Birtokolni vagy nem birtokolni?

Egyre többször találkozom a különféle párkapcsolatokban ezzel a kérdéssel. A héten két olyan emberrel is beszélgettem a témáról, akik radikálisan az egyik oldalt képviselik. Soma heti üzenete következik.

Az egyik – számomra – véglet egy férfi sztorija volt, aki elmesélte, hogy 16 éve élnek együtt a feleségével, van 3 gyerekük, abszolút a nyitott házasság hívei, és remekül működik a kapcsolatuk. Két ingatlanuk van, hol itt, hol ott vannak együtt és külön (akárcsak én a férjemmel, ezt nagyon jó dolognak tartom), és ha a felesége szeretőt fogad, ő gyújtja nejének a mécsest, és drukkol, hogy minél nagyobb örömöket éljen meg szeretett párja. Ez szépen hangzik, de köszönöm, én biztos nem szeretném, hogy a párom ezt tegye. És én sem szeretném az ő szeretőjének előkészíteni a szerelmi fészket. Ilyet szívesen megteszek egy barátnak, de nem a páromnak. Más minőség.

A másik – számomra szintén végletes – sztorit egy nő ismerősöm mondta el. Közölte, hogy az ő értékrendjében egy kapcsolatban egyszer lehet félrelépni, ez egyben az utolsó alkalom is, mert ott ő kiszáll a kapcsolatból. Megrökönyödve kérdeztem: elválnál a férjedtől, szétszednéd az évek alatt felépített otthonotokat, megvalósított vágyaitokat egyetlen futó kaland miatt? Ennyire fontos a sértett, büszke egód? Erre ő annyit válaszolt, hogy az elején lefektették a kapcsolatuk alapjait, és ő megmondta: pontosan azt várja el a másiktól, amit ő ad: hűséget és őszinteséget. Értem. Tehát ha megfelelsz az elvárásaimnak, akkor szeretlek.

És mi van a változással? És a mérlegeléssel? A serpenyő egyik oldalán ott van minden, ami fontos: fizikai, érzelmi, testi, szellemi passzent, ám ha becsúszik egy egyéjszakás kaland, mindez ugrott. Nekem ez nagyon „náci”…

Egyetértek Hellingerrel abban, hogy túl nagy kérés és elvárás a másiktól az egy életen át való hűség. De az is biztos, hogy nincs recept. Valakinek ettől működik a kapcsolata, a másiknak meg épp ettől nem.
Én azt gondolom, az őszinteségnek is csak akkor van értelme (és nem csak a párkapcsolatban), ha attól a másik fejlődik. (Amit persze sokszor nehéz megítélni.) A hazugság viszont megmételyezi a lelket… Hej, nem egyszerű ez… Együtt fejlődni, valóban, tehát feltétel nélkül szeretni, és mégis tisztán lerakni egy kapcsolat alapjait, ez nagyon fontos.

Eszembe jutott egy barátnőm, aki 15 éve él együtt a férjével. Nagyon szeretik egymást, állandóan meg tud újhodni a kapcsolatuk, de az asszonykának időnként vannak futó kalandjai, amiket – hál’ istennek – jó szaftosan nekem mesél el. (Nyami…) Eközben a férjétől maximális hűséget vár el,  ami szerinte azért igazságos, merthogy nincsenek egy szenvedélyességi szinten. Ő mindig is többet igényelt, mint amire a férje képes. Vagyis ő maximálisan kielégíti a férje igényeit, ám ő csak a töredékét kapja annak, ami szerinte neki kijárna. Viszont ezt leszámítva mindenben tökéletesen kiegészítik egymást. Ez is egy megoldás. Mindegyik más.

Ami még bennem felmerült kérdés, hogy vajon a lelke mélyén mindenki igényli-e a szabadságot? Nem a felszínen – az nyilvánvaló, hogy nagyon sokan rettegnek a szabadságtól, inkább függnek, kapaszkodnak –, hanem a mélyben… Szerinted?