Abortusz után gyászmunka

Ha nem is tudatosul, de annak a csírájában elfojtott életnek örökre nyoma marad a lelkünkben. És rengeteg későbbi baj okozója lehet. Előző számunkban a testi következményekről, ezúttal a lelki hatásokról írunk.

– A múlt hónapban annyi terhesség-megszakítást engedélyeztünk, hogy magam is megijedtem. A nők, akiket érint, nem férnének el ebben a szobában – erre a mondatra kaptam fel először a fejem. Majd amikor Németh Éva, a Családvédelmi Szolgálat védőnője azzal folytatta, hogy sajnos, akadnak, akik évente négyszer-ötször átlépik a rendelője küszöbét, nem tudtam tovább palástolni megdöbbenésemet:

– Hogy bírja ezt a lelki terhet?

– Tíz évvel ezelőtt még nem bírtam volna. Először nem is vállaltam el a feladatot. Amikor azonban másodszor is felkínálta a sors, már nem utasítottam vissza. Úgy éreztem, talán segíthetek azokon a nőkön, akik ilyen szörnyű döntésre kényszerültek. Hogy kellően fel legyek vértezve, az Egészségügyi Főiskola után elvégeztem az egyetemen a pszichológia szakot is.

Akinek elsírhatja





– Hogyan tud segíteni? Hiszen mire idekerül, már mindenki megvívta a maga harcát, és eldöntötte: elveteti a gyermekét.

– Ez igaz. Nem is az a dolgom, hogy megingassam őket az elhatározásukban. A törvény a válsághelyzet megítélését az anyára bízza. Az én posztom legitimálni a jogukat arra, hogy a kórházban megszakíttathassák a terhességüket. De meggyőződésem, hogy a legtöbbjüknek szüksége van valakire, lehet, hogy pont egy kívülálló személyre, jelen esetben rám, akinek kiöntheti a szívét, és őszintén elmondhatja, mi vitte rá erre a súlyos döntésre. Az asszonyok többsége nagyon magára marad ebben a helyzetben. Néhány jól irányzott kérdéstől azonban még azok a látszólag kőkemény nők is megnyílnak, akik kezdetben méltatlankodva elhárították az érdeklődést, mondván, kinek mi köze az életükhöz. Amikor azonban látják, hogy megértéssel fordulok feléjük, lehullik az álarc, és egyszer csak azt veszem észre, hogy egy elkínzott arcú, végtelenül szomorú ember ül velem szemben. Vannak, akik elsírják magukat. Olyanok is akadnak, akik megszólalni sem tudnak, olyan tragédiákon mentek keresztül. Ilyenkor fel szoktam ajánlani, hogy jöjjenek vissza, ha úgy gondolják, egy jó beszélgetés könnyítene a lelkükön.

– Visszajönnek?

– Igen. Mint az az egyetemista lány is, akinek az égvilágon senkije sem volt, akinek elmondhatta volna a baját. A fiúja lelépett, az édesanyja előtt pedig szégyellte volna. Vidékről került fel Pestre, kollégiumban lakott, rettentően kiszolgáltatva érezte magát… Azt hiszem, nem igazán sikerült megvigasztalnom. Csak abban bízhatom, hogy nem fogja magát egy életen át büntetni, és megtalálja az igazi párját.

A teljes cikk a 42. heti, október 19-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.