Mindjárt itt van szeptember, az iskolakezdés időpontja. Még most is be-bevillannak az iskolai emlékek, az évkezdés adta izgatottság, új füzetek és könyvek illata, tollak, ceruzák és tolltartók sokasága. Emlékszem, milyen menő volt az, akinek elsők között volt szagos radírja vagy a tintába mártogatós után golyóstolla. Bizonyos iskolatáskákkal és tollakkal is lehetett „menőzni”. (Sok felnőtt ebben benne is ragadt, csak ők már az órájukkal, kocsijukkal, ruhamárkáikkal élik meg ezt.)
Vannak viszont, akik úgy kezdik az évet, hogy önmagukon kívül semmit vagy szinte semmit nem visznek az iskolába. Míg a többiek kipakolják a szép, új, színes ceruzákkal teli tolltartójukat, bennük az az érzés növekszik: nekem ez sincs. Meg ez se. Egyre több a mélyszegénységben élők száma hazánkban, köztük rengeteg a gyerek. Akik már az első iskolai évben, a kezdet pillanatában azt élik meg, hogy hátrányosan indulnak, adott esetben nem tudnak lépést tartani a többiekkel, mert nincsenek meg hozzá az eszközeik.
Sajnos azt tapasztaltam Magyarországon, hogy mindemellett az emberek hajlamosak búnak adni a fejüket és panaszkodni, másokra mutogatni és ölbe tett kézzel várni a segítséget. Nem a VAN-ra figyelnek, hanem a NINCS-re. És azok a gyerekek, akik ebben nőnek föl, nyilván hajlamosak lesznek ezt a mintát átvenni. Tudom, van a tehetetlenségérzésnek egy lehúzó, depresszív része, és meg is tudom érteni, miközben azt is érzem, hogy mindez életellenes. Együtt vagyunk benne ebben a nagy egészben, és tenni kell, csinálni, cselekedni!
Egyre több magánszemély és civil szervezet tesz is azért, hogy érezzük azt, hogy VAN, hogy vagyunk és adunk-kapunk, és attól, hogy a másiknak segítünk, nekünk is jobb lesz.
A Marom Egyesület és a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) önkéntesei úgy határoztak, hogy gyűjtést rendeznek kistelepülések első osztályosai számára, hogy ezek a gyerekek is egyenlő esélyekkel kezdhessék el az iskolát, hogy ne egy ceruzán vagy radíron múljon, hogy megszeressék a tanulást, hogy stabil alapokra helyezhessék az életüket. Akik úgy gondolják, hogy szeretnének segíteni (akár használt író- és tanszerekkel), itt megtehetik.
Furcsa egybeesés, hogy épp most indulok Ózd-Hétesre,az ország egyik legnagyobb mélyszegénységben élő cigánytelepére, a Bódis Kriszta-féle alkotótáborba női csoportot vezetni. Hetek óta gondolkodom rajta, mit adhatok én azoknak az asszonyoknak, akiknek a napi betevő előteremtése rendszeres kihívás. Hogy tudom majd ott megmutatni a VAN-t?. Erről írok a jövő héten.
