Szép volt, és visszafogottan érzéki, daueroltatta gesztenyebarna haját. Látszólag egyszerű, mégis vérforraló nyári ruhákban biciklizett előttem a Tisza-partra. Én meg tekertem utána: gyötörve a vágytól, szerelmesen. Mire vége lett a nyárnak, fölnevelt, és persze meg is bolondított. Ő volt az első szerelmem, szerintem apám is szerelmes volt belé, mert hetekig nem szólt hozzám a szakítás után. Ez sokkal komolyabb dolog volt ennél, mondta, mikor végre mondott egy mondatot, és kinézett az ablakon.
Igaza volt, sokkal komolyabb volt annál, mint hogy eldobjam egy kalandért, aki persze azonnal eldobott. Az édesanyjával éltek ketten, kuporgatós szegénységben, de ha mentem, mindig megterítve az asztal, és a lány újra és újra másik nyári ruhában. Egyenes akartam lenni, de vad voltam és érzéketlen.
Berohant az anyja szobájába, és nem jött ki többé, egy percig még hallottam, hogy azt mondja a mamájának, vége, vége, vége. Aztán semmi. Azóta nem láttam. Öt percig vártam, az anyja kijött, és megkérdezte, akarok-e még valamit.
Érzékeny lány volt, persze, ki nem érzékeny. És rajongó fajta is, én meg belegázoltam, mert azt gondoltam, az új vágy föloldozást ad a bűnöm alól. Elég, ha kimondom, mást szeretek, és széttárom a karom.
Soha többet nem voltam ilyen egyenes, akármit is jelent egyenesnek lenni, ha a „mindennél közelebb”-ből „mindennél távolabb” lesz. És a kettő között nem történik semmi, csak valaki kimond egy mondatot.
Még nem voltam férfi, de a következő szakításkor – amikor nem engem hagytak el – gyávaságom már férfiassá érett. Legalább olyan szép, kerek és izmos gyávaság volt, mint amilyen ma. És éppen annyira a kapcsolatban volt a gyökere, mint később.
Annyira féltem szakítás előtt, mintha fájna, fizikai gyötrelmek, kínzás, hideglelés jönne el. Ehhez mérten voltam alamuszi és kétségbeesett. Semmilyen más esetben: felettessel, hatalommal szemben nem éreztem ilyet, ha vétkeztem. A számonkérő szemébe mertem nézni. Egyetemista voltam, amikor rám olvasta egy kétségbeesett lány, aki sokkal jobban szeretett, mint én őt, hogy akkor miért tettem magam nélkülözhetetlenné.
Ő előtte is megvolt valahogy, de most már megszokta, hogy én vagyok a keze, az agya, a lelke, hogy mindent eldöntök, kitalálok és elintézek helyette. És ő elfakult, kilúgozódott ebben a kényszerű kényelemben. Ő nem kérte, hogy én legyek a bérlete, a villanyszámlája, a leckekönyve, a főbérlője, ő csak egy férfit akart, de az meg elkopott félúton.
A „teérted hajtok, hogy mindened meglegyen” önsajnáló fölháborodásával válaszoltam. Működött a gonosz „hálátlan szuka”-retorika. Mikor végre ott bírtam hagyni, hatalmasakat léptem örömömben. Legalább nincs semmi ügyintézés a nyakamon, gondoltam, és uszkve tíz lépésig gondtalan voltam. Aztán visszanehezedtek a léptek. Hetekig rosszkedvem volt, de nem akartam rájönni, miért.
Féltem a szakítástól, mert kiderül, hogy mégsem vagyok nélkülözhetetlen. Nem akartam fölösleges lenni. Féltem, mert nem is ismertem a nőt, akivel voltam, nem akartam tudni, milyen ember igazából, milyen volt előttem. Hiszen azt hittem, én tettem valamilyenné. Ezért nyomasztott a képzelt felelősség: mi lesz vele nélkülem? Előttem is volt valamilyen és utánam is lett, és ő nem bérletet, ágylábat, villanyszámlát akart magának. De én csak „ezek” bírtam lenni. Mert nem rá vágytam, hanem a hasznomat akartam érezni. Elvettem a napjait, aztán attól féltem, mi lesz, ha visszaadom. Nem is vele szakítottam. Ekkor is a saját énemet dédelgettem. De van az önzőségnek egy szintje, ahol önzetlenségnek álcázza magát.
A cikk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
Már kapható a magazin legfrissebb száma.
A tartalomból:
- Kudarc az ágyban – A szexről őszintén
- Féltékenység – Mikortól beteges?
- Vekerdy Tamás – Gyereklélek váláskor
- Nyelvtanulás felnőttkorban – Csak legenda, hogy nehezebb?
- Modern fóbiáink – Szorongás a parkolástól, elhízástól, szállodáktól, nevektől, egyedülléttől
Előfizetnél a magazinra? Katt ide!
