Heti Csernus: A felnőttség és a húsleves

Miért éppen ő?

A felnőttség szerintem egyenlő a felelősségvállalással. Mind racionális, mind érzelmi szempontból. Ezt már többször mondtam vagy írtam a könyveimben. Mindegy, hogy jól vagy rosszul sül majd el a dolog, én bele merek majd vágni. És mindegy, hogy ez a dolog majd arról szól-e, hogy meg tudom-e beszélni a párommal, ami nem tetszik a viselkedésében, vagy hogyan kezelem, ha megbüntetett a rendőr, vagy igazságtalanul bánt velem a főnököm. Mindegyikben ott leszek én, jóban-rosszban egyaránt. Vállalom a felelősséget a gondolataimért, a tetteimért, szavakkal és érzésekkel, ölelésekkel és érintésekkel. Ez a felnőttség. De mi köze a húsleveshez?

Megrendelheted a képre kattintva!

Aki ezt megcsinálja, tudja, hogy mindenre képes, és ez az illető biztos, hogy jó levest fog csinálni. Persze megfelelő alapanyagokból. Mert sokan lassan már csak kockalevest esznek, nem? Sőt, ha belegondolok, az utóbbi időben a könyvek meg a szakácsok is azt szajkózzák, hogy az egész nem egy nagy ügy. Összedobálsz néhány dolgot, és húsz vagy maximum negyven perc múlva már kész is vagy mindennel. Csak éppen te magad nem vagy benne. A főzőcsatornákon olyan embereket látunk, akikről süt az önbizalom, ezek az emberek zseniális dolgokra képesek. Nem úgy néznek ki, mint akik nem hisznek önmagukban. Aki tudja, hogy képes belevágni új dolgokba, az előbb-utóbb zseniális dolgokat fog véghezvinni!

Azok, akik félnek a kiszámíthatatlanságtól, az újdonságtól, azok előszeretettel támaszkodnak. Az ilyen kapcsolatokat nem megmenteni, mert a szülőktől való érzelmi függőség nagyon komolyan közrejátszik egy kapcsolat kialakításában. Valójában ez a társfüggőség alapja. Kölcsönösen függünk egymástól. Támaszkodunk egymásra. És ez nem jó. A megoldás önmagunkban van! Aki ezt nem hiszi el, az elbukik! Támaszkodni valakire rövid távon jó, hosszú távon életveszély!