 |
A nevemet ne írd meg! kéri Gabi, miközben egy vaskos tanulmányt tesz elém a vásárlásmániáról. Láthatod, készültem fűzi hozzá nevetve.
Gabi egy nagyvállalatnál dolgozik, jó fizetésért, közben másoddiplomás képzésre jár.
Ez a szerencsém mondja , mivel a szüleim szemében még egyetemista vagyok, ezért támogatnak. A nevemet is azért titkolom, mert nem szeretném, ha megtudnák, mennyi pénzt szórok el. Ez egyébként csak attól függ, hogy hó eleje vagy vége van-e. A hónap első felében sokszor elköltöm a fizetésem felét. Huszadika körül jóval beosztóbb vagyok, de akkor már eltervezem, mit veszek a következő fizetésemből. Pontosan ismerem a tüneteket, nem érzem magam kényszeres vásárlónak. A barátnőimmel néha beszélünk arról, hogy nem baj, ha képtelenek vagyunk ellenállni egy-egy ruhának. Csak olyat vásárolok, amiről azt gondolom, elengedhetetlenül fontos. Ez azonban nem feltételezi azt, hogy tényleg szükségem van rá… Hiába sorakoznak a nadrágok a szekrényemben, ha jön az ősz, úgy érzem, vennem kell egy meleg nadrágot. Persze, a márkásabbat, drágábbat választom, mert a munka és az egyetem mellett nincs időm megkeresni ugyanazt a minőséget olcsóbban. Közben tudom, hogy egyáltalán nincs szükségem egy tizedik nadrágra. Ugyanez a helyzet a szépségápolással is. Úgy érzem, az a nő, aki ad magára, nem teheti meg, hogy ne a legújabb készítményeket használja. Aztán, amikor otthon átnézem a tízezer forintos blokkot, csodálkozom, milyen felesleges dolgokat vettem. Viccesen azt szoktam mondani, hogy a fogyasztói társadalom áldozata vagyok, mert ha kiszakadok a megszokott környezetemből, elmúlik ez a késztetés. Például egy vízitúrán beérem három pólóval és egy nadrággal. Ha szomorú vagyok, örömöt okoz, hogy vásárolhatok, de nem csak ruhákat, könyvet, CD-t, mindegy mit, a lényeg a birtoklás.
Ismered a betegség tüneteit, mi lenne az a pont, amikor már szakemberhez fordulnál?
 |
