Jó ideje tapasztalom, hogy a világban levő dolgok tetemes része nem más, mint szubjektív valóság. Azaz amit az adott személy a saját szűrőjén, saját magán keresztül megtapasztal.
Ismerjük a jelenséget: ugyanazon dolog egészen más reakciókat vált ki az egyik embernél, mint a másiknál. Nem a tényekről beszélek, mint például a levegő összetétele, a Föld forgásának az iránya, vagy az autógumi előállításának menete, hanem arról, hogy a körülöttünk lévő vagy velünk történő dolgokat milyen módon éljük meg.
Szondi Lipót (nagynevű magyar idegorvos, pszichiáter, nevéhez kötődik a pszichológiában ma is használatos Szondi-teszt) azt mondta: szerinte valójában senki sem normális. Szerintem ezzel a mondatával ő arra gondolt, hogy így vagy úgy, mindannyian sérültünk (ráadásul akaratlanul is hozzuk magunkkal őseink megéléseit is), ez az élet természetes része. De ha senki sem normális, akkor mihez képest nem az? Mi a támpont, mihez, kihez képest nem normális az ember, és ki számít annak?
A legnagyobb nevű pszichológusok ezt így definiálták:
• Preston: A lelki egészség azt jelenti, hogy az egyén képes fizikai adottságainak megfelelően, más emberekkel együttműködve, boldogságot, örömöt érezve, képességeit kibontakoztatva önállóan élni.
• Allport: Normális, egészséges embernek csak az érett személyiségű embert lehet nevezni, akire jellemző, hogy saját szükségleteit kielégítően dolgozik, az egész életvezetését meghatározó életszemlélet szerint tevékenykedik, gondolkodik, él, örül.
• Erikson: az egyén saját magát mint behelyettesíthetetlen egyszeri valóságot éli meg, és a régmúlt időkben élt emberekkel, más kortársakkal közösséget vállalva, velük azonos emberi méltóságot, szeretetet, törvényeket, célokat vallva éli életét.
• Wishner: A pszichikum egészsége és patológiája közötti kontinuum úgy fogható fel, mint annak a hatékonysága, ahogy az egyén a környezete vele szemben támasztott követelményeinek megfelelni képes.
• Freud: Az egészséges ember képes dolgozni és szeretni.
Ezeken a meghatározásokon lehet vitatkozni ( főleg Wishnerén), mindenesetre magunk is érezzük, nem olyan egyszerű kérdés az, hogy ki a normális.
A Nők Lapja Cafén nemrég megjelent egy írás, amiben a népszerű magyar táplálkozás-szakértő és fogyasztóguru, Schobert Norbert nyilatkozik. Az írás címe: „Aki visszahízik, nem normális”. Ezen elgondolkodtam, mert jó magam is több alkalommal leadtam, majd visszahíztam azt a 10 kilót, amitől most is megválnék – bár úgy látszik, annyira mégsem, merthogy nem sokat teszek érte (a mozgás alapjáraton lételemem, számomra az nem külső, hanem belső kényszer), no meg így is jól érzem magam a bőrömben. Schobert Norbertnek vitathatatlanul rengeteg érdeme van, nem is őt kívánom támadni, csupán elmerengtem a vele készített interjú címén. Ezek szerint én sem vagyok normális. Ha ez igaz, nekem akkor sem okoz gondot – na lehet, hogy ez a nem normális? –, mert így is kifejezetten jó kedélyű, derűs, életszerető embernek élem meg magam, aki azt (t)eszi, amit szeret, és látom, hogy ez sokaknak jó. Akkor pontosítok: Aki visszahízik és ettől rosszul érzi magát, nem normális. Ebben már van igazság, de még mindig pontatlan… Továbblépek: aki nem érzi jól magát a bőrében (de szép kifejezés, hisz mi magunk nem a test vagyunk, hanem benne vagyunk a testünkben), az nem normális. Akkor viszont azt kell, hogy mondjam: a földgolyón élők tetemes része nem normális. Hogy aztán valaki a súlya miatt, az orra vagy a melle mérete miatt, a külseje vagy felerősített belső tulajdonságai miatt nem érzi jól magát a bőrében, az már részletkérdés. (Alapvetően egészséges emberekről beszélek.) Gyakorló gyógyítóként pedig azt tapasztalom: mindez nem a külsőn múlik! Ha a mélyben, a tudat alatt nem módosul az a program (ami gyermekkori sérülésből ered), hogy „nem vagyok elég jó”, akkor az illető mindig fog kifogást találni arra, hogy nem elég jó. Minderre persze ez a „money-pulált” szépségipar is vastagon rátesz, amit a sok megvezethető gyerekember be is vesz. Már nem is tudom, hol olvastam, hogy a lefogyott emberek 80 százaléka visszahízik. Nem csoda: a lefogyással csak a felületet piszkálták, a lényeg a mélyben változatlan. Valamiért visszarendeződik az alaphelyzet. Ebben az esetben viszont – ahogy az a nem normális emberekkel lenni szokott – kevés a dietetikus és személyi tréner segítő jelenléte.
Minden kornak megvan a maga jellemző pszichés betegsége. A mi korunké a szorongás. Rengetegen szoronganak. Ezen sokféleképpen lehet segíteni, lehet gyógyítani, kezelni, és lehetséges az is, hogy valamin keresztül éljük meg a dolgot, ami egy bizonyos pontig még segít is nekünk. (Hiszen ahol árnyék van, ott napfénynek is kell lennie…) Korunkban elég sok trendi levezetése alakult ki a szorongásnak (vitatott, hogy ez mennyire normális), ilyen például a nagyon egészséges élet. Amikor a szorongás hozta kényszeresség (mert minden szorongás azt hoz magával, ilyen-olyan mértékben) valami hasznosnak, egészségesnek tűnő módon jelenik meg. Ilyen az egyre inkább terjedő orthorexia, amikor az egészséges táplálkozás (és mellette edzés) már a túlzás szintjén jelenik meg. Amikor egy embernek az a központi kérdése – létezése mandalájának középpontja – hogy hány kalóriát, milyen tápanyagot és pontosan mikor rakott magába, mikor, milyen szériában, mennyit edzett egy adott testrészre. Vagy amikor már eljut oda az illető, hogy az, hogy ő mikor és mit kíván (a test jelzéseire hallgatva), már nem szempont. Amikor retteg attól, hogy várandósan vagy szoptatás alatt annyit és azt egyen, amit megkíván, amikor minden falat csakis „tudományosan” kerül a testébe. Az én szubjektív valóságomban ez például nem normális. Ahogy az sem, hogy – emlékszem rá – Heidi Klumot pozitív példaként emlegették az újságok, amikor négy hónappal a gyermeke megszületése után a teljesen visszanyert alakját mutogatta a Victoria’s Secret fehérnemű-bemutatóján. Ez szerintem például nem normális, mert egy ennyi idős babának az az ideális, ha egész lényével felé fordul az anyja, és egy darabig ő van az élete középpontjában. Vagy például szerintem az sem normális, amikor a különféle fórumokon álnéven anyázzák egymást az emberek. (Bár mondjuk az inkább a tudatlanságból fakad, hiszen ezek az emberek nem tudják, hogy azt aratják, amit elvetnek…) Vagy a tudatlanságra is mondhatjuk azt, hogy nem normális? Szerinted?
De hiszen nem tehet róla, hogy nem tudja. Erre képes. Nem direkt nem tudja. Ahogy nem direkt nem tudja azt sem, hogy mért teszi. Csakúgy, mint aki visszahízik.
