Amikor tizenévesek mondják, azzal nem is nagyon foglalkozom, hiszen még gyermeklányokról van szó, akik sokat változhatnak. Amikor huszonévesek mondják, még arra sem kapom föl a fejem, hiszen nálunk, „fehéreknél” kitolódott a gyermekvállalás időpontja. (Tizenhét évvel ezelőtt meglátogattam az egyik unokatestvéremet New Yorkban, akit akkor már vagy nyolc éve nem láttam. Örömmel meséltem neki, hogy a fiam három-, a lányom egyéves. Erre ő ezt mondta: „Nálunk itt Amerikában harminc alatt csak a kínaiak, a négerek és a csőcselék tagjai szülnek.”
Viszont amikor harmincas éveikben járó nők állnak ki amellett, hogy nem lesznek anyák, ott már valami fura. Ott valami bibi van. Merthogy a természet rendje az, hogy az emberben működik az ősi kód, miszerint szaporodni kell, fenn kell hogy maradjon a faj. Erre persze vannak, akik azt mondják: nem ösztön-állatok vagyunk, vannak magasabb vezérlő elveink is, mint az ösztön. Ez igaz, de azt a torzót már csak a kíváncsiság kedvéért is megnézném, akiben egyáltalán nem működik semmilyen ösztön. Bizony egy egészséges emberben ott van az ösztön és a kontrolláló felettes én is (Freud ezt hívta szuperegónak), ott van az ego, az intuíció, a szív hangja, és mindez együtt működik.
Úgy gondolom, hogy a Föld egy „tanulóbolygó”, ahova azért születtünk, hogy fejlődjünk. Igen gyakran elképzelem, hogy milyen lesz az ember, az emberiség, amikor már fejlettebb lesz. Most szerintem körülbelül kiskamasz kornál tart. De lesz majd középiskolás, egyetemista és felnőtt, majd öreg is. Aztán már nem kell emberi formában lejönni. De most még hosszú út áll előttünk. Sok-sok generációnak kell még születnie-halnia-újra születnie, hogy elmondhassuk: felnőtt az emberiség. Ehhez pedig szülni kell!
De vajon mért dönt egyre több fehér nő úgy, hogy ezt nem vállalja? (Cigányoknál, színes bőrűeknél ez nem jellemző.) Én a következő fő okokat láttam meg:
– Elkezdődött az individualizáció, az egyénnek egyre nagyobb igénye van arra, hogy magát építse, fejlessze. Ráadásul a gyerekek is egyre több foglalkozást igényelnek.
– Most van a fordulópont a férfi-nő viszonyában, véget ért a patriarchális szemlélet, úgyhogy a nőkben felgyülemlett az igény, hogy ők is tanulhassanak, karriert építhessenek, ami ma már egyre nehezebben egyeztethető az anyasággal. (Ezúton ajánlom az Új egyensúly című könyvem és ide vonatkozóan a Lánynevelés-nőoktatás történelme „emberré válásunk” során című fejezetet. Szerintem sokan meglepődnének a tényeken.)
– Egyre kevesebb férfi és nő vállalja az elköteleződést, erőteljesen csökken a házasságkötések száma, márpedig egyedül gyermeket nevelni kemény dió.
– Az individualizáció és a spirituális felébredés elkezdte felszínre hozni nemcsak a saját, de az előző generációk stresszeit, traumáit, amiben nagyon sokan – észre sem veszik – benne ragadtak. Ez maga a regresszió, a múltban ragadás – tudattalanul. Ha valaki nem akar szaporodni, az nagyon sok esetben infantilizmusra utal. Egyszerűen nem nőtt föl az illető, fél a felelősségvállalástól.
Az előző generációk ebbe nem nagyon gondoltak bele. Anyáink, nagyanyáink nem sokat meditáltak azon, hogy anyák lesznek-e vagy sem, tették azt, amit elvártak tőlük. (Huszonéves korig Lajosnénak és anyának illett/kellett lenni, hogy ne nézzék ki az embert a társadalomból.) A mai nő viszont mer választani és átéli azt, hogy micsoda szolgálat az anyaság, ha azt korrektül csinálja. És fél. Fél attól, hogy magára marad, és egyedül kell fölnevelnie a gyermekét. Fél attól, hogy lemarad a karrierről. Fél attól, hogy nem lesz vonzó, szexi nő, nem tudja integrálni ezt a rengeteg szerepet. Fél attól, hogy lelki sérüléseket okoz a gyermekének. Fél attól, hogy jön a kataklizma, armageddon, világvége, szóval „erre a világra veszélyes szülni”.
És végezetül – Eckhardt Tollét idézve: a mai nőnek túl nagy a kollektívfájdalom-teste, azaz generációk láncolatában a sok-sok összegyűlt női fájdalom. Túl sokat tűrtek, viseltek, szolgáltak, lemondtak az előző korok asszonyai. És ez a ma nőjéből csordult ki.
Hogy mit érdemes és mit lehet tenni, erről a következő héten írok.
