Amit a díler nyújt, az rövid távon örömnek látszó illúzió, amely soha nem lehet a tied, hosszú távon meg nagy fájdalommal jár. Amit én kínálok, rövid távon irtózatosan fájdalmas, hosszú távon viszont nem illúzió, hanem a harmónia felé vezető út. Tudom, mert magam is ezt járom, az állandó változás útját taposom. Nemrég újragondoltam annak a fiatal orvosnak a sorait, aki nyolc évvel ezelőtt voltam. Azt hittem, nagy kaland lesz a múlttal való szembenézés. De nem az volt. Keményen megdolgoztam vele.
Változás. 
Mit jelent ez számomra, ha az elmúlt nyolc évre visszatekintek? A legnagyobb változásom talán az, hogy akkor egy dühös erő voltam, ám eljött a pillanat az életemben, amikor elakadtam, fel kellett tennem magamnak a kérdést: ami korábban működött, az most miért nem? Segítséget kellett kérnem, válaszokat kerestem, és sok mindent meg kellett tanulnom önmagamról, saját személyiségemről, a másik ember elfogadásáról, tiszteletéről. De hasznomra vált, az évek során megszerzett tudást ma már koncentráltan tudom használni, s ahogy a dolgok a helyükre kerültek, úgy kezdett el a belső békém is fokozódni.
Amiben most hiszek és amiben nyolc éve hittem, az ugyanaz, de már tiszteletben tartom a másikat. Pontosabban annyi tiszteletet adok neki, amennyit ő ad önmagának. Ma már nem frusztrál, elfogadom, hogy amikor dolgozom, egy eszköz vagyok. Persze a meghökkentő magatartás mit sem változott, a vulgaritással is élek néha, ami szándékosan használt eszközöm. De ebben nem a bántás a lényeg.
|
„A választás megléte és lehetősége… Ezt sokan elfelejtik, el akarják felejteni. Nem akarják meglátni, hogy ott van előttük. Én sem akartam meglátni, vagyis nem mertem meglátni. Görcsösen ragaszkodtam az adott álláspontomhoz, miközben ott volt a másik is. Ráfáztam, de ez volt az én tanulópénzem. (…) Ha az emberek igazán szembenéznek önmagukkal, rájönnek, hogy tele vannak játszmákkal és önbecsapásokkal. Ez a fejlődés lényege. És ha ezeket a hazugságaimat átlátom, és hangosan kimondom őket, akkor belépek a fájdalomba. Csak így lehet változni” – részlet dr. Csernus Imre Drogma című újraírt könyvéből. |
A nyolc év során sok minden történt, sok változást éltem át, bezárták Lipótot, de a magánéletemben is sok mindenen keresztülmentem. De elbúcsúztam az életem ezen szakaszától. Béke van bennem. Megtanultam megélni azt, ami van. Kihasználom a pillanatot. A cél, hogy megőrizzem azt, amit most felépítettem. Ma a Budai Egészségközpontban dolgozom, többek között élsportolók mentális felkészítésével foglalkozom, illetve a szenvedélybetegek számára életre hívott alapítványom továbbra is működik.
Nyolc évvel ezelőtt leírtam azt a mondatot, hogy „Jól érzem magam így”. Ez hazugság volt. Most már tudom. Ezekkel az eszközökkel kompenzáltam a bizonytalanságomat, mert akkoriban nem hittem eléggé önmagamban. Emberként, férfiként nem volt elég önbizalmam. Nem ismertem egy sor olyan törvényt, amit ma már igen. Például azt sem, hogy mindenki annyi tiszteletet, megbecsülést kap másoktól, amennyit önmagának ad. Sem azt, hogy az önbizalom megszerzése kemény munka, amikor – akár nap, mint nap – a félelmeimet győzöm le. A tengert a mai napig szeretem, de már tudom, hogy nem lesz soha az otthonom. Régen még azt hittem. Menekültem. Ékszert alig hordok, az utóbbi időben néha egy nyakláncot. A tetoválásomra viszont mind a mai napig büszke vagyok. Azt soha nem bántam meg. Kétségtelenül dolgozik az egóm, de ezzel úgy érzem, senkinek nem ártok. Emberből vagyok és változom.
November 7-én hétfőn este 7 órakor a Károly körúti Alexandra könyvesházban mutatja be új könyvét, a DROGMA átdolgozott és bővített kiadását dr. Csernus Imre. A Doki immár kilencedik műve egyrészt korunk egyik legégetőbb problémájával, a drogkérdéssel foglalkozik, másrészt plasztikusan ábrázolja, ahogy Csernus őszintén szembesül saját, nyolc évvel ezelőtti énjével, és beszél az azóta benne végbement változásokról.
