Az elmúlt egy-két évben egyre sűrűbben és egyre több irányból bombáznak minket a maja naptár jóslatával, miszerint 2012. december 21-én valaminek vége lesz, valami új jön, ami az egész Földre nézve meghatározó változást hoz. Egyesek világvégétől, apokalipszistől tartanak, mások pedig örülnek annak, hogy ebből az anyagba süppedt állapotból egy szellemibb élet fele tarthat az emberiség, vagyis egy globális „paradigmaváltás” előtt állunk (én is így gondolom). De vannak olyanok is, akik totálisan szkeptikusak: nem hisznek az egészben. Azt mondják: 2000-ben sem történt semmi, pedig akkor is sokan készültek valami látványos történésre.
Mindenesetre már most érezhetően sok hozadéka lett és van a maja kalendárium jóslatának. Az amerikaiak még nagyobb hévvel vetették bele magukat a katasztrófafilmek gyártásába, szerte a világon egyre több cikk, könyv, előadás születik a témában, itthon nemrég jelent meg a Maya Agenda, ami a Mexikóban ma is élő maja hagyományokat követő közösség évezredes tapasztalatait, bölcseleteit közvetíti nekünk az általunk használt Gergely-naptárba illesztve.
De ami szerintem az igazi hozadéka, ajándéka ennek a naptárnak és az azt jövendölő korszakváltásnak, hogy egyre többen kezdtünk el azon gondolkodni, vajon mit kellene másként csinálnunk? Min kellene változtatnunk? Miből kellene kevesebb, miből több? Nagyon sok mindent tudunk, érzünk, de olyan nyomás alatt és áramlásban vagyunk, amiből – néha azt érzi az ember – lehetetlen kiszállni. Mint kis halak a folyó áramában. De rengeteg, talán aprónak tűnő dologban (ami közelről nézve nem is apró) mégis ott van a választási lehetőségünk. Eldönthetem, hogy kit és mit szolgálok. Önvizsgálatot tarthatok, szembenézve a saját érzéseimmel, gondolataimmal, tetteimmel. Valóban, nem dönthetek dollármilliárdok fölött, de a saját portám előtt minden nap söprögethetek. És azt gondolom, hogy mennél több ember teszi ezt, bármi is történjen, az csak jót hozhat.
Eszembe jutott a világvége kapcsán a Bakancslista című film. Két halálos betegségben szenvedő férfi
kitalálja, hogy mielőtt feldobná a bakancsot, ír egy listát, hogy mi mindent szeretne még kipróbálni, megcsinálni, mielőtt itt hagyná a földi létet. Ez a világvége-nyomás pozitívan is hat ránk. Ebben a folyamatos rohanásban, pörgésben egyre többen vágyunk megállni és szétnézni: hova, miért is megyek, mit is akarok valójában? Ki vagyok én, mi a valóság, mi a mátrix, hogyan hat ránk a kozmosz, milyen lehetőségeim vannak, amikről nem is tudok, vagy amiket nem merek használni? Mennyire vagyok individuális, és mennyire vagyok összekapcsolva a többiekkel? Mi az én értékrendem és mi az, amit semmiképpen nem fogadok el értéknek, bármennyire is hirdetik?
Egyre többen szomjúhozzák a szellemi és lelki információkat, egyre többen nyitnak a spirituális gondolkodás felé, sőt egyre többen ébredeznek is. És aminek külön örülök, a tudomány is egyre több ágban kezdett el nyitni a spiritualitás felé.
Rengeteg ilyen jellegű információ áramlik felénk, ezek közül én magam is ajánlok egy igen magas színvonalú előadásokból álló sorozatot, ahol a különféle szakmák legnagyobbjai által betekintést nyerhetünk abba, hogy milyen örökséget hagytak az aztékok és a maják Mexikóban, hogy mi jellemzi és jelenti a spiritualitást Latin-Amerikában, hogy mit jelent a „káoszpont-elmélet kontra világbéke”, hogy mi a globális kulturális értékcsere és mi a globális tanulás, mit jelent a paradigmaváltás és tudatfejlődés korunkban, és még nagyon sok olyan dologba, ami által a saját szellemi énünkhöz is közelebb kerülünk.
Mert bármi is van és lesz, az, hogy azt hogyan éljük meg, a saját lelki és szellemi hozzáállásunkon múlik. Ezen pedig minden áldott nap tudunk dolgozni.
