Nézzem meg, ő is föltöltette, és semmi nyoma. Akkor ez hideg zuhanyként ért, mert soha előtte nem gondoltam ilyesmire, még csak föl sem merült bennem, hogy ilyen szinten foglalkoznom kellene az arcommal. (Bátran mondhatom, genetikailag anyámtól öröklötten szerencsés bőrtípusom van, alapvetően zsíros bőrű vagyok.)
 |
| Fotó: Sanoma-archív/RTL Klub Sajtóklub |
Hazaérve azonnal elővezettem a családomnak a javaslatot, mire az akkor tizenhét éves fiam határozottan elém állt, és közölte: „Anya, ha valaha is hozzányúlatsz az arcodhoz, kimegy belőle a mágia!” Azt a… Na, ezzel rendesen berakta a bogarat a fülembe, beültetett jó mélyre egy olyan programot, amiről jelenleg még nem tudom eldönteni, hogy tudnám és egyáltalán akarnám-e a jövőben túllépni. Mindenesetre azon nyomban felhívtam a kineziológus barátnőmet, tudván, hogy ők tanulták az arcon megjelenő alkatfunkciókat, hogy nézze már meg, ennek a ráncnak mi az alkatfunkciója. Nyilván az, amit magam is sejtettem: túlzott kritikusság önmagunkkal és a környezetünkkel, illetve az intenzív fókuszálás. Gondoljunk csak bele, milyen érzést vált ki belőlünk, ha összehúzzuk a szemöldökünket! Úgyhogy botox és feltöltés helyett azt választottam, hogy elkezdek ez ellen dolgozni, vagyis amikor kritizáláson kapom magam, akkor tudatosan alkalmazom a „gondolatstopot”, és elkezdem az elfogadásról meggyőzni magam. Hiszen ismerjük a mondást: add, Uram, hogy elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni, és felismerjem azt, hogy mi az, amin változtathatok. A megváltoztathatatlanon való mérgelődés elfolyatott energia. Úgyhogy a szemöldökráncok simítása érdekében két éve elkezdtem tudatosan odafigyelni a negatív, kritikai érzéseimre és azok leállítására.
És most ugrik a majom a vízbe, jön a sikerélmény sztorija! A hét közepén végre (közel egy év után) eljutottam a kozmetikusomhoz. (Ilyen nagy kihagyásom még soha nem volt, igaz, ennyit nem is dolgoztam soha, mint az elmúlt évben. Uhhh…) Belépek, és szinte azonnal ezzel kezdte (a lányom születése óta, azaz tizenhét éve ő a kozmetikusom): „Látom, feltöltetted a ráncod.” Yes, működik a dolog! Gondolatban megveregettem a vállamat… Viszont azóta is figyelem: ha stresszesebb vagyok, bemélyül, ha lazább, kisimul. Tehát többet kell lazítani, megtanulni még jobban kezelni a stresszt! Nyilván nem pusztán a ráncok miatt.
A stresszkezelés korunk egyik sarkalatos pontja, szerintem már a középiskolákban tanítani kellene rá a gyerekeket. Harminc fölött pedig kiül az egész életünk az arcunkra. Töltethetik, szabathatják sokan, annak is ott lesz a nyoma. (A legtöbbet persze még mindig a szem árul el…) Viszont azon is elgondolkodtam, hogy ez a töltetés-botoxoztatás vajon hogyan hat visszafelé? Ugyanis a fizikai szinten az történik, hogy a botox kb. három hónapra lebénítja az adott ponton levő mozgatóizmokat, ezáltal az agy leszokik arról a jelzésről, hogy az adott érzésre (jelenleg a kritikusság) mimikailag reagáljon. Tehát nincs visszacsatolás. Jön az érzés, és nincs rá mimikai reakció.
De vajon ez csökkenti-e az adott érzés kialakulásának gyakoriságát, tehát ha nincs a ráncolás, kevésbé lesz kritikus az illető? Akkor elfogadóbb lesz? Mennyire hatnak vajon ezek a mesterséges beavatkozások a jellemre, a személyiségre? Ez irányban semmilyen tanulmányról nem hallottam, pedig érdekes téma…
Néhány hete egy újabb tévéműsorban megint összefutottam a fent említett nővel, azóta az orrától a szája irányába lefelé futó vonásait (nem pusztán ráncait, VONÁSAIT) is föltöltette. Szinte egybefüggő az arca. Számomra riasztó volt. Ötven fölött van, egy szarkaláb sincs az arcán. Vajon miért akarja elhitetni magával, hogy fiatal? Lemaradt valamiről? Nem élt meg valamit, amit most akar még bepótolni? Fél a haláltól? (Az fél az öregedéstől is…) Aki megélte az adott életszakaszában azt, amit akkor optimális (persze ez mindig személyfüggő), annak rendjén való az idő múlása. Ja, kérem, így jár az, aki nem hal meg idejekorán…
Amíg élünk, addig pedig felelősek vagyunk az arcunkért. Mutasd az arcod, megmondom, ki vagy!
