk. Rettenetesen féltünk, hogy akárhogy is döntünk, rosszul döntünk. Az utolsó két vizsgálatnál viszont egyértelművé vált, hogy nem Zénó életéről vagy haláláról döntünk igazából, hanem arról, hogy meddig szenvedjen. Ekkor már tudtuk, hogy nincs más választásunk, ez az egyetlen döntés, ami ép ésszel meghozható” – kezdi történetét Szabó György, aki a Babagenetikai által idén is megrendezésre kerülő Átsuhanó babák kiállításra is beküldte történetüket, valamint AI-generált képet is készített az apagyászról.

A fókuszában idén a férfiak gyásza áll, hiszen az ő érzéseik gyakran kevésbé hangsúlyosak, mint az anyáké. „Az apáknak is méltóságos lehetőséget kell biztosítani az emlékezésre, az érzéseik megosztására. Nekik is segítséget kell kapniuk a gyászfolyamatban! Fontos, hogy a társadalom felismerje az ő fájdalmukat is és ne hagyja, hogy háttérbe szoruljon” – mondja Sevcsik M. Anna, a Babagenetika Egyesület érintett alapítója.

A sokk (Illusztráció: Szabó György)

A vetélés, amely egyes becslések szerint 4 terhességből 1-nél fordul elő, rendkívül fájdalmas élmény a terhes nők számára – de kevésbé ismerjük partnereik fájdalmát. Nem vesszük észre a férfiak sebezhetőségét, hiszen az elveszik a veszteség nyilvánvalóbb élményében, amelyet a nők élnek át.

Ahogy Gyuri, úgy Katona Dávid számára sem volt tabu sosem, hogy az érzéseiről és megéléseiről beszéljen. Dávid és felesége 2019 húsvétján veszítették el a kisfiukat, Samut. „Négy és fél hónapos várandós volt a feleségem, amikor elfolyt a magzatvíz. Még nem volt befordulva, születés közben halt meg. Az érzéseim megélése számomra sosem jelentett gondot, ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy művészember vagyok, művészcsaládból származom. Nagyon támogató feleségem van, aki nem azt várja, hogy egy macsó kőtömb legyek. Mai napig van, hogy elsírom magam, ha megérzek egy illatot, vagy meghallok egy hangot, de szerintem ez teljesen rendben van. Azt gondolom, hogy ez a gyász természetes része. Nálunk a családban sosem volt tabu a halál. Ahonnan én jövök, kicsi korom óta tudvalevő volt, hogy mi nem vagyunk itt örökké, a halál az élet éppoly szerves része, mint hogy este lemegy a Nap. Persze nagyon fájdalmas, hogy a fiad hirtelen megelőz a sorban, de az, hogy az élet véges, a világban való létezésemnek és helyemnek egy fontos alapja és erőforrása is, és ez sokat jelentett abban, hogy segítőként jelen tudjak lenni a feleségem mellett, és azt hiszem, talán a kisfiam mellett is” – fogalmaz Dávid.

Jelenleg korlátozott számú kutatás áll rendelkezésre a férfiak perinatális gyászáról, amit viszont tudunk a kevés felmérésből, hogy a férfiak gyakran ugyanazokról az érzésekről számolnak be, mint a nők a terhesség elvesztése után. Sok férfi tapasztal szomorúságot, gyászt, stresszt, szorongást és depressziót a baba elveszítése után. Egy 386 férfi részvételével végzett vizsgálatban 7 százalék számolt be poszttraumás stressz tüneteiről egy hónappal a terhesség elvesztése után.

A University of College London és a Miscarriage Association (“UCL Survey”) kutatása szerint a megkérdezett férfiak 58 százaléka nyilatkozott úgy, hogy érzelmi zűrzavara miatt nehezen tud koncentrálni, 47 százalékuk alvásproblémákról számolt be, 48 százalékuk pedig azt mondta, hogy a gyász befolyásolta a munkáját.

Illusztráció: Szabó György

A gyász persze egyéni élmény, de a kutatások szerint a férfiak gyakran nem gyászolnak olyan nyíltan, mint női partnereik. Érzéseik gyakran háttérbe szorulnak, hiszen nagy rajtuk a külső és belső nyomás, hogy támogassák partnerüket, aki fizikailag is átélte a veszteséget. A férfiaknál gyakori késztetés, hogy megpróbáljanak „kősziklává” válni a partnerük számára, aki elvetélt, ami gyakran csak annak az árán lehetséges, hogy félretegyék érzéseiket. Mindezt tetézheti az a társadalmi nyomás, hogy egy férfinek erősnek kell maradnia. Talán ebből következik az, hogy UCL-felmérésben a megkérdezett férfiak csaknem fele azt mondta, hogy nem osztják meg partnerükkel érzéseiket, mert félnek attól, hogy rosszat mondanak, vagy több stresszt okoznak neki. Majdnem egynegyedük pedig egyáltalán nem beszélt a veszteségről vagy a fájdalomról a partnerével. Ez azonban óhatatlanul magányosságot von maga után, amit tovább mélyít, hogy kevés itthon a férfiközpontú támogatói hálózat.

A cikkünkben megszólaló férfiak talán nyitottságuk miatt nem tapasztaltak elszigeteltséget a vetélés után, de nem feltétlenül ez a jellemző. Sok férfi Gyuri szerint is eszköztelen egy ilyen helyzetben. „Mindaz, amit arról tanultunk, mit jelent férfinak lenni, itt nem működik – fogalmaz. – Nem lehet megjavítani, újat venni, hősként kiállni. Mégis fontos, hogy a férfitársaim tudják, lehet ezzel mit kezdeni. Sok párkapcsolat megsínyli ezt, ezért érdemes a veszteség után közösen segítséget kérni. Mi eljártunk egy szakpszichológushoz, akinek kifejezetten a perinatális gyász a szakterülete, és bár érzelmileg stabilnak éreztem magam, nagyon sokat segített, hogy egy harmadik személy, egy szakember úgy tudja irányítani a beszélgetést, hogy mindketten jobban belelássunk a másik érzelmi világába, hogy ki, mit él át a tettein túl, hogy férfi és nő milyen különbségekkel gyászol. Flóra is jobban megértette, hogy nem azért próbálok programot szervezni, hogy elfelejtsem a gyászt, hanem azért, hogy megjavítsam a helyzetet, kizökkenjünk a tragédiából, és a lehető legrövidebb úton eljussunk oda, hogy mindkettőnk jól legyen. Az, hogy megélhettük, mennyire másként működünk egy ilyen helyzetben, és megértettük, hogy kinek milyen segítségre van szüksége egy probléma kapcsán, közelebb hozott bennünket egymáshoz” – mondja Gyuri, aki számára azonban sosem volt kérdés, hogy nyíltan beszéljen a problémájáról.

– Nekem nagyon fontos volt világéletemben az, hogy az emberek tudják, hogy mi van bennem és körülöttem, mert ha nem így tettem, akkor azt éreztem, hogy lesz egy élet, amit az emberek gondolnak, hogy élek, és egy másik, amit valójában élek. Ez a két élet közötti távolság pedig csak nő, ha nem beszélünk a valós és őszinte dolgainkról, amik velünk és bennünk történnek. Egy gyermek elvesztése szerintem kifejezetten egy ilyen dolog, legalábbis nem tudom elképzelni azt, hogy erről ne beszéljünk senkinek, vagy, hogy úgy beszélgessünk könnyeden a gyermekvállalás témájáról, hogy közben nekünk volt egy, az életünket meghatározó veszteségünk, amit a mai napig hordozunk magunkkal. Mi nagyon vártuk ezt a pici fiút az életünkbe, méltatlannak éreztem volna eltitkolni az ő létezését. A születendő kislányunk is tudni fog róla, valahogy majd beleszőjük a történetünkbe, hogy ő van.

A búcsú (Illusztráció: Szabó György)

A lezárásról Gyuri és Dávid is ugyanúgy gondolkodnak. „Nem tudom, hogy mennyire lehet ezt az egész dolgot lezárni. Úgy vagyok vele, hogy az összes gyász, amit eddig megéltem, az nem egy dolog, amit letehetek az asztalra, hanem végigkísér az életben. Ha tényleg olyan embert veszítesz el, aki meghatározó volt az életedben, az időről időre úgyis eszedbe fog jutni. A gyász veled marad, csak megtalálod neki a megfelelő helyet” – mondja Gyuri.

Dávid pedig a mai napig álmodik Samuval. „Ilyenkor, vagy ha eszembe jut, persze rettentően hiányzik és fáj, de úgy érzem, ezekben a pillanatokban lehetővé válik, hogy újra kapcsolódjunk egymáshoz. Nem érdekel, ki mit gondol rólam, ha sírok, hiszen ebben az érzésben a fiam és én épp megint együtt vagyunk. Nekem élő kapcsolatom van a halottaimmal, édesapámmal is, aki nem rég hunyt el, és tapasztalatom szerint ez a kapcsolat lehet kétirányú, továbbra is tudok apámhoz, vagy adott esetben Samuhoz fordulni. A fejemben ők összefonódtak, hogy ahol vannak, ott most jól megvannak együtt.