 |
Miért és hová menekül a pasi? |
Van az én életemben is olyan, hogy a fájdalom és a félelem ott leselkedik a vállamon, de elhatároztam, hogy akkor sem fogom hagyni, hogy ők győzzenek. A tapasztalataim alapján lassan kezdett összeállni a kép. Az egyik kulcsfontosságú momentum felismerése követte a másikat. Eszembe jutnak a régi kapcsolataim. Valamennyinek iszonyú szoros kapcsolata volt az anyjával. Hát, gondoltam, ez nem lehet véletlen. Miért is van ez? Miért fogtam én ki mindig ilyen csajokat? Ráadásul ezek a csajok egy idő után elkezdtek felettem anyáskodni. Amit én elfogadtam, mert baromi kényelmes volt. Végül elgondolkodtam azon is, hogy ezekben a kapcsolatokban – nem akarok mellébeszélni – miért kezdett mindig ellaposodni a szexuális életünk…
Akkor jöttem rá, hogy én csak azt hittem, hogy leváltam a szüleimről… Ekkor fogalmaztam meg azt is, hogyan lehet megállapítani, hogy valaki érzelmileg levált-e a szüleiről. Mert a leválás nem csakanyagilag fontos, hanem érzelmileg is. És ezt abból lehet lemérni, hogy az illető tud-e nyugodtan beszélni azokról a lelki traumákról, amiket a szülei okoztak neki. Hogy tud-e nekik nemet is mondani adott helyzetben, de dicsérni is őket. Hogy pontosan meg tudja-e nevezni a szülei pozitív és negatív tulajdonságait, hiszen tudja, hogy ezek benne is ott rejlenek. A felnőtt „gyermek” mindezeket felismeri, és amikor erről beszél, a hangjában nincs indulat, sem harag, sem düh, de nincs rajongás sem. Hűvös tárgyilagossággal tud beszélni róla. Nincs olyan, hogy: „A szemét anyám otthagyott!”, „Az apám egy rohadék alkoholista, rohadjon meg a sírjában is!”, „Fantasztikus kapcsolatban vagyok a szüleimmel, naponta beszélgetek velük!” – ez mind-mind azt jelenti, hogy az illető még nem szakadt le a szüleiről. Nem vált el róluk érzelmi szempontból.
Amikor minderre rájöttem, akkor megnéztem a saját szüleimet. Mi rejlik ott? Nagyon sokáig azt hittem, hogy az apám az agresszor – haragudtam is rá rendesen –, és mellette ott van szegény anyám, aki olyan sokat tűrt, szenvedett és feláldozta az életét miattunk. Csak ekkor értettem meg, hogy kettőn áll a vásár. Ehhez is két ember kell, ez mindkettőjük felelőssége. Nemcsak a „szemét apám” kellett hozzá: az ő eszköztára mellett ott volt az anyám érzelmi manipulációja. Amit én nem láttam meg… Akkor esett le nekem, hogy a nők a csúcsra járatva képesek használni az érzelmi zsarolás fegyverét. „Fiam, nem akarsz látni? Akkor ne is hívjál bennünket! Majd hívsz akkor, amikor eszedbe jutunk.” És akkor kimondtam, amit addig sosem mertem kimondani: az anyám felelősségét ebben az egész történetben, és így a saját párkapcsolataimban. Én azt hittem, hogy leváltam az anyámról, de valójában nem váltam le, és ez a nő lett a pótmamám, a kapcsolatban pedig úgy viselkedtem, mint az apám, amit sokszor meg is kaptam, mégsem változtattam.
Ekkor váltam le érzelmileg a szüleimről. De csak aznapra. Azért csak aznapra, mert arra is rájöttem, hogy mindezért, ha a helyzet úgy hozza, néha nap mint nap következetesen meg kell dolgozni. Már nem volt bennem indulat. És most sincsen bennem harag.
Nem menthettem volna meg ez előtt egyetlen kapcsolatomat sem, mert akkor még nem tudtam, hogy a szülőktől való érzelmi függőség ilyen komolyan közrejátszik egy kapcsolat kialakításában. Valójában ez a társfüggőség alapja. Kölcsönösen függünk egymástól. Támaszkodunk egymásra. És ez nem jó. Aki szelet vet, vihart arat. Ilyenkor oda kell állni a fájdalom elé, különösen akkor, ha mindezt önmagamnak okoztam. Magamnak okoztam, mert féltem kimondani, hogy valami csökkenni kezdett közöttünk. Illetve kimondtam, csak nem teljesen. Nem csontig hatoló őszinteséggel. Szerintem a gyávaságnak két szintje van. A nagyon-nagyon gyáva az csak fejben kefél félre…
