Így kezdődött
Feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a katonai célok mellett a Kr. e. I. században virágzó gazdasági tevékenység volt különféle víz alá süllyedt tárgyak kiemelése a Földközi-tenger keleti medencéjének legnagyobb kikötői mentén. Akkoriban a lemerülő búvárnak még vissza kellett tartania lélegzetét. Az edzés már gyermekkorban megkezdődött, ezért hosszabb ideig tudták visszatartani a levegőt, mint az átlagember. Merülősúlyként lapos köveket használtak, így egyúttal kormányozni is tudták magukat merülés közben. Kötelet kötöttek a búvár derekára: ennek segítségével társai akár 22-30 méter mélységből is könnyen felhúzhatták a felszínre, amikor megragadta a kiemelésre váró tárgyat.
Korai műszaki megoldások
Hogyan lehetne tovább maradni a víz alatt, mint amennyire az emberi tüdő levegőtároló kapacitásából futja – ez a kérdés kezdetektől fogva foglalkoztatta a búvárokat. Először üreges nádszálakat használtak, de így csak akkora mélységbe merülhettek, amennyit a nádszál hossza megengedett. A feltalálók csak a 16-17. században kezdtek olyan készülékekkel kísérletezni, amik lehetővé teszik a búvár szabad légzését a víz alatt. A 16. század második felében új találmány tűnt fel: nyitott szájú búvárharangot engedtek le a mélybe, ami a súlyánál fogva függőlegesen süllyedt a vízben, így a belső térben csapdába esett a levegő. Ezt a sűrített levegőt a búvár már hosszabb ideig használhatta. Ilyenkor vagy a harang belsejében tartózkodott, vagy visszafojtott lélegzettel időnként kiúszott belőle.
A dekompressziós betegség fölfedezése
Paul Bert francia élettankutató a dekompressziós betegséggel kapcsolatban végzett vizsgálatai során 1878-ban fölfedezte, hogy a nyomás alatt belélegzett levegő nitrogénjének jelentős része feloldódik a vérben és a testszövetekben. Ha a nyomás hirtelen csökken, a nitrogén túl gyorsan tér vissza gázhalmazállapotba ahhoz, hogy természetes módon hagyja el a szervezetet. Emiatt gázbuborékok alakulnak ki az egész szervezetben, olyan fájdalmat okozva, amit a múlt századi búvárok és mélyépítők reumának hittek.
A tünetek leküzdésére Bert azt javasolta, hogy a búvárok lassabban térjenek vissza a felszínre. Ez azonnali javulást hozott a munkások egészségi állapotában, és csökkent a végzetes balesetek száma is. Vizsgálatai során Bert arra is rájött, hogy a keszonbetegség nyomban enyhül, ha a felszínen a búvár körül megnövelik a nyomást. Így került sor 1893-ban Amerikában az első nyomáskiegyenlítő kamra megépítésére, amelyet eredményesen alkalmaztak a New York és New Jersey állam között, a Hudson folyó alatt húzódó alagút építésekor.
A könnyűbúvár-légzőkészülék
Még így is csak idő kérdése volt, hogy az ember megtanuljon teljesen önállóan mozogni a víz alatt. Ezt végül az önálló könnyűbúvár- légzőkészülék tette lehetővé (angol neve SCUBA: self-contained underwater breathing apparatus, azaz önálló víz alatti légzőkészülék). Ezt használják a mai búvárok is, amikor víz alatti útjaikra indulnak.
