Csakhogy ehhez nem elég magával, fizikai korlátaival és a versenytársakkal megküzdnie, szerinte azok is akadályozzák, akiknek épp az ő támogatása lenne a dolguk. Mára feladta álmait.
 |
Olvasd el Az élet vakvezető kutyával írásunkat is! |
„Talán nem késő” – így zárult az a levél, amelyben írója a nyilvánosság segítségét kéri egy kedves ismerőse ügyében. Mint írja, egy gyengén látó kislányról van szó, aki szeretett volna a paralimpiára kijutni látássérült atlétaként. „Kiválóan sportolt, futott, ha jól tudom, rövid távon szeretett volna indulni. A fő probléma az volt, hogy nem tudott hol versenyezni, mivel Magyarországon hivatalos időméréses, kvalifikációt jelentő látássérült atlétikai verseny nem volt, így ő csak külföldi versenyeken tudta volna teljesíteni a szinteket. Ebben, illetve ezek szervezésében állandóan falakba ütközött, és itt nem az anyagiakra értem, hanem a lehetőségek biztosítására. Sajnos az egyesületek nem igazán támogatták, illetve fogalmazhatok úgy is, hogy sehogyan sem, sőt…
A szomorú az egészben, hogy befejezte … (úgy tűnik) az egészet, mert azt mondta: ilyen méltánytalan hozzáállás mellett nem küzd tovább. Egyetlen látássérült atléta, fiatal sportoló lett volna Magyarországon, akinek tervei voltak, és akár képviselhette volna az országot a 2012-s paralimpián. Arról nem is beszélve, hogy a siker neki mit jelentett volna, mivel mindenkinek fontos a sikerélmény, de úgy gondolom, aki fogyatékkal él, annak ez sokkal többet jelent. Szerintem egy álom véget ért. A sűrűn hangoztatott esélyegyenlőség hol is van?” – zárul a nyilvánosság elé tárt panasz…
S hogy kiért is íródott ez a levél? A 18 éves Lengyel Zsófiért.
 |
| A Fuss a fényben rendezvényen |
Zsófi már hétéves korában focista akart lenni. Egyedül közlekedni és mindenben egy egészséges gyerek életét élni. Dacolva azzal a ténnyel, amivel hároméves korától mindenki tisztában volt: Zsófi szeme beteg. Súlyosan beteg, fokozatosan veszítheti el majd látását. Kilencévesen már a gyengén látók iskolájába járt, de még rajzolt, képei a szentendrei skanzenben is helyet parancsoltak. Kilenc volt, amikor úszni kezdett, majd kiderült, atlétikában igazi őstehetség, így párhuzamosan csinálta a kettőt, s szinte azonnal sorra nyerte a versenyeket. Három év múlva már csak az atlétikára koncentrált. 2004-ben meghívták a budapesti ifjúsági atlétikai világbajnokság megnyitójára, hatodmagával. Akkor még ő gyengén látóként egy vak lány párjaként futott, megnyerték a 200 méteres síkfutást, ketten állhattak a dobogó legfelső fokára.
Ezután Zsófi még évente 11 aranyat szerzett, valamennyi látássérült versenyt megnyerte, futott a Fuss a fényben rendezvényeken, a vivicittákon. Nagyon sokat küzdött a sikereiért. Egészen 2007-ig, amikor is befejezte a gyengén látók iskoláját. Ugyan lényegesen rosszabb látással, de innentől „normál” gimiben kezdte a középiskolát, két tannyelvűben ráadásul, angol–olasz szakon. Egy évre abba is hagyta az atlétikát: túl sok erőt és energiát vett ki az iskola, hogy a rossz látás ellenére egészséges társaival versenyben maradjon. Persze tudta, a sportot mindenképp folytatni fogja.
Igazolt sportolóként, mindenre elszántan
 |
| Lengyel Zsófi “Az igazi célom az, hogy láthassak.” |
– Egy év után újra nekifogtam. Most már profi edzővel, le is igazoltam a Budapesti Honvédhoz, illetve a Magyar Látássérültek és Mozgássérültek Sportegyesületének is sportolója lettem. Szereztünk szponzort, klassz edzőcuccokat, kőkemény munka kezdődött. Tudatosan készültem a 2012-es paralimpiára – meséli már a lány. Csakhogy Zsófi egy dologgal nem tudott megbirkózni: a nemzetközi versenyekre nem tud kijutni, ami viszont a legnagyobb világversenyen való részvétel feltétele.
– Ez az a része, ami a különböző szervezeteknek lenne a feladata. Akár a Magyar Paralimpiai Bizottság, akár a látássérültek és mozgássérültek sportegyesülete egyebek mellett azért van, hogy nekünk, sportolóknak segítsenek versenyeket szervezni, mentorokat találni. De hiába írtunk hetente leveleket, kértünk időpontokat, legfeljebb ígéretekig jutottunk. Az MLMS-nél fűt-fát ígértek, sportgimit meg mindent, aztán hónapok múlva sem történt semmi. A Magyar Paralimpiai Bizottsághoz anyukám személyesen is bement, ahol kioktatták, hogy ez nem az ő dolga, majd egy másik beszélgetésnél csúnyán meg is bántották. Aztán kaptunk egy időpontot, ahol elnézést kértek, de ettől függetlenül nem történt semmi – panaszkodik Zsófi, aki szerint érhetetlen, hogy az a szervezet, amelyiknek a működési szabályzatában is világosan ott állnak a feladatai és kötelességei, miért nem tesz semmit az olyan elszánt sportolókért, mint ő.
A nemzetközi versenyekhez kevés az elszántság
– Már a felkészülés is nekünk sokkal nehezebb. Én például egészségesekkel együtt edzettem, akik ugyan felnéztek rám, hogy paralimpiára készülök, de igazán sosem fogadtak be. Nemzetközi versenyekhez viszont már tényleg kevés minden elszántság és akarat: külső segítség nélkül egyáltalán nem tudunk kijutni, anélkül pedig legfeljebb álom a legnagyobb megmérettetés – mondja lemondóan Zsófi. Ő most fél éve föladta a küzdelmet. Azt mondja, elvették a kedvét, ráadásul a szeme is rohamosan romlani kezdett. Fehér botos oktatásra jár, anélkül már nemigen mehet majd az utcára.
Megkerestük a két érintett szervezetet is, ahol nem kellett nagyon körülírnom, bemutatnom Lengyel Zsófit, azonnal tudták, kiről beszélek. Állítólag sokszor és sokat foglalkoztak a lány ügyével. Szerintük viszont a sportoló két alapvető dolgot nem teljesített: nem prezentált edzőt, illetve sportklubot, ezekkel lehet ugyanis csak egy ilyen ügyet elindítani. – Nem a mama dolga egy sportolót menedzselni, az ilyen szervezetek ugyanis mindig a klubokkal, illetve edzőkkel tárgyalnak – mondták a MLMS-nél.
Milliós jutalmak helyett meleg kézfogás
Zsófi szerint viszont ő nemcsak hogy igazolt sportoló volt, de maga az edzője is várt a megkeresésre a szervezetek részéről, valamint a kapcsolatfelvételre. Vagyis egyelőre úgy tűnik, rejtély, vajon mi is akadályozta Zsófi sportkarrierjét, s nem derül ki, hol is csúszott el az ügy. De ma már ő is csak legyint, és azt mondja: „Ami most itt történik, vagyis az én történetem még a legkisebb dolog úgy általában abban, ahogy a fogyatékkal élőket, főleg sportolókat kezelik itthon. A barátom vízilabdás, siket, egyike azoknak, akik tavaly megnyerték a siketlimpiát, aztán az olimpikonokat megillető milliós jutalmak helyett ők egy meleg kézfogást és egy papírzacskót kaptak. S hogy ebben mit találtak? Volt benne például műanyag kulcstartó, baseballsapka, póló, felfújható gumilabda, fésű, két golyóstoll, egy notesz, egy csavarhúzószett, na meg egy sörnyitó. És akkor nem beszéltem arról, hogyha én, a látássérülésemmel egy olvasónagyítót veszek, természetes, hogy az árát, a 200 ezer forintot magam fizetem, ahogy a barátom is, aki mindkét fülére siket: egy hallókészülék félmillióba kerül, vagyis az a két fülre már egymillió. És akkor ki beszélhet itt esélyegyenlőségről Magyarországon?” – teszi fel az elkeseredett kérdést Zsófi.
| A retinitis pigmentosa a retina (látóideghártya) fokozatos romlása miatti gyengülő látással jár, a tünetek a betegség végső stádiumában már nagyon közel járnak a vaksághoz. Európában mintegy 100 000-en szenvednek ebben a betegségben, és a műretina fejlesztésébe kezdett Egyesült Államokban is nagyjából ugyanennyi beteg található. A műretinaprojekt sikere nagy előrelépés volna, hiszen gyógymód e betegségre gyakorlatilag nem létezik. |
A lány egyébként a lelkemre kötötte, hogy az a mondat mindenképpen legyen benne, hogy ő nem személyeket és szövetségeket, egyesületeket támad, személy szerint nem ezek vezetőivel, munkatársaival van a problémája. Leginkább azzal, hogy ezeken a helyeken nem feltétlenül olyan emberek ülnek, akiknek minimális kapcsolatuk és empátiájuk lenne fogyatékkal élő emberekkel. Hogy pontosan tudják, érezzék, hogyan is kell képviselni az érdekeiket.
És itt lenne a vége? A saját honlapján olvasható felhívás alapján ez nehezen elképzelhető, hisz ebből kiderül, Zsófi még a látásáért folytatott harcot sem adta föl…
„Mint minden gyerek, én is szeretnék eljutni sok helyre, az egész világot látni, de ebben megakadályoz egy betegség, egy szembetegség, a neve retinitis pigmentosa. Magyarországon erre nincs gyógymód, nincs rá gyógyszer, ezért kérem, hogyha bárhol a világon tud valaki gyógymódot, kezelést vagy gyógyszert, amely nekem segíthetne, kérem vegye fel velem a kapcsolatot. Mindent megteszek azért, hogy ne gyűrjön le a betegségem, ezért sportolok. Az igazi célom az, hogy láthassak. Mindent megteszek ezért, nem adom fel a gyógyulás reményét. Ezért kérem, hogy aki a világon bárhol bármilyen megoldást tud, hall, ismer, keressen meg, segítsen meggyógyulnom.
Az e-maileket angolul és olaszul is várom,
Zsozso”
