 |
11 dolog, amire nem vagyunk büszkék |
Judit, 40
„Mindig is egészséges és vidám lány voltam, és egy ideig nagyon boldog. Aztán a rózsaszínnek hitt házasságomnak egy pofon vetett véget, majd következett a hosszú válási ceremónia, amibe szép lassan bele lehetett őrülni. Egy kisfiam van, ő hozzám került, de tulajdonképpen a nulláról kezdtük az egészet. Éppen miatta nem hagyhattam el magam: helyt kellett állnom a munkahelyemen és közben az új otthonomat is ráncba kellett szedni. Közben és azóta is a volt férjem folyamatosan megkeseríti az életemet, pedig szó szerint kisemmizett abból, ami az enyém volt. De nem igazán tudja megemészteni, hogy nem tett teljesen tönkre, és hogy talpra álltam.
Ám egyvalami megváltozott. Folyamatosan beteg vagyok. Míg régebben semmilyen kórokozó nem talált fogást rajtam, egy ideje – és ennek most már jócskán két éve – egyfolytában van valami: az arcüreggyulladásom folyamatos, télen-nyáron folyik az orrom és be vagyok rekedve. Egyfolytában fáj a bal térdem és olyan görcsös vagyok, hogy azt rossz nézni. Két év alatt több gyógyszert szedtem be, mint előtte egész életemben. Aztán jött a felismerés: amíg nem szakítok a múlttal, addig az beteggé fog tenni. Fizikai tünetekben jelentkezik a lelkem minden baja. Elhatároztam: ennek véget vetek. Egy barátnőm segít, aki meditációt is tanít. Hetek óta jobban vagyok, és teljesen máshogy is gondolkodom. Elfogadtam, hogy sosem szabadulok a volt férjemtől, hiszen bennünket összeköt a közös gyerek és megváltoztatni sem tudom – nem is akarom. Most már nem szeretnék beleszakadni a bizonyításba, hogy egyedül is képes vagyok mindenre. Több regenerálódást hagyok magamnak, és ha rosszul alakulnak a dolgaim, egy barátnőm mondatát idézem: »mindig volt valahogy, eztán is csak lesz valahogy«. Sokkal jobban vagyok, senki nem ér annyit, hogy miatta beteg legyek.”
Kata, 36
„A sport volt az életem. Mindenáron válogatott sportoló szerettem volna lenni és mindent meg is tettem ezért: kemény edzések, semmi szabadidő és szórakozás. Nekem az edzések voltak azok. A korosztályos válogatott keretében is benne voltam, és úgy tűnt, semmi sem árnyékolhatja be a pályafutásomat. Ám a sport teljesen kiszámíthatatlan: 18 éves voltam, amikor lesérültem. Előtte is voltak kisebb-nagyobb sérüléseim, de egy percig nem gondoltam, hogy ez megállíthatna engem az álmaim megvalósításában. Egy pénteki edzésen felugrás közben ráléptek a lábfejemre, miközben én »húztam« felfelé. Ahány szalag, annyifelé. Rögtön a sportkórházban kötöttem ki, ahol péntek délután révén már nem igazán foglalkoztak a sérülésemmel. Fekvőgipszet tettek rá, ám a vérömleny, ami közben keletkezett, óriási fájdalmat okozott. Levágták a gipszet, de addig nem lehetett megröntgenezni, amíg az ömleny eltakarta a lábfejem. Leszívták fokozatosan és közben kenegetnem kellett, de mire mindennek a végére értem, a szalagok már elhelyezkedtek és letapadtak, rossz helyen. »A dolog csak akkor jöhet rendbe, ha ugyanúgy lesérülök, ahogy előtte« – hallottam a szakemberektől.
Legalább egy évig a külső talpélemen jártam, csak sportcipőbe fért bele a lábam, és bekötni azt sem tudtam. Aztán jött a felismerés: ezzel a lábbal már sohasem fogok tudni versenyszerűen sportolni. Megpróbáltam, de nem ment. Sokáig nem tudtam feldolgozni. Rövid idő alatt 20 kiló ment le rólam, csomókban hullott a hajam, a buszon helyet kellett kérnem, mert sokszor rosszul lettem, a bőröm szürke volt, a szemeim beesettek. Közben láttam, hogy akik abbahagyták, mennyire elhíztak és legalább ennyi »vigaszom« maradt, hogy én nem estem ebbe a csapdába. Már mindenki kétségbeesett a környezetemben, vizsgáltak, de szervi elváltozást nem találtak. Egy idő után azonban úgy néztem ki, mint az anorexiások, csont és bőr – egyesek szerint az is voltam. Attól, hogy végül a koplalás vigyen el, az mentett meg, hogy lefényképeztek és az orrom alá dugták: magamra sem ismertem. Kezdtem szépen lassan magamhoz térni és B-tervet gyártani. Semmi nem érhet annyit, hogy teljesen tönkretegyem magam és persze a körülöttem lévők életét is, akik folyamatosan aggódtak. Ha már sportoló nem lehetek, akkor muszáj valami mást csinálni. Évekbe telt, míg helyrerázódtam, de azóta is szörnyen érzem magam, ha látok egy meccset, ahol akár még én is ott lehetnék. Remélem, egyszer ez is elmúlik.”
Zsófi, 33
„Három éve kezdődött. Otthon voltam a féléves kisfiammal, és bevallom, nem úgy történtek a dolgok, mint ahogy azt megálmodtam. Ahelyett hogy boldog lettem volna, mert nagyon szerettem volna gyereket, annyira egyedül voltam, mint a kisujjam. A férjem sokat dolgozott, a szüleim vidéken élnek, testvérem nincs, és az egyetlen igazi barátnőm, alighogy szültem, kiment külföldre dolgozni egy évre. A mindennapok monotóniáját azzal orvosoltam, hogy ettem. Az egyetlen dolog volt, ami átlendített a nehézségeken. Ez azonban hamar megmutatkozott. Fél év alatt közel 18 kilót sikerült magamra szedni, és még az is rajtam maradt, amit a szülés alatt sikerült magamra szedni. Így a plusz 30 kilómmal már semmi a világon nem jött rám. De nem is ez volt a legnagyobb gond, jöttek a betegségek: magas vérnyomás, visszerek, a hatalmas kebleim miatt – pedig már nem szoptattam – a hátam majd leszakadt. Az élethez sem nagyon volt kedvem.
Aztán egyszer rosszul lettem: az orvos azt mondta, ha rövid időn belül nem fogyok le, komoly baj lehet. A lábaim vizesedtek, vízhajtót írt fel és a vérnyomásomra gyógyszert. Aztán egyszer a babakocsit tolva az utcán lettem rosszul; amikor bevittek a kórházba és magamhoz tértem, megfogadtam, vége. Rendet kell tennem a feje mben, mert ha ez így megy tovább, még a negyedik x előtt búcsút mondhatok az életemnek. A szüleim kérték, forduljak szakemberhez, a férjem a mozgást ajánlotta és próbált többet otthon lenni velünk. Aztán érdekes módon a legnagyobb lendületet mégis az adta, amikor a kisfiam az első szavát kimondta: anya. Ez az elbűvölő gyerek nem érdemli meg, hogy ezt tegyem vele. Nem kellett szakember, kitartottam az elhatározásom mellett. Mostanra visszanyertem a régi súlyom, sokat mozgok és ez meghozta a kedvemet is, tervezzük a második gyereket, és ha látok olyan kismamát, aki depressziós, próbálok segíteni neki.”
