 |
Dr. Kende Péter Mik vagytok ti, istenek? című könyve viszont valóságos időzített bombaként robbant 1999 januárjában. Az egészségügy szembesült a felelősségre vonás, valamint a nyilvánosság előtti elmarasztalás lehetőségével, a nagyközönség pedig a hátborzongató ténnyel, miszerint bárki bármikor szenvedő alanya lehet egy orvosi műhibának. A hétköznapi gyakorlat azóta folyamatosan termeli az újabb és újabb eseteket: elcserélt betegek és leletek, téves diagnózisok, végzetes műtétek borzolják a kedélyeket a beteg- és az orvostársadalom körében egyaránt.
Naponta történnek mindenütt kisebb-nagyobb hibák állítja mély meggyőződéssel Anikó, aki egy jó hírű budai kórházban dolgozik, három műszakos nővérként. Csak éppen az esetek nagy része nem kerül a nyilvánosság elé. Sőt, még a kórházon belül is titok marad. Csodálkozni se nagyon lehet rajta, mert mindenki fáradt és túlhajszolt. Más kérdés persze, hogy az ember így is igyekszik elkerülni azt, hogy hibázzon. Az osztályunkon mi, nővérek most is betartjuk a régi, jól bevált háromszori ellenőrzés elvét.
Hasonlóképpen vélekedik dr. Harmat György, a Madarász Utcai Gyermekkórház főigazgatója, a Magyar Kórházszövetség referense. A valódi műhibák száma nem magas, de hogy ezt is csökkentsük, annak előfeltétele lenne a megfelelő számú képzett orvos, középkáder, adminisztrátor. Növelni kellene az egy betegre jutó időt és energiát, ami szintén anyagi kérdés. Az egészségügyi ellátás színvonala messze nem követi az elvárásokat, ennek pedig legfőbb oka, hogy a társadalmi ráfordítás korántsem igazodik a nemzetközi tendenciákhoz. A jelenlegi egészségügyi ráfordítás értékében kevesebb, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Az állampolgár eközben nyugat-európai ellátást szeretne a kelet-európainál is szerényebb anyagi feltételekkel.
A műhibák megelőzésében az érintett betegek, illetve hozzátartozóik nagy szerepet szánnának a vétkes orvosok példaértékű elmarasztalásának. Személyes fájdalmaiktól, indulataiktól vezérelve többnyire egyetértenek abban, hogy a végzetes hibákért felelős orvosnak nincs többé helye a pályán. Valójában elvétve kerül csak sor drasztikus intézkedésre. Az esetek kilencvenkilenc százalékában pénzbüntetés vagy egy-két évre felfüggesztett szabadságvesztés az ítélet. Jogi szemmel ennek is megvan a magyarázata: a gondatlanságból bekövezett haláleset nem hasonlítható össze a szándékos emberöléssel. Az érintett orvosok egyébként úgy vélik, gyakran nincs is szükség efféle büntetésekre, hiszen a peres eljárások kimenetelüktől függetlenül amúgy is aláássák jó hírnevüket, ellehetetlenülnek a szakmában.
Több kórházi jogász állítja: az orvosi működéssel kapcsolatos kártérítési igénybejelentések nagy része olyannyira megalapozatlan, hogy a perindításig sem jutnak el. A perbe fordult ügyek döntő részében sem került sor mulasztás vagy vétkes szabályszegés bizonyítására, s így a beteg, vagy hozzátartozója mint felperes igényét a bíróság elutasítja. A perindító fél ugyanakkor nem is gondol arra, hogy az idő előtt nagy nyilvánosságot kapott ügyek a vétlen kórházi dolgozók megítélését, egzisztenciáját, és az egészségügyi intézmény jó hírnevét is rontja.
