Sokszor megtapasztaltam már ezt a csodálatos érzést, amikor már nem is igazán tudtam megállapítani, hogy adok vagy kapok, mert a kettő eggyé vált. Na ja, persze, a szeretkezésben egyértelmű. De ugyanezt érzem a csoportterápiás foglalkozásaimon is, amikor másoknak vezetem a meditációt vagy transzlégzést, közben én magam is katarzisokon megyek keresztül. Az ő jelenlétük kell ahhoz, hogy ezeket az élményeket megéljem és kaphassak.
Beugrott az a csoportterápiás elem, amikor a testhőmérsékletű medencében két kört formálunk. A belsőbe állnak azok a nőtársaink, akik adott testrészeiket túl sokat bántották, ócsárolták, a külső körbe (ami mozog, mindig lép egyet jobbra) pedig azok, akik ezt a testrészt megsimogatják, odateszik a kezüket. (A leggyakoribb egyébként, hogy a hasukat nem szeretik a nők.) A belső kör kap, a külső ad. Szemek lehunyva. Én mindig a külsőbe állok. Mert a más utált testrészének a megérintése a sajátomat is segíti elfogadni, megszeretni. Valójában azt érzem, nem is én adok, hanem általuk kaphatok.
A napokban egy ismerősöm egy nagyon megható eseményre invitált. Egy baráti kör (különféle foglalkozású emberek) egy borozós-beszélgetős alkalommal közösen jutottak el annak a belső vágynak a megfogalmazásáig, hogy abból a plusz erőből, amivel ők rendelkeznek, mennyire jó lenne azoknak adni, akik rászorulnak a segítségre. Ők leginkább a fogyatékkal élő emberek mellett tették le a voksukat. (Nagyon meg tudom érteni őket, három éve én is beleszerettem a csömöri testi-szellemi fogyatékkal élők bentlakásos intézményébe, sok-sok ott lakójába… Alapítványommal hol őket, hol a borsodi mélyszegénységben élőket támogatom.)
Ez a baráti csoport is megérezte azt, hogy mennyi erőt ad, ha az ember nem folyton a saját nyűgével, hiányaival, vágyaival, saját magával van elfoglalva, és hogy micsoda kinyújtózás a léleknek, ha a másikra figyelés által kiléphet az ember a „vak dióként dióhéjba zárva lenni” állapotból. Úgy tapasztalom, egyre többen vágyják, igénylik ezt, egyre több az önkéntes, a jobbító szándékú civil szervezet.
Az a baráti csoport, amiről írok (a Mozdulj! Közhasznú Egyesület), azt találta ki, hogy augusztus 19–21. között egy kerékpártúrát szerveznek a Balaton körül, mégpedig tandem biciklivel vakoknak. Elöl ül a látó ember, hátul a vak, aki ezáltal megélheti a világ egyik legfantasztikusabb mozgástevékenységét. Egy olyan élményt kap, amit semmi más nem adhat meg. A széllel, levegővel, nappal, elemekkel való találkozást, amit csak tekerés közben élhet meg az ember. (Nekem a kedvenc sportom a bringázás, ezután a cikk után indulok is. Ezzel ki tudom dobni a feszültséget, és közben szabadnak érzem magam.) Ilyen egyszerű és nagyszerű ötlet, amiben az is kap, aki ad, és az is ad, aki kap. Látóként megélni azt, hogy egy nem látó embertárs általa jut ehhez az isteni élményhez, igen felemelő lehet. Ezáltal mindketten azt élhetik meg, hogy szükség van rájuk.
Úgyhogy drága embertárs, ha nagyon be vagy zárva a saját nyűgödbe, fordulj afelé, aki még nálad is nagyobb bajban van. Hogy megélhesd a gazdagságod, azt, hogy van miből adni. Figyelmet, erőt, valamit magadból. Nagyon jó befektetés.
