Egyszer egy férfi keresett fel a házassági problémáival. Az volt a fő panasza, hogy a felesége állandóan azzal gyötri, miért nem beszélget vele. „Tényleg, miért is nem?” – kérdeztem. „Mert nem történik velem semmi. És hogy mesélhetném el neki a semmit?” – felelte a férfi. „De hát mégiscsak történik valami napközben, nem?” – erősködtem. „Hát persze, de azok jelentéktelen dolgok, nincs értelme megjegyezni őket.” A férfi arra is panaszkodott, hogy felesége azzal kínozza, mondja meg, másnapra mit főzzön neki. „És mit szokott mondani?” – kérdeztem. „Hogy mindegy, nekem minden ízlik” – felelte a férfi. Kicsit értetlenkedve megkérdeztem, hogy akkor mibe kerülne hasra ütésre mondani egy ételt. A férfi a vállát vonogatta. „De ha nekem tényleg mindegy, minek mondjak egyet?” „Például mert a feleségének ez jólesne.” „De mi esik ebben jól neki?” És ez így ment sokáig. Több ülésen át mindenféle nézőpontból ezeket a kérdéseket jártuk körül. A férfi lassan elfogadta, hogy beszámoljon arról, hogyan ment ki kollégáival ebédelni, mit mondott a főnöke, és elfogadta, hogy mindennap nevezzen meg egy ételt, amit másnap szeretne enni. Egy nap felvetettem, ha már továbbjutottunk, talán be kéne fejeznünk a találkozóinkat. Erre azt felelte: ő szeret ide járni, mert jókat beszélgetünk, neki megéri ezért fizetni. Ez meglepett, és kicsit bántott is, nem vágytam a fizetett társalkodó szerepére. Megértette, és elváltak útjaink. Az viszont elgondolkodtatott, velem miért szeretett beszélgetni, míg a feleségével nem. Hát persze. Mi „fontos” dolgokról beszélgettünk, teóriákról, a világ folyásáról, otthon pedig csak saját magáról, az érzéseiről, gondolatairól kellett volna beszélgetnie. Az pedig nem ment neki.
Aztán, mintha ennek a férfinak sok felesége lett volna, az évek során sorban jöttek hozzám a nők, és arról panaszkodtak, hogy a férjük nem beszélget velük. Többen azt hiányolták, hogy párjuk nem szereti az intimitást, az érzelmeket. Például sosem mondták, hogy „szeretlek”, ölelésük meg olykor egy gépember mozdulatait idézte. Sok férj néha órákig nem beszélt, de később kijelentette, semmi baja. Merev, sztereotip viselkedése volt. Néha olybá tűnt, mintha szerepeket tanult volna be az ismétlődő helyzetek kezelésére. Általában nem értette a nő „hisztijeit”. Miért baj az, hogy sokat dolgozik, hogy ruhástul fekszik az ágyba, és hogy nem féltékeny? Ezek a férfiak leggyakrabban mérnökök, informatikusok, matematikusok voltak, mindenesetre emberi kapcsolatokat kevésbé igénylő pályát űztek.
A feleségekkel folytatott beszélgetések során azon voltam, hogy elmagyarázzam, férjeik a szélsőséges férfiagy mintapéldányai. A férfi egyébként sem beszélgetésre termett. Ők meg különösen nem. Nem könnyű ezt egy nőnek elmagyarázni, hiszen a nők gondolatai állandóan akörül járnak, mit éreznek ők, és mit érezhetnek mások. És mindig készek, hogy ezt megbeszéljék. Némely házasság rendbe jött attól, hogy a feleségek megértették, férjük viselkedése nem ellenük irányul, hanem ők ilyenek. De milyenek is?
Eltérő tervezés – kompatibilitási gondok
Az evolúció során a női agy az empátiára és a verbalitásra, míg a férfiagy a dolgok működésének megértésére és a térbeli tájékozódásra specializálódott. Egy gyermek felnevelésében, a többi nővel való együttműködésben előny az empátia és a beszéd. Az ok-okozati viszonyok megértése és rendszerbe foglalása viszont az állatok viselkedésének kiismerésében, a szerszámok készítésében, a társas-hatalmi viszonyokban való eligazodásban volt nélkülözhetetlen. Férfiak és nők idejük nagy részét saját nemük társaságában töltötték, s nem volt szempont a lelkizés. Csak a legújabb korban egyenrangúvá vált nők igényei alakították át a férfiakkal szembeni elvárásokat. Most, hogy a férfi a kaszárnyából a nappaliba kényszerült, derült ki, hogy nem mindegyikük fényes társalgó. S nemcsak hogy beszélni nem tud, de mások fejével gondolkodni sem. Míg a tipikus nő minden rezdülésből érti, mi játszódik le a másik lelkében, a tipikus férfi akkor sem érti, ha dedósan elmagyarázzák neki. Az ő agya a fizikai világ szabályszerűségeire koncentrál. Ezért imádják a férfiak a labdarúgást bámulni, mert az összehangolt támadás a vadászat és a harc ősjeleneteit idézi. A nők viszont a szerelmes filmekért vannak oda, ahol az igazi cselekmény a lelkekben zajlik. Persze vannak nőies agyú férfiak, ahogy vannak férfias agyú nők is. Az empatikus női agy és a rendszerező férfiagy két szélsőség, közte az átmenet minden árnyalatával.
Tanítsuk meg beszélni, vagy tanuljunk meg hallgatni?
A kérdés költői. Ahogy a papagájt, úgy kicsit a férfit is meg lehet tanítani beszélni, de ahogy senki nem akar cseverészni egy papagájjal, úgy ne várjunk csodát a férfitól sem.
„Szenvedélyes szociális igazságérzetem és felelősségtudatom mindig különös ellentétben állt azzal, hogy kifejezetten hiányzik belőlem a vágy a más emberi lényekkel vagy közösségekkel való közvetlen kapcsolatra. Igaz »magányos utas« vagyok, és soha nem tartoztam tiszta szívemből sem hazámhoz, sem otthonomhoz, sem barátaimhoz, vagy akárcsak közvetlen családomhoz; s e kötelékek közt sem veszítettem el soha a távolság érzését és a magányosság iránti vágyamat” – írta Einstein magáról.
Sok házasság futott már zátonyra, mert a nők megpróbálták „átnevelni” férjeiket. Kár erőlködni, a természet kihagyott egy alkatrészt, amit úgy nevezünk, elmeteória-képesség. A szuperférfi se önmaga, se más lélekbúvárja nem lesz. Ezzel meg lehet tanulni együtt élni, ha elfogadjuk, hogy mindenki jó valamiben, és gyenge másban. A világ nemcsak beszédből, tettekből is áll. A férfi és a nő közötti távolságot nem a beszéd, hanem a szeretet tudja áthidalni.
 |
| Szendi Gábor |
