„Tizenhárom éves koromtól azért gyűjtöttem, hogy megnagyobbíttassam a mellemet. Minden fillért félretettem… össze is gyűlt a pénz, és a 18. születésnapom után meg is operáltak. Ez volt életem legjobb döntése. Azelőtt nem éreztem magam nőnek…” – vallotta egy interjúban VV Seherezádé.
Mellnagyobbítás, ajakfeltöltés, zsírleszívás, orrkorrektúra, hasplasztika: olyan sebészi beavatkozások ezek, amik mára már annyira beépültek a köztudatba, mint a fogtömés vagy a mandulaműtét – meg sem lepődünk rajtuk. Ami azonban már elgondolkodtatóbb, hogy vészesen nő azon – épp csak nagykorúvá vált – nők száma, akik egy új cicitől, orrtól vagy éppen ajaktól várják a csodát. Testi érésük talán még be sem fejeződött, idejük sem volt beérni/megérni/felnőni/tapasztalni, azt állítják, természet adta adottságaikkal nem tudnak együtt élni; ahhoz, hogy nőnek érezzék magukat, kell a mesterséges korrektúra.
Gyakran találkozom ilyen esetekkel, ismeretségi körömben is vannak páran, akik átestek már ilyen beavatkozáson, amivel – és most nem fog tetszeni, amit mondok – a könnyebbik utat választották. Hozzáteszem, itt most nem azokra a műtétekre gondolok, amikor a beavatkozás nagyon is indokolt. Azokról a nőkről beszélek, akik azért vesznek egy pár cipőt, egy új ruhát, vagy éppen egy új orrot, hogy hangulatukon javítsanak.
Persze nem egy új keletű dologról van szó, a pszichológia már rég felismerte, hogy az ilyen jellegű önjutalmazás jó érzéssel tölti el az embert, de az egésszel csak az baj, hogy egy új cipő, egy táska csak ideig-óráig nyújthat kielégülést, bár javítják a hangulatot, a mélyben húzódó probléma ettől még nem fog megoldódni.
Azok a fiatal lányok, akik tizenhárom évesen már mellplasztikára gyűjtenek és egy plasztikai műtéttel vásárolják meg a nőiességüket, mondván, ők ettől érzik igazán nőnek magukat, óriási félelemben élnek. Nulla az önbizalmuk, és azt hiszik, ha átfaragtatják magukat, akkor minden megoldódik, szépek, szerethetőek és kívánatosak lesznek. Talán mondanom sem kell, hogy mekkora probléma ez egy olyan nőnél, aki alig múlt húsz. Az operáció egy időre belső tartást kölcsönöz, de sajnos a gyakorlati tapasztalataim azt igazolják, hogy a belső konfliktus előbb-utóbb visszatér, egy műtét csak kívülről nyújt megoldást, az alapprobléma nem oldódik meg.
Az alapkonfliktus – számtalan más magyarázat mellett – gyakran az, hogy a nők édesapjukhoz való viszonya nem megoldott. Lehet, hogy az apa soha nem tudta kimutatni érzelmeit – csak kevés apa meri megmutatni lánygyermekének, hogy mit jelent felnőni az érzelmekhez. Pedig ez fontos, hogy ne csak racionálisan, de érzelmileg is tekintélye legyen az apának. Fontos, hogy az apa megtanítsa a férfi szemszögéből láttatni a dolgokat, a nőt, a szexet. A legtöbb lány azonban nem kapja meg ezt az apjától.
S mi történik, ha egy ilyen nő anyává válik? A választ mindenki tudja: saját belső konfliktusait fogja átörökíteni gyermekeire is, az egész pedig egy jó nagy generációs problémává növi ki magát. Nem éri meg! A műtét nem megoldás, mélyebbre kell menni a megoldásért. A külső fizikai ápoltság a nőt még nem teszi nővé, belső szépség nélkül csak egy eldobható húsdarab marad.
