Emlékkönyv

Négy hónapos volt, amikor meghalt az édesapja, és az addig háztartásbeli édesanyjának egyik pillanatról a másikra el kellett tartani őt, és hatéves nővérét. A szegénységet nem érzékelte, mert édesanyja rendkívül kreatív volt. Náluk a legegyszerűbb ételek is úgy kerültek az asztalra, mint másutt a libamáj. A káposztasalátára mindig jutott egy nevető száj sárgarépából, két szem bors, hogy rájuk mosolyogjon. Zsuzsa jó szívvel emlékszik a nagymamára, akitől nővérével a felejthetetlen nyarakat kapták Erdőkertesen.


Kertész Zsuzsi édesanyjától örökölhette talpraesettségét, kreativitását, azt, hogy minden helyzetben föltalálja magát. Nevelőapját második édesapjának nevezi, akinek hálás, hogy fölnevelte őket. Persze a nevelőapának sem lehetett sok gondja Zsuzsival. Az iskolában könnyen tanult, a felső tagozat utolsó éveiben már tanítványai voltak. Nagyon határozott személyiség volt, az anyukája ráérzett erre, így soha semmiben nem korlátozta, nem tartotta féken, maximálisan megbízott benne.


Kertész Zsuzsával 1965. február 15-én köt szerződést a Magyar Rádió. Mivel jól beszél oroszul, kétnyelvű riporterként alkalmazzák. Nemcsak bemond, de műsorokat is vezet, olykor hívják a televízióba is. Hamar megtanult időre, másodpercre beszélni.


Kertész Zsuzsa ezernyi szép emléket és titkot őriz.
– Szeretem a zuhogó esőt. Szeretem, mert olyan, mint a könny, tisztulást hoz, le- és átmos. Ha nézek egy lecsorduló könnyet, egy ablaküvegen lepergő esőcseppet, mindig azt jut eszembe, bizonyos dolgok véget érnek, és helyettük újak kezdődnek. Vagyis: ne fájjon a búcsú, hiszen az egy új találkozás lehetősége.


Voltak az életemben nehéznek hitt, mára tanulságossá szelídült, vagy komikusnak mondható dolgok. Amikor terhes lettem, mindenki meg akarta menteni a becsületemet, és asszonynéven szólítottak, s minthogy nekem az nem volt, nem is reagáltam rá, türelmesen ültem 5-6 órát a váróban. Előfordult, hogy a ruhámon szétnyílt a cipzár, és az operatőr csak az utolsó pillanatban szólt, mert nem kedvelt. Ennyi év után azonban csak a szépre és jóra emlékezem.
Büszke vagyok a fiamra, szeretem a humorát, a jó modorát. Jelenléte, látványa, a tudat, hogy az anyja lehetek, simogatja a lelkemet. Andor végzett színész, sikeres vállalkozó. Tanít, olykor egymást váltjuk a katedrán, és boldogan tanítok én is. Pszichológusként készségesen segítek a rászorulóknak. Folyamatosan képzem magam, hiszen tudom, hogy az ember azt tanítja a legjobban, amit magának is meg kell tanulnia. Nem könnyű úgy energiát adni másoknak, hogy közben ne merülj le. Ezt is tanulni kell. Az embereket érteni kell, segíteni, olykor letörölni a könnyeiket. Számomra a legnagyobb feladat, hogy a legelesettebbnek is tudjak érzelmet adni, könnyek és szánalom nélkül. És e mellett az engem föltöltő és éltető munka mellett boldogít a tudat, hogy mindig számíthatok a családomra, a testvéremre. Nagyon jó a viszonyunk, annak ellenére, hogy teljesen más az alaptermészetünk, a beállítottságunk. Ha nagy családi ünnep van, máig én főzök – mint egykoron, a nagyinál–, és a nővérem jön segíteni. Ahogy ő mondja: rabszolgázni.