„Amióta az eszemet tudom, mindig félek valamitől. Nem telik el úgy nap, hogy ne lenne valami, amin görcsölhetek. A legkomolyabb félelmem, ami gyerekkorom óta elkísér, hogy elveszítem a szüleimet. Ez olyannyira kínoz, hogy minden telefonhívásnál eszembe jut: lehet, hogy ez volt a legutolsó beszélgetésünk. Aktuálisan azon aggódom, hogy a pasim megcsal, de a munkahelyemen is csak azért nem bírok felmondani, mert nem merem meghozni a döntést” – meséli Emese (33), akit félelme tart vissza attól, hogy változtasson, hogy végre azt csinálja, amit igazán szeretne. Ő tipikus függő, mégpedig félelmeitől függ, életét azok irányítják.
A félelmet gyerekkorban csepegtetik belénk: „Ne nyúlj hozzá, mert megégeted magad!” – mindenki számára ismerősen csengenek anyánk szavai. De mi van, ha mégis megtesszük? Marhára fog fájni, de egészen biztos, hogy megtanuljuk, a tűzhelyen fortyogó lábas forró dolog. Legtöbbször mégsem ez a forgatókönyv, a kemény lecke helyett anyánk félelme vésődik belénk, s ahogy felnövünk, a gyermekekre jellemző bátorságunk szépen lassan elhalványodik. Elanyátlanodunk – és ez most nemcsak a forró lábasról szól.
A gyerek a szüleitől megörökli a pesszimizmust és gyávaságot, ami folyton arra emlékezteti: „Nem kell abba belekezdeni, úgysem fog sikerülni.” A lányok meg megtanulják az anyjuktól, hogy „Az összes pasi csak szexet akar, minden férfi egyforma, úgyis mindegyik félrelép… nézd meg apádat, az se különb!” S mielőtt ez a gyerek bármit is megtapasztalna a kérdésben, már előre megvan a véleménye – ami nem más, mint az anyja félelme. De persze ez csak egy példa.
Félelmeink halmaza óriási, rengeteg mindentől félhetünk, komoly és egészen egyszerűnek tűnő dolgoktól is. Félünk az elmúlástól, félünk, hogy döntést kell hozni. Félünk szembemenni a főnökkel, félünk, ha vizsgahelyzetbe kerülünk, félünk megvédni a saját igazunkat, mert attól rettegünk, hogy hülyeséget mondunk. Ám amitől a legtöbben félünk: hogy egy adott élethelyzetből kiugorjunk. Félünk kockáztatni. Félünk. Félünk. Félünk.
Az emberek többsége azonban nem ismeri fel ezt a belső függő folyamatot, ehelyett kifogások egész tárházát gyűjti össze, gyávaságára mindig minden helyzetben talál magyarázatot. Arra törekszik, hogy körbebástyázza magát óvintézkedéssekkel, hogy megvédje magát. Az élet azonban mindig más forgatókönyvvel áll elő, képtelenség minden élethelyzetre felkészülni, éppen ezért előbb-utóbb szétesik a rendszer – ez pedig komoly mentális és fizikális bajokhoz vezethet, kialakulhat például pánikroham, gyomorfekély és sorolhatnánk.
A félelem legyőzéséhez sikerélményekre van szükség, olyan helyzeteknek, megmérettetéseknek kell kitennünk magunk, amelyek erőt és önbizalmat adnak. Fokozatosan kell beleengedni magunkat azokba az élethelyzetekbe, amelyek a félelmet generálják. A kis kockázat kis sikerélményt fog adni, a nagy nagyot. Persze ésszel kell csinálni ezt is. Ugorjunk bele a medencébe, hajrá, de csak akkor, ha abban víz is van. Aki nem így tesz, az ostoba. Tudnunk kell, hogy mi az, amihez megvan a képességünk, amit meg tudunk oldani, és mi az, ami képtelenség.
Az is rendkívül fontos, hogy a félelmeinkről beszéljünk, hogy kimondjuk, ha a haláltól rettegünk, ha a lámpaláz kínoz bennünket, ha nem tudjuk átadni magunkat a szexnek. Meg kell keresni azt az embert, szakértőt, közösséget, ahol a félelmeinkkel járó terhet lepakolhatjuk. Érdemes más függőkkel kapcsolatba lépni, és előttük megfogalmazni, kimondani és leírni a félelem tárgyát, mert amíg a félelmek erősebbek, amíg függünk tőlük, nem tudunk teljes életét élni.
