Ha körte, ha alma – gyönyörû!

Hol kicsi, hol nagy, hol túlságosan megereszkedett. Sosem vagyunk elégedettek vele. Kivéve, ha még nem töltöttük be a húszat. Bár…

Hoppál Bori – Testtudat oktató

Nemrégiben találkoztam egy ismerős kamaszlánnyal. Bizalmasan beszélgettünk, mint anya a lányával. Panaszkodott, hogy ő milyen szerencsétlennek érzi magát, már az összes lánynak gyönyörű nagy mellei vannak az osztályban, neki meg sehogy sem akarnak megnőni. Olyan kicsik, hogy ha borogatná, elmúlnának. Egyetlen fiú sem fog így ránézni… Végigmértem. Szép arc, darázsderék, hosszú comb – igazi bombázó. Honnan ez a kishitűség? Kiderült, hogy mindig azt várta, olyan szép, dús mellei lesznek, mint az édesanyjának. A magazinokban is pont olyanok vannak, folyton irigykedik rájuk… Ez a gyönyörű lány már nővé érése hajnalán agyon frusztrált – döbbentem rá. Hát nem elképesztő?
– Tipikus példája annak, mennyire negatív hatással vannak ránk a reklámok, magazinok, a nyugati kultúrában gerjesztett szépségideál – szögezi le Hoppál Bori testtudatoktató. – A női mell nálunk a szexuális vonzerő legfontosabb szimbóluma, de nem mindenütt van így. Azokban az országokban, ahol az emberek a világ legtermészetesebb módján fedetlen felsőtesttel járnak, korántsincs ilyen erotikusan túlfűtött jelentése. Afrikában például a kerekded tompor az, amely lázba hozza a férfinépet. A „civilizált” nemzeteknél is lehet egy másik női testrész a férfiúi vágyak elsődleges felkeltője. Mint Kínában a kicsi láb, vagy Japánban a nyakszirt. Tehát „tanult” viselkedésről van szó, amikor az európai férfiak önfeledten elmerülnek egy dekoltázs mélységeiben, vagy amikor hipnotikus állapotban vesznek meg bármit, amit kellően nagy és meggyőzően gömbölyű mellekkel hirdetnek.

„Egy ismerősöm mesélte, hogy egyszer éppen randira készülődött, de nagyon rossz passzban volt. Ott állt a tükör előtt, és kétségbe volt esve: ezekkel a bágyadt cicikkel most hogy induljon el? De aztán a fiújával annyira szép és jó volt minden, hogy mire odajutottak, és levette a melltartóját, a mellei teljesen kicserélődtek.”

Mégis, kinek a melle?

A mi kultúránk persze jócskán rájátszik erre. Gátlástalanul használja ki az emberi nem egyik legalapvetőbb, szorosan a fajfennmaradáshoz és a legősibb kötődéshez, a gondoskodó anyai szeretethez kapcsolódó ösztönét. A női kebleket a legrafináltabb módokon és helyeken jeleníti meg, az autóreklámoktól az újságok címlapjáig, mintha bizony közük lenne az eladandó termékhez. Milliós üzletágak alapulnak arra, hogy elhitessék a nőkkel: nem felelnek meg a szépségideálnak. Amerikában a lányok már érettségi ajándékul kapják a plasztikai műtét árát. Gondoljunk bele, milyen üzenet ez egy szülőtől! „Így nem fogadlak el.” Ez az őrület lassan átgyűrűzik hozzánk is! De ne menjünk ilyen messzire! Elég körülnézni egy üzletközpontban. Fehérnemű-kirakatok tömkelege kínálja a különböző színű és formájú melltartókat, megtömve szivacsbéléssel, de legalábbis merevítővel. Mintha push-up nélkül már nem is lehetnél önmagad! Szerencsére nem mindenki hódol be a ráerőszakolt trendnek. Emő barátnőm például, fütyül rá:
– Az első push-up melltartómban először csak kis, eldugott utcákon mertem sétálni – meséli. – Ez volt a tesztperiódus. Néztem magam a kirakatok üvegében. Van az embernek egy olyan megszokott képe, amely ilyenkor visszanéz, de most az volt az érzésem, hogy ez nem én vagyok. Az a mondat motoszkált bennem, hogy „ez nem az enyém”. El is tettem a push-up melltartót, és csak évek múlva jutott eszembe, hogy „Miért?” Ez a másik melltartó, amelyik nem nyomja fel, csak tart, ez én vagyok?

Úgy szeretlek, ahogy vagy!

Az a tapasztalatom, hogy a férfiaknak tulajdonképpen semmi bajuk a mi kebleinkkel. Nagyon is józanul különválasztják a plakátnők kerekded idomait hús-vér partnerük testrészeitől. És egyáltalán nem biztos, hogy szívük szerint az előbbit részesítenék előnyben. Nekünk, úgy tűnik, sokkal több bajunk van önmagunk elfogadásával, mint nekik velünk.
– Valószínűleg így is van – véli a szakember. – Sok nő tele van kisebbségi komplexusokkal, aminek nem nehéz megtalálni az okát. A mi kultúránk a tizenévesek kerek, feszes melleit, tökéletes testét kiáltja ki egyedül üdvözítőnek. Mit sugall ez? A nő legyen friss, fiatal, tehát naiv és tapasztalatlan, vagyis legyen kellően irányítható – mondjuk ki: uralható. Itt nincs szükség igazi női erőre, energiákra. Nálunk az erős nő mást jelent. Azt, hogy valaki kemény, férfias gondolkodású… Akkor már jobb az afrikai módszer. Ott a fiatal lányok mindenféle súlyokat akasztanak a kebleikre, hogy az minél előbb megereszkedjen. Náluk ugyanis az érett női mell a szépségideál. Ez nekem mégis rokonszenvesebb, mint az európai hozzáállás. Kiolvasható belőle a tisztelet az anyaság, a szoptatás, a termékenység iránt. Azonkívül elfogadja és becsüli az idő múlását, az általa felhalmozódó tudással, bölcsességgel együtt. Szeretném, hinni, hogy test és lélek egységet alkot, és ahogy a lelkem sem „romlik” az idő múlásával, úgy a testem sem. Ellenkezőleg, érik, gazdagodik azáltal, hogy idősebb és tapasztaltabb leszek. Képtelenségnek érzem, hogy bár minden funkciójának remekül megfelel, táplálja utódainkat, és még erotikus gyönyörhöz is juttat bennünket, mégse tudjuk elfogadnia a mellünket csak azért, mert nem pontosan olyan, mint a plakátokon.







Becézd a kebled!

Lukács fürdő, kedd este… Hullámzanak a női keblek, alma, körte, szilva alakúak, feszesek, hegyesek, megereszkedettek, ráncosak – egytől egyig gyönyörűek. Talán azért nem hiszünk bennük, mert soha nem látjuk őket, így, ezernyi formájukban, sokféleségükben. Az ember először feszeng. Aztán lassan feloldódik a pusmogásban, suttogásban, halk kacajokban, és érezni kezdi, hogy egyre inkább magára talál. A félhomályban lebegő testek közt csak úgy áradnak a női energiák. Erő ez, fontos üzenet. Amikor kilépsz az ajtón, újjászületve, tökéletesnek érzed magad. Tűsarok és műcicik nélkül is…
Csak a szerelem tölt el hasonló magabiztossággal. Olyankor még a testünk is megváltozik. Egy ismerősöm mesélte, hogy egyszer éppen randira készülődött, de nagyon rossz passzban volt. Tisztán emlékszik, hogy ott állt a tükör előtt, és kétségbe volt esve: ezekkel a bágyadt cicikkel most hogy induljon el? De aztán a fiújával annyira szép és jó volt minden, hogy mire odajutottak, és levette a melltartóját, a mellei teljesen kicserélődtek. Vidáman, hetykén álltak. És nemcsak a vérbőség miatt, minden megváltozott rajtuk: a színük, a tónusuk, minden!
Hát ez az. Mindig rossz érzésem van, amikor a nőgyógyászok arra figyelmeztetnek, rendszeresen vizsgáljuk a melleinket, nehogy észrevétlenül csomó keletkezzen bennük. Mintha bizony eleve arra lennének ítélve, hogy betegek legyenek! Ahelyett, hogy azt mondanák: „Asszonyom, simogassa meg minden reggel kétszer-háromszor a kebleit, lassan, körkörösen, közben pedig mondogassa nekik szeretettel: szépek vagytok, egészségesek vagytok!” Annak a mellnek, amelyet így becéznek, biztosan nem lesz soha, semmi baja.