Nem, nem vagyok férfigyűlölő. És nem, nem gondolom azt, hogy a világ összes férfi nőgyógyásza megátalkodott perverz, az összes nő nőgyógyász pedig földre szállt angyal.
„Te leszbikus vagy?” – kérdezte nyávogó hangon még középiskolás koromban az egyik legjobb barátnőmet egy másik osztálytársunk, amikor a barátnőm bejelentette a 15 éves lánycsapatnak menőzésből, hogy ő holnap nőgyógyászhoz megy. Ráadásul nőhöz. „Fúj” – ilyesmiket gondolt mindenki, pedig felvilágosult gimnáziumba jártunk. Mégis annyira belénk rögzült, hogy a nőgyógyász bizony csak férfi lehet, ezért az, hogy nő nyúl a combunk közé, fel sem merülhetett. Kis hülyék voltunk.
Több város több nőgyógyászánál is jártam. Az egyikük közölte, amikor egy elég kellemetlen nemi betegséggel kerestem fel, hogy mekkora igénytelen egy ribanc vagyok. Pedig csak a pasim szabadított rám valamit, amit bizony egy másik nőtől szerzett be. Vagyis a nőgyógyásznál esett le, hogy a kedvesem csal, mint a szél, és közben még nekem szól be a doki.
A másik nőgyógyász, aki kellemetlenül jóképű volt,
nem kertelt sokat, és még alig fejezte be a vizsgálatot, randira hívott. Annál irreálisabb perceim azóta is alig voltak. A legdurvább eset pedig mind közül az volt, amikor hüvelyi(!) ultrahang közben végigsimította a belső combom az életemben először látott nőgyógyász, és olyan hangon duruzsolt a fülembe a gyönyörű méhszájamról, hogy kifordult a gyomrom. Persze, nem csinált tulajdonképpen semmit, és azon kívül, hogy többet nem jövök hozzá, semmit nem tehetek. Magyarázzam meg a rendőségen, hogy egy pillanatra megcirógatott, és furcsa hangszínnel mondta, hogy „méhszáj”?
Biztos én vagyok a hülye, gondoltam mindig. Biztos túlreagálom, félreértem. A biztonság kedvéért azonban minden évben másik orvoshoz megyek a szokásos rákszűréskor – nőgyógyászszédelgő vagyok. Minek menjek oda vissza, ahol egyszer már megcsapott a bizonytalanság szele?
Persze, nem győzőm eléggé hangsúlyozni, hogy nem minden férfi nőgyógyászról gondolom azt, hogy ne tudna jól bánni a betegeivel. Egyetlen egyszer nekem is volt egy oltári kedves, abszolút bizalomébresztő idősebb nőgyógyászom, aki sajnos végül befejezte a praktizálást, és sokat szomorkodtam utána.
Szóval 18 év nőgyógyászhoz járás és sok bizarr vizsgálat után idén sikerült eljutnom addig a következtetésig, hogy akkor el kéne menni egy NŐ nőgyógyászhoz, hátha.
És bejött. Nyilván sokat nyomoztam, mire eljutottam a világ talán legkedvesebb nőgyógyászához, aki történetesen nő. És akkor itt megint leszögezem, nem hiszem azt, hogy valakibe csak azért, mert nő, több empátia szorult, mint a férfiakba. Viszont el kell mondanom, hogy
ott a rendelőben, az asztalon, széttárt lábakkal,
egy pillanatra sem éreztem, hogy egy húsdarab vagyok, aki jobb, ha kussol, és csendben tűri, amit rámérnek. Nem éreztem azt, hogy most velem szemben ül, áll a nagy tudású orvos, hanem csupán annyit, hogy két nő dumál, az egyik tanácsokkal segít a másiknak, és totál megérti, hogy mi van a másikkal, mert – urambocsá’ – neki is puncija van.
Semmiképp nem szeretném, ha a férfi nőgyógyászok ligája zászlót égetne a Nők Lapja Café szerkesztősége előtt, de azért azt üzenem azoknak a nőknek, akik apró homokszemnek érzik magukat a nőgyógyászuk székében, hogy keressenek másik orvost! Esetleg egy nőt.
Kiemelt kép: Pexels
