Interjú a perinatális gyászról

A Manna Produkció novembertől tűzte műsorra a Minden negyedik című előadást a Radnóti Tesla Laborban, Csábi Anna rendezésében, aki a saját gyűjtéséből írt szöveg alapján dolgozott. A darab azokról a nőkről szól, akik megélik a bennük fejlődő élet elvesztését. Ma minden negyedik nő érintett, küzd meg ezzel a helyzettel és a gyásszal, beszélni mégsem szívesen beszélünk róla. A színpadon Fullajtár Andrea, Földes Eszter, Tordai Teri, Szegvári Júlia, Sebők Maja, Csábi Anna és Gáspár Anna mesélnek megrázó női történeteket, és bár nehéz könnyek nélkül elhagyni a nézőteret, a jól időzített humor és a feloldozó mondatok miatt ez a sírás mégis tisztító. Csábi Annával, a darab rendezőjével, Gáspár Annával, a darab dúlaként is dolgozó producerével és Levendula Lilla pszichológussal, az #1a4ből nevű, egészségügyi dolgozókat, a gyászoló szülők környezetét érzékenyítő kampány egyik szervezőjével beszélgettem.

Gáspár Anna, Csábi Anna, Levendula Lilla (Fotó: Neményi Márton)

Hogy jött az ötlet, hogy a perinatális gyász témájából készítsetek színdarabot?

Csábi Anna: Azok a dolgok, amelyek az életemben történtek, mindig is motiváltak a színházcsinálásra. Tudtam, hogy ezt a témát csak a független szférában fogom tudni feldolgozni, mert a színházak repertoárjába elég nehezen lett volna beilleszthető. Maga az előadás több szempontból is rendhagyó lett, nem illeszkedik a kánonba. Ha már független színházról volt szó, arra gondoltam, hogy a formák szintjén is kísérleti előadást készítek, és igyekszem lebontani azt, amit a színházban hazugságnak érzek. Úgy éreztem, hogy ebben a témában bármit is találtam volna ki, Anna (Gáspár Anna, a darab producere – a szerző.) támogatta volna, mert neki is missziója ez a téma.

Gáspár Anna: Különleges időszak volt, mert  Anna épp várandós volt a próbafolyamat alatt és így a dúlájaként is jelen voltam mellette, nem csak alkotótársként. Miközben próbáltam felkészíteni őket a férjével a gyermekük születésére úgy, hogy már túl voltak két veszteségen, addig producerként tudtam, hogy fontos megcsinálni ezt a színdarabot. Pedig mire készre álmodtuk és eljutottunk a próbákig, Anna már nyolc hónapos várandós volt. Féltettem őt attól, hogy megviselik ezek a nehéz történetek, hiszen még nekem is egy mély levegőt kell vennem a színpadon, amikor épp arról van szó, hogy szíven kell szúrni egy méreginjekcióval a nem egészséges magzatot, miután megszületett. Kísértem őt mindkét folyamatban, de mondtam neki, hogy bármikor abbahagyhatjuk a próbákat, ha számára akár fizikailag, akár lelkileg megterhelő, de Anna elképesztő határozottsággal vágtatott ezen végig. Azt gondolom, neki ez a feldolgozás egy formája volt, és bízom abban, hogy a nézőknek is az lehet majd.

Csábi Anna: Ha hűek akarunk lenni az igazsághoz, úgy érzem, én akkorra már túl voltam a saját veszteségem feldolgozásán. Inkább maradt bennem valamiféle bűntudat, ami abból adódott, hogy mindjárt megszületik az egészséges gyerekem, és ezzel valamiképpen „elárulom” azt a gyászközösséget, ahová addig tartoztam. Azzal, hogy ennyire ragaszkodtam az előadás elkészítéséhez még nyolc hónapos terhesen is, valami olyasmit szerettem volna üzenni, hogy nem felejtek és felelősséggel tartozom azok felé, akiket most magam mögött hagyok.

Nemcsak a ti személyes történetetekből építkezik a darab, a Minden negyedik előadás szövegkönyve több mint egy éves kutatási és gyűjtési munka eredményeképpen született. Hogy zajlott ez a folyamat?

Csábi Anna: Amikor először történik ilyesmi egy emberrel – egyéb, még súlyosabb problémákról nem is beszélve, mint amilyen például egy halvaszülés vagy középidejű vetélés – az első kérdés, ami az eszedbe jut, hogy „ugye nem csak velem?”. Ez elég rosszul hangzik, de az a helyzet, hogy a sorstársi közösség, a tudat, hogy más is ebben a helyzetben van, megnyugtatja az embert. Nem azért, mert legalább másnak is nagyon rossz, hanem mert úgy érzed, nem vagy selejtes, ez a dolog megtörténhet, belefér a pakliba. Amikor felvállaltam a történetemet, rengeteg coming outtal szembesültem, sőt az előadás után kevésbé ismert ismerősök is kiöntötték nekem a szívüket. Ez a bizalom egészen meglepő és egyben megtisztelő volt.

Gáspár Anna (Fotó: Neményi Márton)

A nőkkel folytatott interjúk során fontos volt, hogy társadalmilag változatos legyen a merítés?

Csábi Anna: Elég hasonló társadalmi státuszúakat szerepeltettünk az előadásban, amiért kaptunk kritikákat, de ha belementünk volna, hogy az egész egy statisztikai alapú, tudományos megalapozottságú darab, akkor elvesztettük volna azt a lényegét az egésznek, hogy egyszerűen csak összegyűlt emberekről szeretnénk beszélni. A gyűjtésünk során a legfontosabb szempont az volt, hogy meghallgassuk ezeket a nőket, így az egész kicsit terápiás jelleget is kapott.

A karaktereket összeköti a perinatális gyász. Mitől különbözik ez a gyásztípus a hagyományos gyásztól?

Levendula Lilla: Ilyenkor egy jövőre irányuló veszteséget kell feldolgozunk. Ha meghal például egy nagyszülő, ott az emlékeket, a múltbeli kötődést kell áthelyeznünk egy másfajta szintre, meg kell tanulnunk máshogy szeretni őket, másképp kötődni hozzájuk. Sok esetben egy nő vagy egy férfi már kislányként, kisfiúként elkezd fantáziálni arról, milyen anya vagy apa lesz. Ha van egy pozitív terhességi teszted vagy egy mesterséges megtermékenyítés után várakozol arra, hogy a beültetett embrió fejlődésnek induljon, elkezdesz róla fantáziálni, de ezek a fantáziák mind a jövőre irányulnak. Ez mégsem kisebbíti a fájdalmat – a kutatások azt mutatják, hogy nem függ a gyász mértéke attól, hogy mennyi idősen veszítettük el a magzatot.

Csábi Anna: Szerintem a perinatális gyász fontos része az is, hogy nem találkozol a gyerekeddel, bár ehhez a gyászformához tartozik az is, ha a baba pár héttel a szülés után hal meg, ilyenkor pedig már vannak róla valódi emlékeid. Amíg nem született meg a gyerekem, fel sem fogtam, hogy ő egy másik ember, vagy legalábbis egészen másképp éreztem vele kapcsolatban, amikor már rajtam kívül élő személyiséggé vált. Különösen egy első trimeszteri vetélés vagy abortusz kapcsán kérdőjeleződhet meg az emberben, hogy valóban terhes volt-e, ez pedig egy kellemetlen bizonytalanságérzettel jár.

Akár azt is gondolhatnánk, hogy lelkileg egyszerűbb azt mondani, „ez nem korai vetélés, hanem sima menstruáció volt”.

Csábi Anna: Én inkább úgy látom, nagyon fontos egy nőnek tudnia, hogy élet volt-e a szíve alatt vagy sem. Annál rosszabb nincs, amikor negligálják a bizonyosságodat, hogy terhes voltál, vagy megkérdőjelezik a helyzet komolyságát.

Talán ez a láthatatlanság is megkülönbözteti a perinatális gyászt egyéb gyászformáktól.

Levendula Lilla: Angolul ezt disenfranchised grief-nek hívják, amit jogfosztott vagy kétségbevont gyásznak lehetne fordítani. „Hiszen még meg sem született, miért gyászolod?”, „Beteg volt, meg sem született, miért gyászolod?”, „Még szívhangja sem volt, miért gyászolod?”, „Ez csak egy menstruáció volt, miért gyászolod?”, vagy amit abortusznál mondanak: „Te nem is akartad, miért gyászolod?” – ezek nagyon jellemző mondatok. De sokszor találkozunk olyan esettel is, amikor maga a kismama az, aki megkésett menstruációnak fogja fel a vetélését, viszont a következő várandósságnál, amikor már kicsit is görcsöl a hasa, szalad ki a vécére megnézni a bugyiját. Belül tehát érzi, hogy komolyabb dolog történt egy sima menstruációnál, de önmagát védi azzal, hogy ezt letagadja.

Levendula Lilla, Csábi Anna (Fotó: Neményi Márton)

Csábi Anna: Sokszor hallom, hogy régen nagyon sok terhességre fény sem derül, mert még nem voltak ilyen fejlett képalkotó eljárások, ezért előfordulhatott, hogy egy hathetes terhesség megszakadását menstruációnak aposztrofálták, nem volt emiatt ennyire hangsúlyos ez a probléma. Ez jogos is valahol, de például én tudtam magamról, hogy terhes vagyok, annyira megváltozott a testem. Még azután is, hogy már nem élt a baba, szétrepedtek a melleim, a viselkedésem is megváltozott, és a hányinger is megmaradt. Ez nem mindenkinél van így, de sok esetben egy hathetes terhesség már konkrétan érezhető.

A perinatális gyász kétségbevont volta miatt azonban a gyászfolyamat sem tud végbemenni.

Gáspár Anna: Pedig nagyon fontos lenne, hogy a következő várandósságnak úgy tudjon nekiindulni egy nő, hogy valamilyen formában már feldolgozta az őt ért veszteséget, és a környezete engedte neki ennek elgyászolását. Ha a környezet elbagatellizálja, eltagadja, hogy az anya igenis végigment egy ilyen folyamaton és gyászolt, akkor ez elképzelhető, hogy visszaköszön a következő várandósság során, és nyomkodja a gombokat.

Levendula Lilla: Nagyon érdekes, de vetélések, halvaszülések után egy nőben három érzés merülhet fel: vagy azonnal terhes akar lenni, vagy soha többet nem akar terhes lenni, vagy pedig kivárja, amíg az orvos azt nem mondja, most már biztonságban teherbe eshet. Nem feltétlenül függ össze a belső vágy azzal, mennyire van feldolgozva az adott veszteség. Sok esetben futottam már bele olyan történetbe, hogy a következő ciklusban teherbe esik a nő, de van egyfajta megelőlegezett gyász a folyamatban, mert nem meri beleélni magát az adott várandósságba. Ha késői, 20+ hetes a magzatvesztés, akkor az is elképzelhető, hogy egészen addig a pontig nem tud oly módon kötődni, ahogyan egyébként kötődött volna. Volt egy beszélgetésem nemrég azzal kapcsolatban, mennyire normális-e, ha a vetélést vagy a halvaszületést követő terhességet egészen addig nem tudják úgy elfogadni, amíg túl nem jutnak azon a ponton, ahol az előző tragédia történt. Ilyenkor nagyon gyakori a lelkiismeret-furdalás, hogy az előző babát jobban szerették, mint a jelenlegit. De nem erről van szó, hanem egyfajta énvédelmi mechanizmus kapcsolt be. Olyan esetem is volt, hogy nem tudták kiszűrni a fejlődési rendellenességet a várandósság alatt, csak a baba születése után közölték az orvosok, hogy legfeljebb három hónapot fog élni. A következő várandósságnál az apuka volt az, aki nem tudta beleélni magát a helyzetbe, és mindaddig képtelen volt kapcsolódni a babához, amíg meg nem született és az orvos rá nem bólintott, hogy ez a gyerek egészséges.

Csábi Anna: Nálam is egészen máshogy alakult ki a kötődés a harmadik terhességem alatt, de voltak a helyzetnek pozitívumai is. Azonkívül, hogy szorongtam, mi baj történhet, fizikailag könnyen viseltem a terhességet. Az is bennem volt, hogy akármi is történjen, én annyiszor vágok neki a dolognak, amennyiszer csak kell. Mivel olyan vetéléseim voltak, hogy a szívhang megszűnése után nem tudtam természetesen elvetélni, ezért műszeres befejezés kellett, ezért volt egy bizonyosságom, hogy bármit csinálhatok, motorozhatok, lovagolhatok, fizikai terhelés miatt nem fog elmenni a baba. Mégis minden éjjel azt álmodtam az első trimeszterben, hogy vetélek, pedig fizikailag sosem éltem meg azt, hogy vérzek. Sőt az is előfordult, hogy csináltam egy pozitív tesztet, ami halványabb volt, mint az előző. Egész éjjel sírva mentem az utcákon, hogy ez sem fog megmaradni, előre elgyászoltam ezt a terhességet.

A darabban az abortusz is helyet kap mint perinatális gyászforma. Elég erősen megjelenik, hogy a társadalom még elutasítóbb azok gyászfolyamatával kapcsolatban, akik maguk döntöttek úgy, hogy elvetetik a magzatot.

Csábi Anna: Fontos döntésünk volt, hogy magyarázkodunk és mentegetőzünk-e azzal kapcsolatban, hogy az abortusz is ugyanolyan gyász, mint a többi, vagy a lehető legnagyobb természetességgel felvállaljuk, hogy igen, ezt is annak tartjuk. Én nagyon örülök, hogy a nőknek megvan az önrendelkezési joguk attól függetlenül, hogy ez milyen traumákat hagy bennük, épp ezért természetesen tudtam kezelni a darabban, hogy egy abortusz is ugyanolyan veszteség lehet egy nő számára.

Gáspár Anna: Én is úgy látom, hogy nincs különbség. Ha valahol különbséget keresel, akkor az talán az abortusz esetén megjelenő még súlyosabb önvádban ragadható meg. A darabban például, amikor az orvos közli, hogy a magzat már nem él, művi befejezés szükséges, a nő rákérdez: „Ez az abortusz?”, mire azt a választ kapja, hogy nem. Érdekes, hogy ha egy elhalt magzatról van szó, akkor műszeres befejezésnek hívják, a másik esetben pedig abortusznak. Bár ugyanazt csinálják orvosilag, az úgynevezett műszeres befejezés esetén nincs erkölcsi döntés. Ebben igen, de a gyász mélységében nincs különbség.

Fotó: Manna Produkció, Kállai -Tóth Anett

Levendula Lilla: Gyakran még a bűntudatban sem. Ha még fejlődési rendellenesség miatt kell befejezni a terhességet, akkor is megjelenhet az önvád, hogy „megöltem a gyerekemet”. Az abortusz miatt érzett gyász feldolgozása olyan szempontból egy nehezített dolog, hogy még mindig megvan az a kicsengése, hogy te vagy a megesett lány, aki nem vigyázott, aki bűnt követett el. Innentől kezdve söpörjük be a szőnyeg alá, mert mit fognak szólni a szomszédok vagy a falu, kinek fogsz te ezután kelleni. 

A termékenységi probléma női szemszögből jelenik meg végig a darabban. Miért vesszük ezt annyira a vállunkra?

Levendula Lilla: Mi volt régen a nők szerepe? A munkaerő és az örökös biztosítása. Ma már a házasság nem üzleti szövetség a mi kultúránkban, de több ezer éves mintákat nem tudunk egyik napról a másikra felülírni.

Gáspár Anna: A fogantatási nehézségekkel küzdő nőkben sokszor megkérdőjeleződik egy nagyon ősi minta, és maga a termékenység is. Kétségessé válik, hogy vajon a megtermékenyülés, a kihordás, a világra hozás női szerepét be tudják-e teljesíteni. Azzal, hogy a legtöbb esetben először szinte mindig a nőket vizsgálják termékenységi szempontból, megerősítik bennük, hogy ők a hibásak. Fontos tanácsadási szempont, hogy fogantatási nehézségek vagy habituális vetélés esetében egyenrangúvá kell tenni a nőt és a férfit, és mindkettőjüket ugyanúgy kivizsgálni. Egy férfi termékenysége egyszerűbben, sokkal kevésbé invazív módszerekkel is vizsgálható, könnyebben kideríthető, ott van-e a probléma gyökere vagy sem. 

Csábi Anna: A férfiaknál talán még súlyosabb következménye van a termékenységi problémának, amit a párok megpróbálnak elodázni. Míg a nő könnyebben elfogadja a fölötte lebegő kérdést, ami megkérdőjelezi az ő termékenységét, egy férfinak társadalmi szempontból ezzel nehezebb szembenéznie.

Ha a veszteség kapcsán beszélünk a férfiak szerepéről, hogyan érintettek ők ebben a helyzetben?

Gáspár Anna: A férfiak számára ugyanolyan fájdalom és egyben tabu is elveszíteni a magzatot, mint egy nőnek. Abban a dúlai szemléletben, amiben én tanultam, sosem csak a babát és az anyát nézzük, hanem a családot is, ezért egy születés- és veszteségfolyamatban is egy egész családot kísérünk. Előfordult, hogy a nagymama állított síremléket az unokájának, mert ő sokkal nehezebben dolgozta fel a veszteséget, mint az anya. Fontos meglátni azt, hogy az egész család érintett, de a férfiak, akik egyébként is nehezebben beszélnek erről, vagy gyakran érzik azt, hogy csak másodlagosan érintettek, még jobban bezáródnak. Sokszor hallani, hogy a férfiak csak akkor tudnak kapcsolódni a gyerekükhöz, amikor már lehet vele beszélni, pedig ez így nem igaz: ők ugyanúgy elképzelik magukat apaként, vizionálják a leendő gyereküket, a veszteségben pedig ugyanúgy elveszítenek egy apaképet, gyerekképet, ezért jó lenne arra is kinyitni az ajtót, hogy ők is éreznek, érezhetnek, és beszélniük is lehet róla.

Fotó: Manna Produkció, Kállai -Tóth Anett

Mégis nekem úgy tűnt, az ő hozzáállásuk a darabban nem egyszer akár kegyetlennek is mondható.

Levendula Lilla: Ebben a kultúrkörben, amiben mi élünk, az a személet uralkodik, hogy a férfi legyen erős, karakán, hozza haza a pénzt, ne legyen gyenge. Márpedig az érzések egy részét általában betoljuk a gyenge jelző alá. Volt, hogy azzal hívott fel egy apuka, mit csináljon a feleségével, aki a baba elvesztése miatt folyton csak sír, miközben ő már rég túl van rajta. Rákérdeztem, nem tapasztal-e esetleg olyat, hogy ő maga nem alszik, szétszórt, fáj a feje stb. „Ja, hogy ez ezért van?” – teszik fel ilyenkor a kérdést. A nők gyakran érzik azt, hogy a férfiak nincsenek mellettük, ebben az egészben egyedül maradtak. Ilyenkor felhívom a figyelmüket ezekre a jelekre, mert lehet, hogy a férfiaknak nem a szájuk, hanem a testük beszél.

Csábi Anna: Egy pszichológusnak arról panaszkodtam a vetéléseim után, hogy a párom mennyire nem kezeli jól a helyzetet, amire azt mondta, „akkor neki biztosan nagyon fáj, hogy így lát téged”. Nekem ez egy olyan reveláció volt, amivel aztán sokkal könnyebben tudtam kezelni a helyzetet, és máig azt gondolom, mivel neki megfoghatatlanabb volt ez a veszteség, nehezebb is volt feldolgoznia.

Levendula Lilla: Amit Anna mond, az nagyon jellemző. A szülés kapcsán is sokszor derül ki, hogy a férfi a kontrollvesztett helyzettel nem tud igazából mit kezdeni. Látja a feleségét szenvedni, tehetetlen, a fájdalmát nem tudja megszüntetni, úgy érezheti,  nem tud (megfelelően) segíteni. Aztán ott van egy újszülött, aki állandóan sír és csak az anyjánál tud megnyugodni, ő pedig megint nem tud segíteni. Ilyenkor gyakori, hogy a férfi nem képes elaludni, kialvatlanabb lesz, ezért kicsit jobban pattan dolgokra, mint kellene.

Sok bántó, meghökkentő mondat elhangzik a darabban, amit sokszor vigasztalásul mondunk egymásnak. Mi az, amit kívülállóként mondhatunk és mi az, amit inkább kerüljünk egy ilyen helyzetben?

Gáspár Anna: A darabban az volt a célunk, hogy valamiféle spektrumot mutassunk, hogy milyen sokféleképpen érheti az embert ez a veszteség, és milyen érzéseket kelt a nézőkben, amikor végighallgatja azokat a mondatokat, amelyeket a nők ilyenkor kapnak. Nem akartunk megoldókulcsokat adni, mit kell ilyenkor mondani. Ha kiderült egy barátnőnkről, hogy hasonló helyzetbe került, nem tudhatjuk, mik a jó mondatok, viszont az előadásban van számos olyan hazavihető élmény azzal kapcsolatban, hogyan hatnak bizonyos megjegyzések..

Levendula Lilla: Én azt gondolom, van, amit azért mindig mondhatunk vagy tehetünk egy ilyen helyzetben, ez pedig az érzések validálása, ahelyett, hogy olyan toxikus pozitív mondatokat mondanák, mint például „örülj, hogy még nem mozgott, nem született meg stb.” vagy „olyan jó, hogy legalább működik a tested”. Egyébként az egyik olyan érzés, ami miatt online megkeresnek, az irigység. Ez egy nagyon szignifikáns érzés, a gyászfolyamat része. Azt látom, hogy lelkiismeret-furdalásuk van azért, mert így érzenek.  Hiba, hogy itthon bekategorizáljuk az érzéseket jóra és rosszra, hiszen az érzés csak érzés.

Fotó: Manna Produkció, Kállai -Tóth Anett

Csábi Anna: Fontos volt az előadásban annak az irigységnek is a validálása, ami ilyenkor a nők között kialakul. Senki sem válik rossz emberré, amiért irigységet érez például azért, mert másnak összejött a gyerek. Mindnyájan követünk el hibákat, tudunk rosszul kommunikálni, és az, hogy valaki érintett, nem jelenti azt, hogy a másik problémáját jól fogja kezelni. Az együttérzés tanulható, de megbicsaklik az ember. Ezek mind vannak, de ettől még nem vagyunk rossz emberek. Én abban hiszek, hogy legyünk minél őszintébbek egymással, az előadás is valahol erről szól.  

Segíthet a nyilvánosság a perinatális gyász témájának jobb kezelésében?

Levendula Lilla: Én azt látom, hogy a nyilvánosság erejének köszönhetően van változás, az egészségügyben is. Amíg korábban özönlöttek a negatív történetek, most inkább azt veszem észre, hogy sokan nyitnak, próbálnak a legjobb tudásuk szerint segíteni. Az egészségügy ezen területe azért jó, mert van miből visszatöltekezni, és ha egy vetélés után szivárványbaba érkezik, akkor az nagyon pozitív élmény egy egészségügyi dolgozónak is. A támogatócsoportunkban rengeteg egészségügyi szakember van, tanulni, segíteni jöttek. Az #1a4ből szakértő csapata is ezen önkéntesekből került ki, a közös fájdalom hozott minket össze, mindannyiunknak van várandóssághoz kapcsolódó veszteségélménye. Azt tapasztalom, hogy a személyes érintettség minden esetben hitelessé tesz. Ha a traumát átélőket (ez esetben a magzatát vesztett anya) és azokat, akik nem élték át (a társadalom többi része) külön buborékban képzeljük el, akkor nem igen lesz a kettő között átmenet, mert nem fogják érteni egymást. De ha megvan a peer experience (vagyis olyasvalaki, aki szintén átélte, amit mi), akkor sokkal hatékonyabb a segítő foglalkozás, mert tudni fogjuk, mikor, mit és milyen erősen mondhatunk a másiknak.

Csábi Anna: Én is úgy látom, hogy a hozzáállás mindig is jó szándékú volt az orvosok részéről is, nem ebben van a változás. Inkább abban, hogy akik ezidáig azt hitték, minél inkább bagatellizálják a problémát, mondván „ez egy hétköznapi dolog”, „ne is gondoljunk gyerekként az elveszített magzatra”, „ne is lássuk a halott magzat testét, mert az rémálmokhoz vezet és traumatizál”, azok most a kezdődő, épp kibontakozni készülő nyilvánosságból jönnek rá, hogy nem ez a jó út. Ahogy a színházi embereknél, úgy szerintem az orvosoknál is fontos lenne, hogy a személyes érintettség ne legyen leválasztható a szakmáról. Ez a személyes érintettség ugyanis nagyon előre vivő lehetne.

Levendula Lilla, Csábi Anna (Fotó: Neményi Márton)

Gáspár Anna: A nyilvánosság kapcsán engem sokat foglalkoztatott, hogyan lehet színházat csinálni ebből a nagyon érzékeny témából. Színházi szakemberként nagyon boldogan megyek bele ezekbe a kísérleti megoldásokba. A Mannának missziója, hogy ezekkel az érzékeny témákkal is foglalkozzon, hiszen ezek nem ütik fel fejüket a kőszínházakban két Molnár Ferenc és egy Neil Simon között, mégis fontos, hogy beszéljünk róluk, művészi eszköztárral is. Ezek az előadások a független szférából fognak kikerülni, de mindig kell egy olyan játszóhely is, ami esetünkben a Radnóti Színház, aki teret ad egy ilyen nem biztos, hogy egyértelmű fogadtatású produkciónak. Nagyon hittem az Annában és a színésznőkben, ám hiába mutattuk be a darabot és kapott pozitív visszajelzéseket, még mindig van bennem egy kérdés, hogy amikor választ egy néző, hogy a Mágnás Miskát vagy a Minden negyediket nézze meg, miért fogja az utóbbit választani. Talán mióta a Covid miatt mindennapjaink része lett a halálról, a veszteségélményről való beszélgetés, igény ébredt az emberekben, hogy elinduljanak ezeknek a tabutémáknak a feldolgozása felé. Mi a színház eszközeivel ezt a feldolgozást szeretnénk segíteni.

A Minden negyedik 2022. február 13-14-én lesz újra látható a Radnóti Tesla Laborban.

Kapcsolódó cikkeink

• „Egyedülálló pillanat együtt lenni valakivel, aki búcsúzik” – Dúlák, akik az élet végén segítenek
• „Semmi nem üt nagyobbat, mint az a mondat, hogy nem baj, majd lesz másik gyereked”
• „Én elhiszem, hogy ő már négyezer ilyet látott, de nekem a babám halt meg”