Szendi Gábor: Azok a kis piszok gének

Összeillesz a pároddal? Kérdezd a géneket

A modern orvoslás szeret mindent a génekre fogni. Mivel a mai nyugati táplálkozást természetes adottságnak tekinti, logikus módon úgy véli, a betegségek okát valami másban kell keresni. Csakhogy ebben a logikában megint csak van egy bukfenc. Ha azt tapasztalnánk, hogy bárhogyan is táplálkozunk, a népesség egy része elkerülhetetlenül cukorbeteggé válik, akkor joggal okolhatnánk érte a „diabetogén géneket”. Ha azonban a cukorbetegség ismeretlen a természeti népek körében, ráadásul a lowcarb, a ketogén vagy a modern paleolit étrenden élők körében ugyancsak nem találni 2-es típusú cukorbeteget, sőt még az is meggyógyul, aki korábban az volt, akkor meglehetősen értelmetlen dolog diabéteszt okozó génekről beszélni. Ez ahhoz hasonlít, mintha azt kutatnánk, milyen gének okozzák a dohányosoknál a tüdőrákot. Biztos találni ilyet – de nem egyszerűbb leszokni a dohányzásról?

A génkutatás ma már abba a stádiumba ért, hogy lassan úgy ismerjük a genomunkat, mint a tenyerünket. Mint kiderült, az emberi genomban mintegy harminc olyan gén van, amelyek külön-külön is bizonyos mértékű cukorbetegség-kockázatot képviselnek a nyugati táplálkozást folytatók körében. Annál nagyobb kockázattal kell számolnia egy embernek a cukorbetegségre, minél több ilyen gént sikerült „begyűjtenie”.

De fordítsuk meg a mai orvoslás logikáját, és induljunk ki abból, hogy a génjeink évmilliókon át formálódtak, miközben alkalmazkodtunk egy bizonyos táplálkozáshoz. Ezt nevezzük manapság paleolit táplálkozásnak, amely nem okoz cukorbetegséget. Ha viszont találunk olyan géneket, amelyek a nyugati táplálkozást folytatóknál cukorbetegséget okoznak, akkor kijelenthetjük, hogy a nyugati táplálkozási mód ellentmond annak, amihez évmilliók alatt alkalmazkodtunk. A paleolit táplálkozás lelkes becsmérlői állandóan azzal hozakodnak elő, hogy „tízezer év nagy idő ám”, ez alatt az emberiség már régen alkalmazkodott a nagy szénhidráttartalmú táplálkozáshoz. Példaként szokták felhozni a bőrszínváltozást, a ritkább, hegyi levegőhöz való alkalmazkodást vagy a keményítőt lebontó, fokozott enzimaktivitást. Javaslom ezeknek az okos embereknek, hogy látogassanak el egy diabéteszosztályra, és ott próbálják meggyőzni az embereket arról, hogy ők már réges-rég alkalmazkodtak a gabona, burgonya, cukor és egyéb szénhidrátokban dús élelmiszerek fogyasztásához. A kedves olvasónak pedig továbbgondolásra javaslom a következő okfejtést.

Ha az ember olyan környezetbe került, ahol a túlélése került veszélybe, akkor természetesen nagy előnyt jelentettek az olyan tulajdonságok, amelyek az életben maradást és ezáltal a szaporodást szolgálták. A ritka hegyi levegő, az alacsonyabb intenzitású UV-sugárzás északon, a sarki hideg egytől egyig olyan tényezők, amelyekhez muszáj volt idomulni, különben az emberek nem lettek volna képesek belakni azt a földrajzi területet. A földműveléssel megnövekedett szénhidrátbevitel ugyancsak elindított egy erős szelekciót: akik különösen érzékenyek voltak a szénhidrátbevitelre, azok úgy jártak, mint napjainkban az arizonai pima indiánok, akik már huszonéves korukra 250 kilósra híznak, megvakulnak és elüszkösödik a lábuk. A gyorsan felszívódó szénhidrát hatására korán megbetegedett őseink kirostálódtak, hiszen nem voltak sikeresek a szaporodásban. De a kiválasztódás csak azokat a tulajdonságokat érinti, amelyek gátjai a sikeres szaporodásnak. Azok a gének, amelyek hajlamosítanak a cukorbetegségre, de hatásukat csak a szaporodás utáni években fejtik ki, nem tudtak szelektálódni. Így maradt fenn például a Huntington-betegség is, amelynek tünetei rendszerint 35 éves kor után jelennek meg. Mivel a 2-es típusú cukorbetegség első tünetei 40 év felett szoktak felbukkanni, a 2TC-re hajlamosító gének igen elterjedtek a népességben.

Egy 15%-os diabéteszkockázatot képviselő génváltozat például a népesség 90%-ában, egy 20%-os rizikófaktort jelentő a népesség 83%-ban, egy 10%-os kockázatú a népesség 50%-ában, míg egy 30–70% közötti lehetőséggel bíró variáció a népesség 26%-ában fordul elő. Mindez azt igazolja, hogy eredetileg sem voltunk alkalmasak olyan étrend fogyasztására, amely döntően gyorsan felszívódó szénhidrátokat tartalmaz, és nem is alkalmazkodtunk az efféle táplálkozáshoz.

Hogy egy példát említsünk: az emberek 17-18%-a hordoz 14-15 betegségre hajlamosító gént, és ezeknek a személyeknek már kétszeres kockázattal kell számolniuk a cukorbetegség kialakulását illetően. Az emberek 10%-a hordoz tizenhét megbetegítő gént: az ő cukorbetegség-kockázatuk már három és félszeres. A 20-nál több gént hordozóknak már hatszoros kockázattal kell szembenézniük.

Az evolúciós alkalmazkodásban ismeretlen a „túlteljesítés”. Mindig csak annyira változnak az élőlények, amennyire muszáj. Ezért aztán a szénhidrátokhoz is csak annyira alkalmazkodott az ember az elmúlt 5–10 ezer évben, hogy a korai megbetegedés ne veszélyeztesse a sikeres szaporodást. Ebbe beleértendő az utódok sikeres felnevelésének ideje is. A cukorbetegség, a szív- és érrendszeri betegségek ezért jelentkeznek csak 40-50 év felett. Ne feledjük, hogy a cukorbetegség csak az elmúlt száz évben vált igen gyakorivá, hiszen ekkortól kezdte mind inkább eluralni táplálékunkat a liszt, a burgonya és a cukor.