“2012-ig folyamatosan dolgoztam. Nagy projektekben voltam benne külkereskedelmi ügyintézőként. Részese voltam egy tizenkét éves sikertörténetnek: piacelső franchise-t építettünk ki. Majd vegyipari disztribútorként tevékenykedtem. Széles körű tapasztalatom van szervezés, logisztika, raktározás, irodamunka, partnerekkel való kapcsolattartás terén. Középfokú külkereskedelmi ügyintézői végzettségem van, és ehhez kapcsolódó két felsőfokú szakképesítésem, ezen kívül felnőttképzési szakember diplomával rendelkezem. Külkerrel bővített Pitman felsőfokú vizsgámmal szóban és írásban is jól kommunikálok, ezen túl német és spanyol alapfokú nyelvvizsgám is van. Mindezekkel negyedik éve nem kapok állandó munkát.
Képünk illusztráció
A felnőttképzésben azért nem, mert még nincs gyakorlatom, a külkereskedelemben pedig azért, mert túl sok a (húszéves) szakmai tapasztalatom.
Nyilvánvaló, hogy nekem többet kell fizetni, mint egy pályakezdőnek, ezen kívül van olyan főnök, akit frusztrál, ha akaratlanul is kiderül, hogy többet tudok nála. További “hátrány”, hogy negyvenöt éves vagyok és az, hogy egyedül nevelem a lányomat.
Hol dolgozom, hol nem, általában háromhavonta cserélődik a munkahelyem. A 2013-as év volt a “legizgalmasabb”, akkor három olyan cég is akadt, amely vagy egyáltalán nem akart bejelenteni, vagy csak minimálbérre – ez egyébként teljesen általánosnak mondható. Ha pedig így nem akarom elfogadni, akkor megkapom: “ennyire jól megy magának, hogy megteheti, hogy nemet mond?” Persze, így is fel lehet fogni, de ezek az éveim teljesen eltűnnek… A legkirívóbb eset talán az volt, amikor felvettek volna irodavezetőnek, de – mivel egy karitatív szervezetről van szó – elvárták, hogy három hónapig önkéntesként dolgozzam, és csak utána fizettek volna…
A Munka törvénykönyve szerint próbaidőre is be kellene jelenteni, de ez sehol nem történt meg. Az első három hónapra többnyire próbaidős bérben állapodtunk meg, ám amikor közeledett a lejárat, és kezdtem kérdezgetni, mikor ülünk le átbeszélni a dolgokat, mikor írunk szerződést, akkor jött a mismásolás. Volt olyan cégvezető, aki korrekten megmondta, hogy kevesebb pénzre fognak bejelenteni, és hogy mikortól, de a gyakoribb az volt, hogy elhallgatták, hogy nem vagyok szabályosan bejelentve.
Olyan is előfordult, hogy nem akartak kifizetni, vagy nem a teljes béremet adták oda. Ha próbaidő után nem tartanak meg, akkor az utolsó hónapot általában megpróbálják lenyelni.
Egyszer már rendőrt akartam hívni, csak ez hatott.
Határozott fellépés, lélekjelenlét, a dokumentumok, a levelezés kinyomtatása: ezt tudom tanácsolni a hasonló helyzetben lévőknek, különben még azt sem tudják igazolni, hogy egy napot is ledolgoztak.
Időnként javasolták nekem, hogy forduljak Munkaügyi Bírósághoz, de úgy éreztem, nem éri meg az idegességet, pénzt, energiát. És ezt sajnos tudják a munkaadók is.
Egyetlen hely volt, ami egészen rendben lévőnek tűnt, ide háromkörös kiválasztás, és egy próbanap után vettek fel. Az ugyan furcsa volt, hogy 2014-ben egy spirálfüzetben vezetik a szállítmányokat, de ezen túltettem magam, főként mert itt az első naptól kezdve bejelentettek, és szerződést is kaptam. Sajnos azonban a főnök elkezdett hozzám közeledni, visszautasítottam, és ez olyan kellemetlen hangulatot szült, hogy végül közös megegyezéssel ott kellett hagynom őket.
Az, hogy elvált vagyok, nem kéne, hogy hátrány legyen, valahogy mégis azzá válik. Egyrészt konfliktusforrás az, hogy
egy-egy kolléga vagy felettes mindig akad, aki azt hiszi, “szabad a pálya”.
Mások épphogy azért részesítik előnyben azokat, akik – úgymond – nyugodt magánéletet tudnak felmutatni, mert attól tartanak, mi, egyedülállók majd a munkahelyen akarunk ismerkedni.
Az első pár hónapban háromszázötven helyre küldtem el a jelentkezésemet, és közel ötven interjún vagyok túl. Volt csoportos interjú, páros interjú, hathetes interjúsorozat, interjú magyarul, angolul… Aztán kibökték, hogy egy fiatalabb korú jobban bírná a terhelést. Másutt tökéletesen meg voltak elégedve az egyéni munkatesztemmel, a csapatmunka-képességgel, dicsértek, hogy feladatorientált vagyok és jó problémamegoldó, de végül nem hivatalosan elmondták, hogy ennyi tapasztalat ennyiért nem kell, inkább felvesznek két gyakornokot. Mostanában már nem írom bele a CV-be, hogy vezető is voltam…
Húsz közvetítőnél ott az önéletrajzom, és ugyanennyi netes adatbázisban ott vagyok. A weboldalakon háromhavonta látom ugyanazokat a hirdetéseket – ezek a “próbaidős foglalkoztatók”, akik próbaidő végén valamilyen ürüggyel kirúgják a frissen felvett embert, mert kedvezőbb újat alkalmazni, akinek próbaidőre ismét lehet keveset fizetni.
Nem jelentenek be, mert tudják, hogy nemsoká úgyis új ember jön.
Két-három nagy állásbörzén jártam, ahol többen is elmondták, hogy tökéletes alany lennék, ha legfeljebb harmincéves lennék, vagy elvállalnám a feladatot feleannyiért, mint egy szakember. Soha sehonnan nem hívtak vissza.
Pedig az évek során sok mindent elfogadtam. Hogy egyre többen vagyunk egy teremben, hogy nincs elég légterünk. Hogy a főnökség azt is nézi, ki mikor megy ki vécére.
Vannak mélypontok. Amikor már reménykedsz, mert minden jel azt mutatja, hogy mindenki akar téged a cégnél, ígérik, hogy szerdán hívnak, aztán elnézést kérnek, mert csak pénteken lesz döntés, telik az idő, és akkor már tudod, hogy valami nem stimmel. Aztán sajnálkoznak, és azt mondják, “nem ezt a vonalat szeretnék erősíteni”. Tudom, hogy ahhoz, hogy állást találjak, kifogástalanul kéne kinéznem az interjúkon, de egyre kevésbé van kedvem naponta sminkelni…
A lányomért szoktam időnként összekapni magam. Ő most tizenhat éves, nyelvi tagozatra jár. Nagyon jó a kapcsolatunk, néha barátnő vagyok neki, néha anya. Mindig mondogatja, hogy nem jó, amikor megint új munkahelyem van, olyankor mindig elveszít egy kicsit. Én pedig már nem akarok rabszolga lenni, mert
lehet, hogy tizenkét órákat kell dolgoznod azért, hogy meg tudj tartani egy állást, de az a gyerek nem lesz többet öt-, hat- vagy tízéves,
ha szomorú, nem mondhatod neki, hogy majd holnapután beszélgettek.
Én mindig magamnak köszönhettem mindent, semmilyen ismeretségem nem volt, az utcáról kerültem be azokra a munkahelyekre, ahol sikeres lettem. Volt, hogy hetvenöt jelölt közül választottak ki. Legjobb dolgozó díj, legmagasabb fizetés, bónusz… De úgy látom, a tapasztalatnak manapság nincs értéke, most a lecserélhetőség, és a jól kezelhetőség a fő pozitívumok. Lehet, hogy erős nőnek látsz, mert sokan annak látnak, de… egyre kevésbé érzem annak magam.
Eddig mindenhol felálltam, ahol kiderült, hogy nem jelentenek be, de ma már ott tartok, hogy elfogadnám ezt a helyzetet is, mert a lányomat fel akarom nevelni, és ebből a szempontból leginkább az számít, hogy most, ebben a hónapban mennyi van a kezemben. Majd tíz év múlva aggódok azon, hogy velem mi lesz, ha emiatt majd nyugdíj nélkül maradok.”
Miért nem kellenek?
A Központi Statisztikai Hivatal legutóbbi jelentése szerint mintegy háromszázhétezer ember van munka nélkül Magyarországon. A 2015 harmadik negyedévében, a 15–64 éves népességre vetített 64,8 százalékos foglalkoztatási ráta nagyjából megfelel az uniós átlagnak, Magyarország a 15. helyen áll a tagországok sorrendjében. Ám az a javulás, ami a megelőző időszakhoz képest megfigyelhető, inkább a férfiakat érintette. A munkanélküliek száma tavaly összességében mérséklődött, a munkanélküliségi ráta 6,8 százalékos. Ugyanakkor az álláspiacról kiszorultak, álláskereséssel már nem is próbálkozók száma nyolcszázezerre tehető, és köztük sok a negyvenöt év feletti. Ők és a pályakezdők vannak a legnehezebb helyzetben. A legtöbb közvetítő és fejvadász elismeri, hogy az idősebbek hátránnyal indulnak a fiatalabb jelöltekkel szemben. Általános vélekedés, hogy nehézkesek, nem elég dinamikusak, rugalmatlanok, a tudásuk elavult, az új technikákhoz nem értenek. Azt azonban elfelejtik a munkaadók, hogy a tapasztaltabbak stabilabbak, nem váltanak gyakran munkahelyet és jobban meg is becsülik azt.
