Talán Popper Péter elemezte egyszer, milyen hasznos is a pszichológia szaknyelve: jól hangzó tudományos kifejezésekkel illet olyan jelenségeket, amelyeknek a köznyelv sokkal egyszerűbb nevet ad. Így lesz a lustából krónikus teljesítmény-visszatartásban szenvedő, az önzőből pedig narcisztikus személyiség. Ettől ugyan az illető nem válik rokonszenvesebbé, viszont ha felismerjük, kivel van dolgunk, könnyebben rátalálhatunk a megfelelő kezelési módokra. Például megfogadjuk, hogy nem robbanunk azonnal, ha azt tapasztaljuk, hogy a párunk már megint nem figyel ránk, hanem az újságjába temetkezik. Legyünk inkább türelmesek, és hiszti helyett igyekezzünk ügyesebben magunkra vonni a figyelmét. A humorérzék szintén sokat segít minden konfliktushelyzetben. És közben azt se felejtsük el, hogy ahogyan mi sem vagyunk tökéletesek, úgy a párunk idegesítő tulajdonságait is számos pozitív adottsága ellensúlyozza.
„A narcisztikus karakter fő jellemzője a grandiózus énkép – magyarázza Molnár Anita pszichológus –, amelyet minden módon megpróbál fenntartani, bár mögötte sérülékeny egó rejtőzik. Az ilyen embernek folyamatos dicséretre, elismerésre van szüksége, ezért olyanokkal veszi körül magát, akiktől ezt meg is kapja. Empátiára, együttérzésre szinte képtelen. Felszínesen tud alkalmazkodni, kedves, megértő és készséges lenni. Ám ha valakivel együtt él, az sokszor maga a rémálom: gyakran kihasználja a másikat, ő mindennek a közepe, és nem képes beleélni magát mások helyzetébe.” Az önzés többféle megjelenési formát ölthet, sőt nemritkán álruhába is bújhat. Ám ha nyitott szemmel járunk, egykettőre beazonosíthatjuk őket: a Kekszsütőt, a Lobbanékonyt, a Szófukart és az Arrogánst.
A Kekszsütő
Tulajdonképpen jót akar, legalábbis ezt állítja. Erről a típusról nekem mindig Miss Marple esete jut az eszembe a nagynénivel, aki imádta a köményes kekszet, ezért mindenkinek azt sütött, és soha nem kérdezte meg, szeretik-e egyáltalán. Pedig van, aki már a szagától rosszul lesz. Kekszsütő általában tényleg nem rosszindulatú, csak annyira erőteljesen látja a saját szempontjait, hogy másokét egyszerűen nem veszi észre. Lelkesen lefoglalja a családi síutat február végére, akkorra, amikor a lánya éppen vizsgázik, az anyósáék pedig az aranylakodalmukat ünneplik.
Kekszsütővel az a baj, hogy még haragudni sem lehet rá, hiszen barátságos, jószívű, nagylelkű, vagyis látszatra minden, csak nem önző. Valójában azonban a nagylelkűsége addig terjed, amíg ez a saját érdekeit szolgálja. Például gondolkodás nélkül kijelenti, hogy nem telik külföldi nyaralásra, miközben magának megrendeli a legújabb okostelefont. Ellenben ha a tengerpart jobban vonzaná az iPhone-nál, mindjárt jutna pénz nyaralásra. Ha ezek után az érintettek tiltakoznak, felsorolják az ellenérveiket, netán dührohamot kapnak, szegény Kekszsütő értetlenül áll, majd halálosan megsértődik. Pedig ő csak jót akart. Próbáljuk meg tehát mi is az ő szemével nézni a dolgokat: hátha nem is olyan rossz ötlet, amit javasol.
„A sérülékeny ego a gyerekkorban gyökerezik – magyarázza a pszichológus. – Ebben az időszakban fontos, hogy a gyerek azt élje meg, ő a legjobb, a legszebb, anya és apa csak érte él. Néhányan azonban sohasem szabadulnak meg ettől, sőt kifejezett személyiségzavarrá növesztik ezt a kezdetben még normálisnak tekinthető életérzést. A nem megfelelő szülői viselkedés nyomán az illető narcisztikusan sérül, és felnőttként is azt hiszi majd, ő a világ közepe. Benne van ebben a védekezés is: ha a szülő elutasítja, akkor a gyerek egyre inkább úgy kezd vélekedni, hogy a világon az egyetlen megbízható – egyben az egyetlen szeretetre méltó – személy nem más, mint ő maga. Egy másik felfogás szerint a gyerek túlzott ajnározása miatt alakul ki az önző személyiség, így ha felnőttként szembesül azzal, hogy nem mindig minden úgy van, ahogy ő akarja vagy hiszi, akkor a fixálódott személyiségszerkezet kezd el működni. Ilyenkor a kisgyerek sérül benne, és narcisztikus dühvel reagál.”
A Lobbanékony
A narcisztikus düh megnyilvánulásának legszebb példáit a közöttünk élő, heves vérmérsékletű emberektől láthatjuk. Két fő jellemzőjük van: még soha senkinek nem mondták azt, hogy igazad van, bocsánatot kérek, tévedtem, illetve hogy a legkisebb, őket érő kritikát is iszonyatos agresszióval fogadják. Lobbanékony fő erőfeszítése abban merül ki, hogy minden felelősséget elhárítson magáról, és ha véletlenül felmerül a gyanú, hogy valamiről ő tehet, azonnal támad. Odahaza hisztériás óvodásként fogadja a legkisebb ellenvetést is, és mindenért a párját hibáztatja. Elvégre ki más tehetne arról, hogy otthon maradt a gyerekek útlevele, elfelejtődött befizetődni a gázszámla, és lecsúsztunk a bank akciós ajánlatáról? Ugyanakkor az sem megoldás, ha mindenben igazat adunk neki, mert aki imádattal csüng Lobbanékonyon, az a legrosszabb tulajdonságait hozza ki belőle.
„A narcisztikus személy érzelmei differenciálatlanok, szélsőségesek: fellángolnak és szertefoszlanak. Akit ma istenített, holnap talán lenézi – mondja Molnár Anita. – Alanyi jogon várja el a szeretetet, a megbecsülést, a különleges bánásmódot, mert az neki jár. Egy párkapcsolatban ez nagyon nehezen oldható meg, hiszen ott nem szülőnek kell lenni, hanem egyenrangú félnek. Az illető a párjától igyekszik kicsikarni azt a feltétel nélküli szeretetet, amelyet egy csecsemőnek a szüleitől kell megkapnia. Kisgyerek módjára hisztizik, viszont mivel felnőtt, ha valaki érzelmileg kötődik hozzá, azt nagyon tudja bántani. Ha a másik érzelmileg függő személyiség, akinek ez létszükséglet, akkor a kapcsolat tud működni, bár egyikük sem boldog benne. Egészséges személyiségű ember egy idő után elkezd gondolkodni, és rájön: önző párja valójában egy félénk nyuszika, aki próbálja magát farkasnak mutatni.”
Ahogyan egy hisztis óvodásnál, Lobbanékonynál is a legjobb taktika, ha megőrizzük a hidegvérünket. „Egy ilyen játszmában ugyanis a férfi hirtelen visszacsúszik a gyerek szerepkörébe. Sokat segíthet, ha kicsit rendszerezettebbé tesszük az életünket, és tisztázzuk, pontosan kinek mi a dolga. Ha nem vesszük magunkra Lobbanékony haragját, hanem higgadtan és tárgyszerűen utasítjuk vissza a vádjait, előbb-utóbb fel fogja ismerni, hogy neki is felnőtt módjára kell megoldást keresnie” – javasolja a szakember.
A Szófukar
Megpróbáltatás az élet azzal az önző típussal is, aki a végtelen vadnyugati prérik hallgatag hősét játssza. Ha csak főnöknek oszt nekünk ilyet a sors, még hagyján, bár tökéletes kiszámíthatatlanságával az őrületbe tudja kergetni a munkatársait. Szófukar azonban a magánéletünkben teszi pokollá a mindennapjainkat, ha hozzá kötöttük a sorsunkat. Soha nem tudhatjuk, hányadán állunk vele, mert az érzéseit nem kommunikálja, csakis magára koncentrál. Azért nem telefonál, mert nem ér rá, vagy mert egyszerűen nem vagyok fontos neki? Vajon most szeret? Utál? Aztán egyszer csak beállít Szófukar, malomkerék nagyságú rózsacsokrot cipel, bűbáj kedves, és egyszerűen nem fér a fejébe, miért fogadja őt egy kisírt szemű idegroncs.
Ez az örökös bizonytalanság olyan szinten vágja haza a nő önbizalmát, hogy azt csak pszichoterápiás kezelés vagy egy normális férfi szerelme képes helyrehozni. A hallgatag hős miatt ide-oda lengő érzelmi hinta csak akkor nem viseli meg a nőt, ha kötélből vannak az idegei, vagy ha különösebben nem izgatja, mit érez a párja. Meglepetés azonban még őt is érheti. Ne essünk ugyanis abba a hibába, hogy azt hisszük, az ilyen férfi nem él lelki életet! Él, de csak „önmagában”, és velünk csak a végeredményt közli. Vagy még azt sem. Egyszerűen egy este arra érünk haza, hogy amíg nem voltunk otthon, Szófukar szó nélkül összepakolt, majd kiköltözött a lakásunkból és az életünkből. Ha tehát hosszú távon mellette szeretnénk maradni, ne hagyjuk, hogy megölje a kapcsolatunkat a hallgatás. A jelszó: kommunikáció! Beszéljünk és beszéltessük a párunkat is. Hátha csak azért hallgat bizonyos dolgokról, mert úgy gondolja, minket az úgysem érdekel. Ha azonban sikerül az egyik témában szóra bírni, nagyobb esélyünk van rá, hogy más kérdésekkel kapcsolatban is közlékenyebbé válik.
Az Arrogáns
Szintén felettébb idegesítő típus: mindig az övé az utolsó, de általában az utolsó előtti szó is. Ellentmondást nem tűrő határozottsággal utasítja vissza a legapróbb próbálkozást is, amely az ő mindenhatósága ellen irányulna, és személyes sértésnek veszi, ha valaki akár csak másképp merészel vélekedni valamiről, mint ő. Főnökként egyetlen taktika működik nála: a totális behódolás.
A baj csak az, hogy ez a típus otthon sem tűr ellenvéleményt, és ezt szintén kizárólag egy magát alávetni hajlandó nő képes hosszabb távon elviselni. Mert számára Arrogáns határozott fellépése, érvényesülése általában pozitív előjellel bír, tehát a párja a folyamatos víz alá nyomásért kényelmes élettel vigasztalódhat. Ki tudja, kezdetben tényleg látja-e az agresszív férfiban a biztonságra vágyó kisfiút, előbb-utóbb azonban öntudatra ébred, és akkor már csak az a gondolat tartja bent a kapcsolatban, hogy mennyit veszíthet anyagilag a válással. Végül eljön a pillanat, amikor az engedelmes asszony fellázad, és mindent otthagyva elmenekül. A legutóbbi ilyen kapcsolat, amelyet láttam, tizenkét évig tartott. Arrogáns mellett valószínűleg úgy lehet csak élni, ha állandóan emlékeztetjük magunkat arra, miért is fontos ő nekünk, miért éri meg ebben a kapcsolatban maradni.
„A munkahelyen könnyebb kezelni az önző embert, mert érzelmi érintettség híján egyszerűbb kilépni a szituációból – foglalja össze Molnár Anita. – A párkapcsolatból azonban nem lehet kilépni érzelmileg. Ha az illető narcizmusa nem annyira szélsőséges, akkor megijedhet, ha a másikat távolodni érzi, és megpróbálhat másképp viselkedni. Felnőtt ember már senkit nem hibáztathat a lelki problémáiért. A narcisztikus fejlődés csúcspontja a két és fél, hároméves kor – mire a gyerek eléri az iskoláskort, meg kell tanulnia, hogy nem mindig ő a legfontosabb, nem mindig jár neki minden, nem ő a világ közepe. A szülő akkor jár el helyesen, ha következetes, és az a legrosszabb, ha egyszer szeretettel reagál, máskor visszautasítással. Ilyenkor a gyerekben nem jön létre biztonságérzet, bizalmatlan lesz a világgal szemben. Az érzelmileg rendben lévő szülő ösztönösen jól szereti a gyerekét: dicséri, támogatja, korrigálja – ebből kialakul a reális énkép.”
Cikkünk a Marie Claire januári számában jelent meg.
A magazin tartalmából:
- Erre vágyunk az új évben
- 75 partiszett
- Toplistás férfiak. Miért szeretnek minket?
- Tündököl éjjel és nappal
Ha előfizetnél a magazinra, kattints ide!
