Az ókori népek széleskörű csillagászati ismeretekkel rendelkeztek. Tapasztalati úton sok törvényszerűséget feltártak, előrejelzésekre is képesek voltak. A csillagászat másik mozgatórugója a kereskedelem volt. Ennek lebonyolításához tájékozódni kellett tengereken, sivatagokon. A babilóniaiak feljegyzései kb. i.e. 3000-re vezethetők vissza. Ismerték a Nap, a Hold járását, a hónap hosszát pontosan meg tudták adni, s ismerték a fogyatkozások bekövetkeztében lévő szabályosságot. Hét „mozgó” égitestet is ismertek, és minden nap másiknak áldoztak, innen erednek a napok nevei is.
A kínaiak is ismerték a Nap és Hold járását, a fogyatkozások időpontját. Elképzelésük szerint napfogyatkozáskor egy hatalmas sárkány akarja bekapni a Napot, így felkészültek, hogy nyilaikkal és kiáltozásaikkal elkergessék. Nem is csoda, hogy amikor két udvari csillagász, Hi és Ho elfelejtette bejelenteni az egyik napfogyatkozást, a császár lefejeztette őket. Az i.e. 2. században Csang Heng a Földet gömbölyűnek, a Világmindenséget pedig végtelennek tekintette. 
Az ókori egyiptomiak a naptárkészítés mestereinek számítottak. Egyiptom mezőgazdasága a Nílus áradásától függött, ami az évnek mindig ugyanazon szakaszában következett be. Az egyiptomiak napra pontosan meg tudták ezt jósolni. A mayáknál is találkozhatunk csillagászati megfigyelésekkel. Ősi területeiken kőbe vésett napfogyatkozást-előrejelzést, s naptárakat találhatunk. 
Az ókori Nyugat-Európában is foglalkoztak csillagászattal. Még ma is áll a Stonehenge nevű, kör alakú kőből készült oszlopsor, amelyet az i.e. 2000. év környékén építettek. Segítségével nagy pontossággal meg lehet határozni a tavaszi napéjegyenlőség, valamint a Hold-, és Napfogyatkozások idejét. 
Az ókori csillagászat tetőpontját Görögországban érte el. Itt már előtérbe került az okok keresése is. Arisztarkhosz meghatározta a Hold és Nap távolságát, és arra következtetett, hogy a Föld kering a Nap körül. Ptolemaiosz a geocentrikus világképet fogadta el, amit módosítania kellett, hogy pontosan követni lehessen a bolygók mozgását. Szerinte a világegyetem középpontjában a mozdulatlan Föld helyezkedik el, ami körül minden más kering. 
A középkori Európában az egyház a ptolemaioszi világképet dogmaként fogadta el. Kopernikusz 1510 körül rájött, hogy a bolygómozgásokat egyszerűbben lehet értelmezni, ha feltesszük, hogy a bolygók a Nap körül keringenek. Ez a világkép nem illett a dogmák közé, terjesztését súlyosan büntették. A kopernikuszi tanok leglelkesebb követője Giordano Bruno volt, aki azt gondolta, hogy a Nap sem lehet a mindenség közepe, hanem csak egyike a sok milliárd csillagnak. Eretnekségért 1600-ban máglyahalálra ítélték. 
Galileo Galilei használt először távcsövet csillagászati megfigyelésekre. Észlelései világossá tették a Kopernikuszi világkép helyességét. Őt is máglya elé hurcolták, s csak úgy tudta elkerülni az ítéletet, hogy megtagadta nézeteit. Johannes Kepler megmérte a Mars térbeli helyzetét, s azt kapta, hogy olyan ellipszispályán mozog, aminek egyik gyújtópontjában a Nap található. Már Kepler gyanította, hogy a bolygók mozgása a Nap hatására történik, ám ezt csak Isaac Newtonnak sikerült bebizonyítani. 
Századunk második felében Hubble-nak sikerült bebizonyítania, hogy az égen látható halvány ködfoltok egy része a mi Tejútrendszerünkön kívüli, de hozzá hasonló csillagrendszer. Manapság már Föld körül keringő műholdak, más bolygókon leszálló szondák, és egyéb más korszerű technikai berendezés segíti a csillagászokat a világűr megismerésében. Az ember kozmikus lénnyé vált. Biztosak lehetünk, hogy az elkövetkezendő évek is sok meglepő eredménnyel gazdagítják majd az Univerzumról alkotott nézeteinket.
